Nem hasonlít már múlt és jelen

Florian Zeller: The Father

Anthony Hopkins ismét a csúcsra tör Florian Zeller intelligens kivitelű „hétköznapi pszichohorrorjában”, mely nemcsak egy hatalmas színész jutalomjátéka miatt érdemes a figyelemre: a The Father egyúttal egy mértéktartó, de bámulatosan formaérzékeny rendező izgalmas bemutatkozása.

Kétesélyes vállalkozás filmet forgatni a demenciáról. Ma már nem azért, mert a szellem hanyatlása, a kognitív képességek működési zavara tabutémának számítana – a rettegett betegséget és következményeit seregnyi mozgókép megénekelte az utóbbi években –, hanem sokkal inkább azért, mert fenemód nehéz kerek, sallangoktól mentes drámává formálni e máskülönben remek alapanyagot. Egyszerre tárgyszerűnek és objektívnek maradni, mégis hitelesen felmutatni a teljes leépüléstől szorongatott hős mély emberi tragikumát – olyan kötéltánc ez, melyre tényleg csak az avatott direktorok képesek. Ezért is tűnhet meglepőnek, hogy a demenciáról szóló mozik legújabbika voltaképpen egy zöldfülű rendező antréja. A fiatal francia drámaíró, Florian Zeller persze komoly jártasságot szerzett már a témában: kilenc évvel ezelőtt mutatták be Az apa című nagysikerű színdarabját, melynek filmverzióját most sajátkezűleg vezényelte le, brit színészek közreműködésével. Szerelemprojektjének kulcsfigurája a főhőst alakító Anthony Hopkins – az a Hopkins, aki napjaink legnagyobb filmszínésze, az utóbbi másfél évtizedben mégis folyamatosan a partvonalon mozog, és szinte eseményszámba megy, ha művészileg nagy hozamú szereppel kínálják meg. Kivételes kegy, hogy most egy ilyen ritka alkalomnak lehet tanúja a közönség.

Kép a The Father című filmből (Anthony Hopkins, Olivia Colman)

Zeller egyébként olyannyira ragaszkodott Hopkinshoz, hogy a The Father színtisztán francia közegben forgott volna, ha a színésznagyság nem bólint rá a felkérésre. Szerencsére azonban megtette: egy Anthony nevű öregurat alakít, aki észre sem veszi, hogy lassacskán elhatalmasodnak rajta a demencia tünetei, s egyre sűrűbb köd hull elméjére. Lánya, Anne (Olivia Colman) komoly erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy megfelelő életkörülményeket teremtsen az idős férfi számára, de minden próbálkozása kudarcot vall. Anthony konokul dacol a sorssal, foggal-körömmel ragaszkodik személyiségének kísértet-maradványaihoz. Ahogy idegsejtjei pusztulnak, úgy épül második gyermekkora: idő és tér határai mérhetetlenül kitágulnak számára, belefeledkezik a múlt, a képzelet és a zord jelen színpompás forgatagába, a rokonok, családtagok jól ismert arcvonásait pedig kilúgozza emlékezetéből egy titokzatos, nyers erő.

Kép a The Father című filmből (Anthony Hopkins, Olivia Colman)

Az efféle leépüléstörténetek közelítésmódjukat tekintve nagyon sokfélék lehetnek, ám általában összekapcsolja őket, hogy módfelett tárgyilagosan, a kórfolyamat külső szemlélőinek perspektívájából regélik el az eseményeket – legyen szó akár a Szerelem (Amour, 2012) húsbavágó, már-már traumatikus erejű szenvedéspornójáról, vagy a Megmaradt Alice-nek (Still Alice, 2014) szelíden hömpölygő, mélabús melodrámájáról. A The Father e tekintetben egészen új irányvonalat képvisel, a cselekményvilág ugyanis teljes egészében Anthony perspektívájához igazodik. A szétroncsolt elme másképp érzékeli a valóságot: az idő elhajlik, megnyúlik-összezsugorodik, a megszokott tárgyak és szobabelsők körvonalai elmosódnak, a nagyvilág eseményei pedig reménytelenül kuszává válnak. Zeller blikkfangja, hogy óhatatlanul is e riasztó szemszöggel való azonosulásra kényszeríti a nézőt. Akár úgy is fogalmazhatnánk, hogy a fabula tere tulajdonképpen Anthony agya – nekünk pedig nincs sok választásunk, el kell merülnünk az „arasznyi lét” hétköznapi rettenetében. Mindez egyszerre felcsigáz és elborzaszt, gondolkodóba ejt és sokkol: az elme börtönében vergődő öregúr históriája még a hidegszívű közönyt is megtöri.

Hopkins szinte a film összes szcénájában szerepel, így csupán néhány jelenettöredékről állítható teljes bizonyossággal, hogy nem az ő figurájának tapasztalatát tükrözi (ilyen például a nyitány, mely az utcán sétáló Anne-t mutatja, vagy épp az a felkavaró fantáziakép, mely arról tudósít, hogy az apja reménytelen helyzetébe belefásult nő megpróbálja megfojtani a békésen szundító Anthony-t). Ha viszont a cselekmény egészét nézzük, meglepetten konstatálhatjuk, hogy idős hősünk lázálomszerű utazása sokkal inkább emlékeztet egy virtigli pszichohorrorra, mint egy klasszicista felépítésű drámára. A protagonista tudatában születő különböző történetkonstrukciók, emlékszilánkok és képzelgések összecsúsztatása bravúros, akárcsak a miliőfestés: a lágy pasztellszínekbe öltöztetett polgári lakás a maga labirintusszerű folyosóival az önáltatás, a hamis illúziók fenyegető birodalma. Szerencsére a párbeszédek sem hatnak színháziasan dohosnak, sőt épp ellenkezőleg: olykor szinte nyomasztóan valósághűek, s egyenesen szíven találnak.

Kép a The Father című filmből (Anthony Hopkins, Olivia Colman)

Felesleges is volna a The Father – egyébként elenyésző – hibáinak leltározásába fogni, egyetlen apróságra viszont talán érdemes kitérni. Kissé problémás, hogy Anthony elméjében folyamatosan összemosódnak és felcserélődnek egymással szerettei és az életében csekély szerepet játszó „ismeretlenek” arcai – mintha a demenciával járó memóriazavart hallucinációkkal kevernék a forgatókönyvírók –, másrészt viszont érthető, hogy ezáltal kívánták még inkább élményszerűvé tenni a főhős nézőpontját. Ezt a munkát azonban kiválóan elvégzi a már említett Anthony Hopkins, akinek alakítása valóságos színésziskolával ér fel. Talán A leggyorsabb Indian (The World’s Fastest Indian, 2005) óta nem bíztak rá hasonló mélységű, valamint ennyire az ő személyiségéhez igazított főszerepet (nem véletlen, hogy figurája az ő keresztnevét viseli, sőt egy sokatmondó jelenetből az is kiderül, hogy színész és fiktív karakter születési dátuma szintén megegyezik). Pontos ritmusú, mélyen átélt játéka tökéletesen mutatja be egy idős férfi fokozatos lecsúszását a tájékozódóképesség elvesztésétől kezdve az első kétségbeesésen át a végső összeomlásig. Érdekes megfigyelni, hogy Hopkins most mintha még nagyobb amplitúdóval játszana, mint karrierje csúcskorszakában – ellenállhatatlan a karizmája, csakúgy, mint az a vitalitás, ami nyolcvanhárom esztendősen is töretlenül árad belőle. A színészóriás méltó párja a lányát megformáló Olivia Colman is: figurájának esendősége, emberi gyarlósága és tétova szeretete újabb azonosulási felületet kínál a nézőnek.

Kép a The Father című filmből (Anthony Hopkins, Olivia Colman)

Florian Zeller kamarakörülmények közt fogant „hétköznapi horrorja” az esztendő egyik legizgalmasabb filmélménye. A The Father nem sebészi pontosságú látlelet a demenciáról, és nem is szenvelgő melodráma – szóval ne hasonló elvárásokkal készüljünk rá –, épp ellenkezőleg: egy egészen új stílusminőséget képvisel az időskori leépüléstörténetek mezőnyében. Nagyfokú szubjektivitásának köszönhetően szinte megragadható, érzéki élményként mutatja fel, milyen is az, ha lassú kínhalálra ítél minket a saját testünk. Aki látta, garantáltan nem feledi – már csak a legutolsó jelenet miatt sem, melyben egy hatalmas színész ismét bebizonyítja, hogy még mindig korai volna elfeledni őt. Hogy az Oscar-díjat vélhetően más kapja majd helyette, az már az Amerikai Filmakadémiát minősíti.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.