„Nem azért lettem színész, hogy folyton siránkozó szépasszonyokat játsszak”

Interjú Szávai Viktóriával

Sokáig úgy érezte, megfullad az unalmas naivaszerepekben, amiket leggyakrabban ráosztottak, de mostanra kitört a szépnő skatulyából. Ascher Tamás azt mondta neki az egyetemen, hogy negyvenévesen fog szinkronba kerülni önmagával, de nem hagyta, hogy ez a mondat összetörje. Most színdarabot ír, rendszeresen forgat, és független szerelemprojektekben éli ki magát. Szávai Viktóriát legtöbben a Csak színház és más semmi sorozatból ismerik, a Filmtettfesztre pedig BÚÉK című filmjét kísérte el, ahol erdélyi kötődéseiről is beszélgettünk.

Milyen szálak fűznek Kolozsvárhoz?

Az anyai nagymamám kolozsvári volt. Egy osztályba járt Bara Margittal, és mindkettejüket nagyon tehetségesnek tartották. Tizenhat évesen aztán megszökött otthonról, és elment Pestre színésznőnek. De végül másfelé sodorta az élet.

Bara Margitot viszont nem, akit el is játszottál Vitézy László A színésznő c. filmjében.

Ebben a filmben csupa furcsa dolog történt velem. Próbáltam információkat gyűjteni Bara Margitról, aki ünnepelt színésznő volt az ötvenes-hatvanas években, és máig tisztázatlan körülmények között ellehetetlenítették egy pletykahadjárattal, de csak egyetlen könyvet találtam, amiből bármit is megtudhattam erről a botrányról. Épp a fodrászomnál ültem, és meséltem, hogy legközelebb egy tévéfilmet forgatok Bara Margitról, mire felkiáltott, hogy neki nagy barátnője a Margit lánya, hívjuk föl most. Annyira hasonlított a hangjuk, hogy azt hittem, Bara Margit szól bele a telefonba. Eleinte kicsit távolságtartó volt, amikor elmondtam, hogy az édesanyját fogom játszani egy filmben, de fél óra múlva már úgy tettem le a telefont, mintha egy családi látogatáson jártam volna.

Te is szöktél valami elől a színészetbe, mint a nagymamád?

Abszolút. Mezőtúron éltünk, és annyira erős volt bennem a kamaszkori lázadás, hogy 14 évesen lekoccoltam otthonról. Szentesre mentem egy drámatagozatos gimnáziumba, ahol hirtelen annyi impulzus ért, hogy nagyon gyorsan fölnőttem.

Párévesen kitaláltad, hogy színésznő leszel?

Soha nem nézegettem magam a tükörben anyukám magassarkú cipőjében, de a szereplés nagyon pici korom óta része volt az életemnek. Tízévesen színdarabot írtam a görög istenekről, amit bemutattunk az osztálytársaimmal. Nem az volt a fontos, hogy szerepeljek, hanem hogy kifejezzem magam valamilyen kreatív tevékenységgel. Aztán később, az egyik szentesi drámaórán, amikor színpadra állítottunk egy jelenetet az Antonius és Kleopátrából, volt egy mély felismerésem. Megtapasztaltam, milyen az, amikor kiállok a színpadra, és én már nem én vagyok. Ez eléggé éles, meghatározó élmény volt ahhoz, hogy elgondolkozzam, mi dolgom van a színészettel.

Fel is vettek rögtön a Színművészetire, ahol Ascher Tamás azt mondta neked, hogy negyvenéves korodra fogod utolérni magadat. Egy ilyen mondat össze tud törni egy pályakezdő színésznőt?

Nagyon. Ott állsz húszévesen, mint egy éhes oroszlán, aki mindent akar, és azonnal, majd megkapod, hogy húsz év múlva kerülnek helyükre a dolgok. Egyáltalán nem tudtam mit kezdeni ezzel, de próbáltam nem túl nagy jelentőséget tulajdonítani neki, mert volt más problémám elég. Tizennyolc évesen vettek fel a Színművészetire, én voltam a legfiatalabb az osztályban, mégis a legöregebbnek éreztem magam. A pályám elején állandó konfliktusba kerültem saját magammal, mert érettebb voltam a naivaszerepeknél, amiket rám osztottak. Idő kellett, hogy szinkronba kerüljek saját magammal.

Ez mikor történt meg?

Amikor Ascher megjósolta. Csak tud valamit erről a szakmáról.

Mi volt a fordulópont?

A 2012-es évad a Radnótiban. Akkor találkoztam Mohácsi Jánossal, a Bolha a fülbe című darab során. Az egy olyan felszabadító próbaidőszak volt, hogy elkezdtem jól érezni magam a bőrömben és a Radnótiban is. Nagyobb biztonsággal, nem megfelelési kényszerből játszottam.

Mivel szabadított fel Mohácsi?

Akkor dolgozott először vendégrendezőként a Radnótiban, és nem voltak prekoncepciói a társulatról. A Radnótiban úgy éreztem, hogy be vagyok szorítva a szépnő szerepkörbe, amihez nyilván van közöm alkatilag, de színészként ettől majd megfulladtam. Szerettem volna használni és megmutatni a szélsőségeimet, de erre kevés lehetőségem adódott. Mohácsi sem osztott rám nagyon más szerepet, mert készen kapta a darabot, mégis sokkal jobban érdekelték az amplitúdóim. Azt éreztem, hogy szeret, bízik bennem, és ettől szabadabban tudtam létezni a színpadon.

Színésznőkkel gyakran előfordul, hogy a szépséget látják bennük, és nem a tehetséget?

Változó, kinél hogy csapódik ez le. Én sokszor éreztem azt, hogy nem tudom átütni ezt a falat. Nem tudom, miért.

Szerinted kinek sikerült?

Például Borbély Alexandrának a Testről és lélekről-ben. Enyedi Ildikó egy introvertált, aszexuális szerepet osztott rá, ami tökéletes ellentéte Alexandra személyiségének. Ehhez persze bátorság kell, de mindig abból sül ki valami jó, ha nem típusban gondolkodunk. Azok a színészek, akik nem magukat rakják bele a szerepeikbe, hanem afféle médiumként belehelyezkednek más személyiségekbe, akkor járnak jól, ha nem skatulyázzák be őket. Én is ilyen típusú színésznek tartom magam, és ez sok frusztrációt okozott. Nem azért lettem színész, hogy folyton siránkozó szépasszonyokat játsszak. Azt szeretem, ha hagyják, hogy átlépjem a határaimat.

Te találkoztál már a saját Enyedi Ildikóddal filmben?

Még nem. De bármi megtörténhet.

És színházban? Ott mi volt az a szerep, ami kiszakított a skatulyából?

Az Alkonyban például egy igazi véglényt, egy lecsúszott, alkoholista, tüdőbeteg nőt játszottam. Imádtam. A pályám elején pedig az őrült szerepek találtak meg, Ofélia, a szintén borderline-os Isten Ágnese, vagy az Egy elmebeteg nő naplójából készült Animus és Anima. Aztán jött a Radnóti, és az egészséges, unalmas szép nők.

Amit 2017-ben, 17 év után hagytál ott, és azóta szabadúszol. Élvezed?

Rettentően. Nem is értem, hogyan bírtam ki ennyi ideig röghöz kötve. Élvezem, hogy szabad vagyok, és felelős döntéseket hozhatok. Nagyon fontos, hogy ne érezzem kényszerhelyzetben magam. Évadonként két színházi munkát vállalok, és ha szerencsém van, forgatást. Ez számomra ideális. Egyelőre nem tudom elképzelni, hogy valaha visszamenjek kőszínházba.

A kőszínház nyújtotta biztonság sem hiányzik?

Az egy illuzórikus biztonság, mert kapsz havi fizetést, pénzügyileg kiszámítható az élet, de szakmailag nem ad biztonságot. Kevés színházigazgató tekint alkotóként a színészekre, akiknek a személyes fejlődését egyengeti, hogy szerepről szerepre épüljenek, gazdagodjanak. A színházak többsége nagyüzemként működik, aminek pörögnie kell, a nézőket pedig be kell csalogatni. Kevés kockázatot vállalnak, inkább a biztos, jól bevált patronokat próbálják elsütni.

Anyagilag sem jelent nagy kiesést a függetlenség?

Hogy mondjam ezt diplomatikusan? Amióta szabadúszó vagyok, egzisztenciálisan összehasonlíthatatlanul jobb helyzetbe kerültem, mert nem a kőszínházi nevetséges havi fixért játszom. Millió minden belefér az életembe, és igen, vannak kiszámíthatatlan időszakok, amikor nem történik az égvilágon semmi, de aztán felpörögnek az események. Ez a kiszámíthatatlanság hozzátartozik ehhez a létformához.

Mi adta meg a végső lökést a kilépéshez?

Az igazgatóváltás. Korábban már kétszer is el akartam jönni a Radnótiból. Egyszer 2000-ben, nem sokkal az odaszerződésem után, mert azt éreztem, nem tudok szabadon működni, de gyávaságból és a biztonsághoz való ragaszkodásból maradtam. Egyszer pedig 2004-ben, miután megszületett a lányom, mert azt gondoltam, hogy új fejezet kezdődött az életemben, ami után irányt válthatok. De nem váltottam, mert az igazgató, Bálint András nagyon hívott vissza a Castel Felice című színdarabba, amire igent mondtam. Egy igazi, jó hangulatú „radnótis” próbaidőszakban találtam magam, úgyhogy visszacsábultam, és maradtam egészen addig, amíg Andrisnak le nem járt a kinevezése. Aztán jött az igazgatóváltás. Azt hiszem, ha az ember elér egy bizonyos érettségi fokot, a körülmények hozzásegítik, hogy meg tudja lépni, amit évekig nem mert.

Szamosi Zsófia szintén pár éve lett szabadúszó, és hagyta ott Pintér Béla társulatát. Ő azt mondta, azóta nehezen jönnek a megkeresések, mert kevés a középkorú női szerep a drámairodalomban, és azokat a társulat tagjainak adják.

Tendencia, hogy minden társulat bezárkózik, mert az egyre csökkenő támogatások miatt érdekük, hogy házon belül oldjanak meg mindent, és ne kelljen vendégművészt fizetniük. Ez teljesen érthető. Nekem viszont nem azon jár most az agyam, hogy miért nem hív fel XY, hogy játsszam el Anna Kareninát – bár őt azért eljátszanám –, hanem az mozgat, hogy hasonló gondolkodású emberekkel létrehozzunk valamit, akár a semmiből.

Már írtál egy darabot. Kettőt, ha a görög drámádat is számolom.

A Kié vagy, mondd?-ot inkább stílusjátéknak szántam, amihez a harmincas évek kávéházi irodalmából és Szép Ernő Lila akácából merítettem. Tapasztalatként volt érdekes, mert rájöttem: tudok darabot írni.

Amivel párhuzamosan drámaírót játszottál a Csak színház és más semmi c. tévésorozatban.

Igen, Petra karaktere valahogy nagyon közel került hozzám. Azt gondolom, hogy egy minőségi munkát csináltunk, szerethető, valódi figurákkal. Azonkívül a színházi közeg hálás, izgalmas téma, ezért sokan nézték a sorozatot.

Miért találtatok ennyire egymásra a karaktereddel?

Mindketten elégedetlenek voltunk az életünkkel. Neki egy szórakoztató színház írójaként kellett gyártani a soron következő, vicces-kedves-bájos színdarabot, miközben szeretett volna kiteljesedni íróként. Ehhez jött még a magánéleti vergődés. Meginogtak az élete pillérei, és ez szinkronban volt az én élethelyzetemmel. Ez a sorozat segített abban a döntésben is, hogy eljöjjek a Radnótiból, mert így anyagilag ki voltam kicsit párnázva, nem a semmibe kellett ugranom.

Az eddigi filmes pályád összefonódott Goda Krisztina és Divinyi Réka nevével. Mellettük kezdtél a Szabadság, szerelemben, de a Csak színházban és a BÚÉK-ban is játszottál. Miért működik ilyen jól a hármasotok?

Egy rugóra jár az agyunk. Egyszerűen értjük a másikat, ezért könnyű rákapcsolódni egymás ötleteire. Kriszta mesélte, hogy amikor írták a Csak színház forgatókönyveit, mindig hallották, milyen hangon fogom mondani Petra frappáns, szarkasztikus mondatait, aztán később, amikor megnézték a vágóasztalon a felvett jelenetet, Kriszta felkiáltott: „És mennyivel jobb így!”.

A kétezres években a Szabadság, szerelem mellett a Presszó és a Tűzvonalban c. sorozatokban is játszottál, utána viszont egy tízéves szünet következett filmek és sorozatok terén. Miért?

A Szabadság, szerelemre nagyon pozitív visszajelzéseket kaptam, utána viszont valóban jött egy fura időszakom, amikor összeszámolni se tudom, hányszor kaptam meg majdnem egy szerepet. Előfordult olyan is, hogy casting nélkül felkértek, majd a forgatás előtt két héttel tudtam meg, hogy mégis más fogja játszani az ominózus szerepet.

Van ötleted, mi volt az oka?

Nem tudom, valószínűleg én nem voltam még készen. Egyszer kaptam olyan visszajelzést, hogy azért választottak mást, mert az adott figurát ők szétszórtabbnak, infantilisebbnek képzelik. Tudok olyan lenni, sőt vagyok is, de valamiért nem szavazták meg nekem ezt a bizalmat. Ez a máz, ami rám rakódott, valószínűleg még erősebb volt akkor, és talán én se tudtam kibújni alóla. Azért is veszélyes sokáig hasonló szerepeket játszani, mert egy idő után elhiszed magadról, hogy tényleg olyan vagy, és ez determinál.

Az elmúlt évben mégis több szerep talált meg, a Csak színház mellett a BÚÉK-ban és a FOMO-ban is játszottál. Ez minek köszönhető?

Fogalmam sincs, min múlik ez. Talán önazonos lettem, és nincs már bennem megfelelési kényszer.

Mit hoz neked a közeljövő?

Legközelebb a Trojka Társulattal csinálunk egy Dekameront, azonkívül darabot írok. Drukkolok egy pilotnak, amit nyáron forgattunk, és egyáltalán, nagyon bízom a függőben lévő filmes munkákban. Meglátjuk. Most a szerelemprojektek érdekelnek, a független alkotói légkör. Abban szeretnék kiteljesedni.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.