Nem csak néznénk, látnánk is

Voir (Netflix)

A Netflix ezúttal a videómegosztók egyik legféltettebb műfaját, a videóesszét próbálta meg gyarmatosítani. A Voir ígéretesnek tűnt, a végeredmény pedig be is igazolta, hogy a sorozat szíve a helyén, ám a „kolonizálás” összességében csalódást hozott magával.

A mozi fejlődése történetmesélő médiumként sosem volt független a nézőtől. A kettő közötti kölcsönhatás pedig ösztönzőleg hatott mindkét fél számára. Vajon az egyre okosabb, cselesebb narratívákat kínáló mozi sarkallta a nézőt arra, hogy az (evolúciósan) felfejlődjön a komplexebb történetmesélési formák megértéséhez? Vagy pont fordítva, a megszokott sémákba belefáradó néző kényszerítette ki a moziból azt, hogy egyre szofisztikáltabb narratívákat hozzon létre? A „tyúk vagy tojás” költői kérdésétől eltekintve, a mozi – tömegmédium révén – rengeteg nézőjéből faragott cinéphile-t. Talán nem túlzás azt állítani, hogy a film, mivel tömegeket ér el, a legdemokratikusabb művészeti ág. Mert valóban mindenkié.

Az az elv, miszerint a filmről bárkinek lehetnek elmés meglátásai, gőzerővel robbant be az internet korában, ahol nemtől, kortól, földrajzi helyzettől, társadalmi státusztól függetlenül meg lehet osztani másokkal – egy blogbejegyzésben, egy Facebook-posztban, egy Youtube-videóban – azt, hogy mit gondolunk a filmről. A videómegosztók felvirágozásával videóesszék jelentek meg, amelyek egyre inkább bizonyították, hogy a rajongáson és a véleményezésen túl ismertető-oktató jelleggel is bírnak.

A Tony Zhou és Taylor Ramos által, 2014-2016 között működtetett Youtube-csatorna, az Every Frame a Painting komoly mérföldkövet jelentett a videóesszék legitimizációjában. Legyen szó Buster Keaton vizuális játékaiban megbúvó humoráról vagy Kuroszava kompozíciós eljárásairól, ezek a videóesszék megmutatták az internetes generációnak, hogy mit jelent az, amikor nem csak nézünk, de valóban (meg)látunk egy filmet.

Úgy tűnik, hogy a Voir (francia jelentése: látni) már címéből adódóan is hasonló hatást igyekezett kiváltani nézőjéből. Olyannyira, hogy a cél érdekében a Netflix Zhou és Ramos párosát kapcsolta be a produkcióba. Ám a Netflix gyártásában készült rövid videóesszésorozat nem pusztán ezért tűnt ígéretesnek. Vezető producerként David Prior és az a David Fincher állt mellé, aki a Mank révén már bizonyította, hogy Tarantino mellett az egyik legfelkészültebb cinefil rendező. A Voir mégis felemásra sikeredett: a szíve a helyén, de koncepciója zavarokkal teli.

A 6 epizódból álló sorozatban olyan narrátorok jelennek meg – többek között maga Zhou és Ramos – akik a filmélvező-filmszakember szerepkör peremén helyezkednek el. Nincsenek hatásvadász sztár-cameók és nem tűnnek fel az elemzett filmek alkotói sem. Ez az aspektus alapvetően vonzóvá teszi a Voir-t, lévén, hogy ezáltal érvényesülni látszik „a film mindenkié” tézise. Szerkezetileg a kezdő és záró epizód elkülönülni látszik a többi résztől, hiszen ezekben a narrátor személyes töltete a mérvadó. Az első epizódban egy filmblogger meséli el, miért volt számára (és nem csak) akkora durranás a Cápák, a záróakkordban pedig egy amerikai-ázsiai filmkritikus árnyalja a 48 óra és a rendszerszintű rasszizmus közötti kapcsolatot. Mindkét epizód tekinthető identitáskereső naplóbejegyzésnek vagy akár mozinak szóló szerelmeslevélnek. A Voir legmerészebb próbálkozása, hogy egyensúlyban szeretné tartani ezt a személyes hangnemet, valamint az esszészerű, informatív jelleget. A probléma az, hogy a két irány kioltja egymást.

A közbeeső 4 résznek sem sikerül megtalálnia hangnemét. Azok a revelációk, amelyek az Every Frame a Paintinget élménnyé tették, a Voirban elmaradnak. Amennyiben a néző tisztességes cinefil, új információt nem igazán tartogat számára a sorozat. Viszont a laikus néző sem jár jobban, aki inkább nyitott volna egy izgalmas forgatási anekdotára ahelyett, hogy pusztán elemzéseket hallgasson. Mindazonáltal az alkotók jó érzékkel állították össze az elemzett filmek listáját: akad amerikai kultfilm és tömegfilm, dél-koreai művészfilm és az az elemzési keret, amibe a filmek kerülnek, szintén izgalmas.

Utólag egyértelművé válik, hogy a befektetett kutatói munka hiánya – avagy a meglévő sematikussága, egy helyben topogása – és a videóesszétől idegen formai megoldások térítik el a Voir-t a nemes cél elérésétől. Rövid, stock image beütésű megrendezett jelenetek és a videóesszé műfajához képest túl sok interjú tarkítja a sorozatot. Mintha a Netflix így szerette volna kinyilatkoztatni költségvetési és technikai felsőbbrendűségét a szabadúszó Youtube-tartalomgyártókkal szemben. Holott a videóesszé gyakran saját limitáltsága okozta leleményessége miatt képes ragyogni. Azáltal, ahogyan az archív felvételekkel bánik, ahogy egyedül (szakmai kisegítés nélkül) indul útnak, hogy felfedezze a mozi a varázsát.

A Voir mögött ott volt a nagyszerű kezdeményezés és a legszebb üzenet, amit a mozi nézőjének adhat. Hogy a film kizárólag akkor tündököl, ha a befogadója meglátja benne azt, amiért érdemes néznie. És bár a sorozat egésze hiányérzetet kelt, a Lady Vengeance-ről szóló epizódnak (amit Zhouék rendeztek és ő maga narrált) sikerül érzékeltetnie ezt a különbséget nézés és látás között. Kár, hogy a videóesszé műfaját napjainkban is éri kritika (kiváltképp szakmai rátermettségét illetően), pedig épp ez volna a lényeg, hogy felhagyjunk a féltékenykedéssel és kimondjuk: a mozi mindannyiunké.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.