„Nem ismertem hozzá hasonló egyéniséget”

Jancsó 100: Balázsovits Lajos Jancsó Miklósról

…és Viscontiról, Pasoliniről, Liliana Cavaniról, Eduardo De Filippóról, James Deanről, Sára Sándorról, Szinetár Miklósról, Cannes-ról, és arról, hogyan lett majdnem olasz színész és mit jelentett Jancsónál játszani annak idején.

Száz éve, 1921. szeptember 27-én született Jancsó Miklós, a magyar filmművészet egyik legnagyobb hatású rendezője, a hosszú beállítások, a történelmi parabolák, a rendszerkritikus abszurdok és a folytonos megújulás mestere. Szombatonként jelentkező interjúsorozatunkban a családtagokkal és egykori munkatársaival beszélgetünk arról, hogy mitől volt különleges Jancsó művészete, stílusa, személyisége a magyar és az egyetemes filmművészetben.

Balázsovits Lajos a hetvenes-nyolcvanas évek egyik legnépszerűbb színésze volt, a rendszerváltás után húsz évig pedig a Játékszínt vezette. Játszott Sára Sándor önéletrajzi ihletésű rendezői bemutatkozásában (Feldobott kő) és Jancsó Miklós népi kollégistákról szóló, nagy port kavart filmjében (Fényes szelek), és alakításaiért még negyedéves főiskolásként elnyerte a Filmszemle legjobb férfiszínésznek járó díját. 1969-ben mindkét filmje szerepelt a cannes-i filmfesztivál versenyprogramjában, ahol a zsűri elnöke, Luchino Visconti is felfigyelt rá, és kinézte egy filmfőszerepre, ami az akkori sajtóhírekkel szemben nem a Halál Velencében, hanem Thomas Mann egyik kisregénye lett volna.

Balázsovits később forgatott Szabó Istvánnal (Bizalom), Fábri Zoltánnal (Requiem), Makk Károllyal (Egy erkölcsös éjszaka), játszott számos tévéfilmben és sorozatban (Abigél), és ő volt Kovács Krisztián eleinte szigorú papája a Hahó, Öcsi!-filmekben, de a legtöbbet Jancsó Miklóssal dolgozott, akinek 13 filmjében is szerepelt. Ő játszotta a Fényes szelek naiv vörösingesét, a Törőcsik Mari fülébe a hatalom cinikus mondatait suttogó vezért a Szerelmem, Elektrában, és a naphosszat orgiázó Rudolf trónörököst Jancsó pornográfiával vádolt és Magyarországon a rendszerváltásig betiltott olasz filmjében, a Magánbűnök, közerkölcsökben. Interjúnkban elmesélte, hogyan jutott ki Olaszországba, ahol Visconti mellett Pasolinivel és Zeffirellivel is kapcsolatba került, valamint egy buddhista jógiról szóló filmet is forgatott Az éjszakai portás című későbbi botrányfilm rendezőjével, Liliana Cavanival, de elárulta azt is, miért nem lett végül olasz színész, és milyen különleges játékot kívánt színészeitől Jancsó.

Jancsó előtt forgatott már Makk Károllyal (Isten és ember között), Mészáros Mártával (Holdudvar) és Sára Sándorral is (Feldobott kő). Ki fedezte fel a mozi számára?

Sára Sándor. Harmadéves főiskolás voltam, amikor a Feldobott követ forgattuk 1967-ben. Kósa Feri, aki szintén filmrendező volt, és már forgatott együtt Sárával [a Tízezer napot – S.T.], gyakran bejárt a főiskolára. Ismerte a színészhallgatókat, és amikor Sanyi főszereplőt keresett a filmjébe, engem ajánlott. Elég nehéz körülmények között dolgoztunk a Sárával, például októberben, egy szál ingben forgattuk a vasútállomáson játszódó jelenetet, de egy cseppet se bántam. Tulajdonképpen Sárának köszönhetem Jancsót.

Hogyhogy?

A Lumumba – ma Róna – utcai filmgyárban volt egy nagyvetítő, ahol a szakmának megmutatták az elkészült magyar filmeket. Jancsó már ott is láthatott a Feldobott kőben. Egy fekete hajú fiatalembert keresett a következő filmjébe. Egyik nap Sára szólt, hogy „itt van Jancsó a filmgyári büfében, bemutatlak neki”. „Te, hát ez vörös!” – kiáltott fel Miklós, mert amikor még volt hajam, vörös volt. Ennek ellenére felajánlott egy szerepet a Fényes szelek című filmjében. Miklós egészen furcsa, és az addigi magyar filmektől elütő, nem realista mozikat csinált. Nagy reveláció volt, amikor egy évvel a Fényes szelek előtt az egyik kollégám elhívott moziba, hogy egy baromi jó filmet játszanak. Ez volt a Szegénylegények. Úgy is értettem, mit akar mondani, hogy nem realista filmnyelven beszélt. Ez döbbenetes volt akkoriban.

Jancsó a színészektől is másfajta játékot igényelt.

Miklós soha nem értelmezte a szerepet. Kiválasztott egy figurát, és úgy vette, te tudod, hogy miért. A forgatáson elmondta, mit szeretne látni a jelenetben, és utána már csak praktikumokról beszéltünk: menj lassabban, szaladj gyorsabban, ne vágj pofákat. A nagyon erős mimikával játszó színészeket nem igazán kedvelte.

Nehéz volt hozzászokni Jancsó stílusához?

Tulajdonképpen nem. Ha belegondolok, agyonértelmező rendezővel nem is dolgoztam. Hál istennek. A Feldobott kőben volt egy hosszú futásom az erdőben, és Sanyi csak annyit mondott, hogy innen fuss el addig a pontig. Ennél nem is kellett több. A jó instrukció nem az, hogy a rendező elmagyarázza, mit szeretne látni, hanem valamilyen trükkel rávezeti az embert. Megihleti. Ebből a szempontból a filminstrukció picit más, mint a színházi. Gimnáziumban diákszínjátszó voltam, az irodalomtanárunkkal minden évben előadtunk egy darabot. Sokáig azt hittem, hogy az instrukció olyan, mint amit a tanár úrtól hallottunk, ami valójában egy szerepértelmezés volt. Ezzel szemben Jancsó bízott abban, hogy elolvasod a forgatókönyvet, és többé-kevésbé sejted, hogy mit kell majd csinálnod.

És mindig tudta, mit kell csinálnia, vagy néha azért tanácstalan volt?

Volt olyan is. Akkor az ember úgy volt vele, hogy majd a forgatáson kiderül. Miklós nem nagyon kedvelte a lelki beszélgetéseket a szerepről. Ha kérdeztem, furákat válaszolt. „Ne az A1-est csináld, hanem az A2-est.” Magyarul: elkerülte a beszélgetést. Azt mondta csak, hogy nem kell Morimoto, a grimaszművész. Hogy ki volt Morimoto, és létezett-e egyáltalán, vagy csak Miklós találta ki, nem tudom. Nem kérdeztem.

Szinetár Miklós osztályába járt a főiskolán. Az ő színészetfelfogása más volt, mint Jancsóé?

Olyan nagyon nem ütött el tőle. A Szinetár-féle színészoktatás elég nagy szabadságot adott a fantáziádnak. Arra figyelt, hogy mi van benned, milyen irányok érdekelnek, és azt segítette fejlődni. Nem akart másfajta embert, karaktert, színészt faragni belőled. És még egy nagy előnye volt Szinetár színészoktatásának: ahányan voltunk, annyiféleképpen viszonyult hozzánk. Segítette kiteljesedni az egyéniségeket.

Önhöz hogyan viszonyult?

(nevet) Kedvelt, nem tagadom. Akkoriban sokat beszéltek a Sztaniszlavszkij-iskoláról és az Actors’ Studióról, a főiskolán zajló színészoktatás lényegében ezekhez volt hasonló. 1956 előtt teljesen másképp értelmezték Sztaniszlavszkijt. Csak elmondásból tudom, hogy xy állt a kulisszák mögött, készülődött az előadásra, és a mellette lévő kolléga azt hallotta: „És most dühös vagyok, és most dühös vagyok, és most dühös vagyok”, majd felment a színpadra. A színészet sokkal bonyolultabb, de egyszerűbb is annál, mint ahogy a nagyvilágban képzelik.

A mi generációnk ideálja már James Dean volt. Az Édentől keletre című filmjét milliószor megnéztük a Filmmúzeumban. Én akkor úgy képzeltem, hogy valahogy úgy kell színésznek lenni, ahogy a James Dean színész. Hogy az ember szinte éli, amit eljátszik. A Szinetár-féle módszer nagyban hasonlított ehhez. Ez később segített a Jancsóval való munkában is. Ott se volt túlmagyarázva, mit kell csinálni.

Módszertani volt a hasonlatosság? A James Dean-féle színészet mimikában Jancsónak túl sok lett volna. Morimoto.

Persze, persze. Nem véletlen, hogy a korai filmjeiben Kozák Andrissal forgatott sokat. Ő nagyon kevés mimikával dolgozott, inkább egy belső kisugárzása volt. Zseniális színész volt. Jancsó egyfajta erős, karizmatikus jelenlétet várt a színészektől.

Jól érzem, hogy a Fényes szelekben még inkább próbált a hagyományos értelemben játszani, és idővel egyre inkább a belső kisugárzásra törekedett?

Őszintén válaszolok: nem tudom. Ezek ösztönös dolgok voltak. Az is biztos közrejátszott, hogy idővel nagyon megismertük egymást Jancsóval, és a kapcsolatunk barátsággá változott. Civilben is sokat összejártunk. Nagyszerű volt vele dolgozni. Nem érezted úgy, hogy ez egy meló. Felszabadultak voltunk.

Forgatott Sárával, Makkal, Mészáros Mártával, de Szabó Istvánnal és Fábri Zoltánnal is. Miért pont Jancsónak lett alapszínésze?

Ezt csak találgatni tudom. Világról, politikáról hasonlóan gondolkodtunk. Ez bizonyára befolyásolta a kapcsolatot, és hogy ilyen gyakran dolgoztunk együtt.

Mit jelentett annak idején Jancsó-színésznek lenni?

Ez egy furcsa ország sok szempontból. Számos tisztelője volt, de akadtak ellenzői is a Jancsó-stílusnak a szakmában. Nehezményezték, hogy nem realista filmrendező, mégis az ő filmjei szerepelnek fesztiválokon.

A Fényes szelekről heves vita zajlott a sajtóban. Jancsó fentről is kemény bírálatokat kapott, többek között amiatt, hogy a népi kollégisták forradalmi hevületét erőszakba és személyi kultuszba torkollónak, a papnövendékeket viszont szimpatikusnak ábrázolta. A Jancsó körüli viták a színészeket is érintették?

Eljutottak hozzám is az információk, de nem foglalkoztam vele. Rengeteg emberrel találkoztam, aki nem kedvelte Jancsót, de úgy gondoltam, nem érdemes vitába szállni velük, mert esztétikai kérdésekről úgyse tudok meggyőzni senkit. Szerintem egy kis irigység is volt ezekben a vitákban. A Fényes szelek annyira más volt, még a kezdeti Jancsó-filmekhez képest is – hiszen eleinte ő is realista filmeket csinált –, és mégis ezt hívták meg Cannes-ba. Miklóst nagyon szerették az olaszok, a franciák. Az olasz rendezők rettentő nagyvonalúan kezelték egymást. Egyszer egy repülőn utaztam Viscontival és Fellinivel, és amikor megérkeztünk a szállodába, egymást dicsérték a riportereknek. Még csak egy kis szurka-piszka sem volt. Gondolom nekik is megvolt a véleményük egymásról, de megtartották maguknak. Ez Magyarországon ismeretlen dolog volt. Nálunk előfordult, hogy rendezők keresztbe tettek egymásnak. A sikert mindig lehet irigyelni, Jancsó pedig sikeres volt.

Ha Jancsót Sára Sanyinak, a Viscontival való ismeretséget Jancsónak köszönhette?

Nem. Akkoriban még úgy nevezték a filmeket a cannes-i fesztiválra, hogy az úgynevezett szocialista országokban az év termését levetítették a cannes-i delegációnak, és ők kiválasztották, mit szeretnének meghívni. 1968-ban Sára Sanyi filmjét szerették volna, de a Hungarofilm valamiért nem engedte, és az lett a kompromisszumos megoldás, hogy az 1969-es fesztiválon két magyar film szerepelt a versenyben, a Feldobott kő és a Fényes szelek. Abban az évben Visconti volt a zsűri elnöke, és megkérdezte, miért nincs itt az a színész, aki mindkét filmben főszerepet játszik. A magyar küldöttség vezetője – nevet nem akarok mondani – azt felelte, azért, mert vidéken forgat. Ez nem volt igaz. Én a Vas utca 1/c-ben, a koleszben malmoztam a vaságyon.

Miért nem vitték ki Cannes-ba?

Visconti is ezt kérdezte tőlem később. Akkoriban inkább a színésznőket vitték ki a külföldi fesztiválokra, mert úgy vélték, ők kisebb eséllyel disszidálnak. Elárulok egy intimitást: a zsűri úgy döntött, hogy mindkét magyar filmet kellene díjazni, amire Visconti ajánlott egy áthidaló megoldást, hogy a főszereplő kapja meg a legjobb férfi alakítás díját. Ez óriási dolog lett volna, de ahhoz a feltételhez kötötték, hogy hozzák ki Cannes-ba a színészt, és ne dugják el otthon, mint az oroszok szokták, hogy „épp nincs Moszkvában, és nem lehet megtalálni”. Ezt utólag tudtam meg Viscontitól, azon az őszön ugyanis találkoztunk. Kaptam tőle egy táviratot: „Luchino Visconti vagyok. A Gellért szállóban lakom, egy filmstábbal. Kérem, hívjon föl.” Svédországból utazott haza egy 10-15 fős filmstábbal, és mivel közülük még senki nem járt Magyarországon, úgy döntöttek, megállnak Budapesten, és megnézik akkor ezt a magyar srácot is – vagyis engem.

Akkor már tanultam angolul Nádasdy Ádámnál, de a színházigazgatóm, Ádám Ottó azt javasolta, Müller Péterrel menjek, aki jól beszél olaszul, majd ő fordít nekem. Amikor találkoztunk Viscontival, kérdezte, mit csinálok este, üljünk be vacsorázni. Mondtam, az nem fog menni, mert este lesz az Egy pohár víz zenés változatának a bemutatója. Hát ő azt szívesen megnézné, mondta, és eljöttek, megnézték, majd feljöttek a színpadra is és gratuláltak a magyar színészeknek. Ennyi magyar filmrendező soha nem volt a nézőtéren, mint akkor. Kérdezte, holnap mi lesz, mondtam, az Éjjeli menedékhely. Abban Aljoskát játszottam, ami Magyarországon nagyon híres szerep, mert valamikor – az ötvenes években – Soós Imre játszotta, aki zseniális színész volt. Azt is megnézték, majd meghívott Müller Péterrel együtt a villájába augusztusra.

Nagy meglepetésemre kaptunk is útlevelet, kiváltottam a 75 dollárt, amit akkor ki lehetett. Már a gépen ültünk, amikor mondtam Müller Péternek, hogy „figyeld meg, a kutya nem fog várni minket a reptéren”. És láss csodát, ott volt Visconti egy sofőrrel, és elmentünk a Via Savaria 366-ba, ahol a villája állt, és átadtuk az ajándékainkat: egy Bartók-lemezt meg egy karikás ostort. Amikor Visconti kérte, hogy mutassam meg, mit kell vele csinálni, magyarázkodtam, hogy ezt nem használja nálunk mindenki, én például sosem csattintottam még vele, és nem szeretném a képeket leverni a falról. Egy szállodában bérelt nekünk szobát, ott laktunk egy hétig.

Ettek, ittak, mulattak, vagy filmet készítettek elő?

Szeretett volna egy filmet forgatni velem, de nem árulta el, hogy pontosan miről van szó. Később tudtam csak meg, hogy Thomas Mann A kiválasztott című kisregényéből akart filmet készíteni a főszereplésemmel. Utána elutaztunk az isztriai villájába, majd onnan a velencei filmfesztiválra, ahol Fellini I clowns, a Bohócok című filmjének bemutatóját néztük meg. Akkor Visconti azt mondta, ez olyan bonyolult, hogy ő olaszul beszél, én angolul válaszolok, és fordítani kell, hogy ő ad nekem egy tolmácsot, aki az asszisztense volt. Oda is jött egy pasi, és bemutatkozott: „Franco Zeffirelli vagyok.”

Aki akkor már híres filmrendező volt.

Túl volt már a Rómeó és Júlián. Árva fiú volt, Angliában fogadták örökbe, és felnőttként költözött vissza Olaszországba, ahol eleinte Visconti asszisztense volt, és később is jóban maradtak. Mi is összebarátkoztunk, elmentünk Muranóba is. Aztán ennek az olasz kirándulásnak meglett a böjtje. Jó ideig nem kaptam útlevelet, és akkor még finoman fejeztem ki magam.

Mi történt?

Elbeszélgettek velem egy bizonyos helyen. Luigi Rondinak hívták az olasz fesztiválok igazgatóját, aki meghívott a sorrentói magyar filmhétre. Mondtam neki, hogy írjon a Hungarofilmnek, ami a magyar filmeket forgalmazza külföldön, és akkor majd kapok útlevelet. Írt is nekik, és behívtak egy beszélgetésre, hogyan mennénk ki Olaszországba mint delegazia, és ott egy idegen úr azt mondta: „Szóval hazajött elbúcsúzni a családjától és visszamegy.” Először nem is értettem a mondatot.

Azt hitték, disszidálni akar.

Ez egy ilyen világ volt. Bosszankodni lehetett rajta, de meglepődni nem, mert ez így működött. Végül nem engedtek ki. Majd jött egy év múlva egy forgatókönyv Liliana Cavanitól postán. Kivételesen nem kellett aláírnom, hogy „postai szállítás során megsérült, átborítékolása vált szükségessé”. Ez volt a Milarepa című film, aminek a forgatására kiengedtek.

Mi volt a logika abban, hogy Cannes-ba nem vitték el, egy filmhétre vendégnek nem engedték ki, forgatni mégis mehetett?

Semmi. Nem volt logika a rendszerben, és pont ez volt a lényege. Hogy kiszámíthatatlan volt.

Hogyan kapta meg a Milarepában kelet-európai színészként egy tibeti jógi szerepét?

Visconti ajánlására. Ez ennyire egyszerű volt. Azt mondta Cavaninak, hogy próbáld ki, mert én is akarok vele forgatni majd egy filmet. De sajnos az már nem jöhetett létre, mert pár hónapra rá Visconti agyvérzést kapott és meghalt. De az ő szava elég volt, hogy a Cavani-filmbe próbafelvétel nélkül bekerüljek. Angolul mondtam a szöveget, és szinkronizáltak. Eredetileg Tibetben akarták forgatni, de végül az észak-olasz hegyekben, a Grand Sassón vettük fel a tibeti jeleneteket, ahol Mussolinit fogva tartották, a többit pedig Rómában.

A buddhizmushoz mennyire tudott kapcsolódni? A szocialista Magyarországról ez egy nagyon távoli világnak tűnhetett.

Onnan igen, de nyugaton akkoriban nagyon divatos volt a buddhizmus. Én nem ástam bele magam. Nekem inkább az volt az érdekes, hogy aránylag nemzetközi stáb dolgozott a filmen. Ez nagy élmény volt. A forgatás annyiban különbözött egy magyar filmétől, hogy a gyártás szigorúbb volt a színészekkel. Amikor az egyik forgatási nap után ültem az étteremben, és vacsora után megittam volna egy pohár bort, a felvételvezető udvariasan megfogta a kezemet, és mondta, hogy „irány a szállodai szoba, holnap reggel forgatás”. Ott nem volt pardon.

Éles váltás volt az is, hogy belecsöppent az olasz film világába?

Lehet, hogy nagyképűnek hangzik, de természetesnek tűnt. Ugyanolyan jól éreztem magam Rómában, mint Nagykanizsán, ahol születtem. Valószínűleg az életkorom miatt – a húszas éveimben jártam –, hogy természetesnek tűnt, hogy este megyek Pier Paolo Pasolini bulijára, és a liftben találkozom Bertoluccival, akinek a filmjét előtte láttam Párizsban.

Visconti mit látott meg önben?

Talán azt, hogy másféle típus voltam. Fekete hajú srácból rengeteg volt kint, én meg egy aránylag fehér bőrű, vörös hajú figura voltam. Européer, értelmiségi karaktert láttak bennem. Nem akarok hazudni: kapacitáltak, hogy maradjak. Ajánlottak céget is, amelyik menedzselne. Nem tudom megmagyarázni, miért, de végül hazajöttem.

A család miatt?

Már nős voltam, és megszületett Edit lányom, de a feleségem, [Almási] Éva is azt mondogatta, menjek ki, majd időnként hazajövök, és előbb-utóbb megbocsátják a disszidálást. De én színházi színész akartam lenni. Összehoztak Eduardo De Filippóval, akinek volt egy magánszínháza, és ő győzködött, hogy meg tudok tanulni úgy olaszul, hogy színpadon is játszhassak, de én nem hittem ebben. Mindegy most már, így alakult. Visszafelé nem lehet forgatni a történetet. Valószínűleg apámtól örököltem a természetemet, hogy nem érdemes azon bánkódni, hogy elrontottad az életedet vagy sem.

Miért volt ennyire fontos a színház?

A nézőkkel való kontaktus miatt. Hogy nem egy halott kamerának játszom, hanem van egy azonnali visszajelzés, és akár 200-300 embert is tudok irányítani, hatni rájuk. Ez izgatott. Akármit mondott Eduardo, az olasz színházi élet nem volt akkoriban olyan elismert. Magántársulatok voltak főleg. A milánói színház, a Piccolo Teatro nagyon híres volt, de az inkább kivételnek számított.

A magyar színházi élet izgalmasabb volt?

Én azt gondoltam. Aztán lehet, hogy tévedtem. Mindenesetre Jancsó végig megmaradt az életemben. Minden római tartózkodásom alatt találkoztunk. A hetvenes években Rómában élt Giovanna Gagliardóval, aki az olasz filmjeit írta.

Adott tanácsot, mit csináljon ebben a helyzetben?

Ez tabutéma volt kettőnk között. Valószínűleg azért, mert a Miki nem akart felelősséget vállalni azért, hogy én hogyan döntök. És ha az nem úgy sikerül, akkor ne vonjam kérdőre. Kerültük a témát, pedig a Vizi privati, pubbliche virtù előtt 3-4 hónapig együtt laktunk. Jóval korábban kimentem, mert úgy volt, hogy elindul a film, aztán nem indult, és három hónapig ment ez a huzavona. Akkoriban rengeteget főztünk. Az öregnek volt egy mondása, „akárhogy sikerül, azt mondjuk, ez a leghíresebb magyar kaja”. Nem mindig úgy sikerült, ahogy akartuk, de így bevették. Fantasztikus figura volt. Rendkívül empatikus volt, és elegánsan intézte a dolgait. Jó volt vele egy légtérben tartózkodni. Egészen fura egyéniség volt, hozzá hasonlót nem is ismertem.

Jancsó botrányfilmjében, a pornográfiával vádolt Magánbűnök, közerkölcsökben is játszott. Tudta, mire vállalkozik?

Nem teljesen. Ismertem a forgatókönyvet, de hogy milyen határig megyünk el, az nem volt megbeszélve. Volt is némi vita köztünk, hogy mikor mennyit mutasson a kamera. De inkább itthon vált pikánssá a történet.

Olaszországban is bírósági ügy lett belőle.

Erre szokta Pasolini mondani, hogy egy valamirevaló olasz filmet először betiltanak, és csak aztán fedeznek fel. Ott ez gyakran előfordult. Pasolinit is betiltották. Ez még önmagában nem jelentett semmit. Az olaszok imádták a Jancsó-filmeket. Voltam a bolognai filmhéten, ott is teltház előtt vetítették a Még kér a népet.

A Magánbűnök, közerkölcsöket is?

Azt nem tudom, hogyan fogadta annak idején a közönség, mert Amanti úr, a producer, aki eredeti foglalkozására nézve hentes-mészáros volt, de akkoriban az összes római mozi tulajdonjoga az övé volt, nagyon gyorsan távozott Olaszországból, és hirtelen az Egyesült Államokban találta magát.

Nem zavarja, hogy a Magánbűnök kapcsán mindig a meztelen jelenetekről beszélnek, és a filmről alig esik szó?

Megmondtam Miklósnak, hogy ez lesz a vége. Mondtam, hogy jobban járnánk, ha nem így csinálnánk, de ő volt a rendező, és az ő szava volt a döntő. A többi filmjében is volt meztelenség, de inkább nők szerepeltek ruha nélkül. Férfi, rajtam kívül, ha jól emlékszem, nem volt meztelen a filmjeiben. És ez számított tabusértésnek akkoriban. Ennek a filmnek a meztelenség a pikantériája és ez most már így marad. Hogy jó film vagy rossz film, azt nem akarom megítélni. Az biztos, hogy nem tartozik Miklós nagy filmjei közé.

Végül mindketten visszatértek Magyarországra, és sok filmben dolgoztak még együtt: Magyar rapszódia, Allegro barbaro, Szörnyek évadja, Kék Duna keringő

Miklós útja egyenes volt a rendszerváltozásig, utána viszont elgondolkodott, mi felé kéne mennie. Azt találták ki Hernádi Gyulával, hogy blődliket fognak csinálni – így hívták a Kapa-Pepe-filmeket.

Amik közül az első párban nem szerepelt.

A vége felé csatlakoztam. 1992-től a Játékszínt igazgattam, és elég időigényes volt egyedül vinni egy társulat nélküli színházat húsz évig. Nézd, sokan dolgoztak azon, hogy a Miki meg én ne legyünk jóban. Nagyon jó barátok voltunk, de egy-két jóakarója teledumálta a Miki fejét, hogy bizonyos dolgokat másképp képzelek el. Mindketten bekeményítettünk, hogy ja, ha te úgy, akkor én is, és nem beszéltünk néhány évig.

Politikai vitájuk támadt?

Azt hitte, másfelé húzok, mint ő, ami nem volt igaz. Már akkor is az volt, hogy ha vezető pozíciót vállaltál egy színházban, hétszentség, hogy rád mondták, kormánypárti vagy. Ha másik színházban, akkor meg azt, hogy ellenzéki. Aztán jót röhögtünk Mikivel, hogy ezt beszoptuk, mint ló segge a hőmérőt, ahelyett, hogy megbeszéltük volna. Ráment jó pár évünk, de egy idő után eluntam, és megkérdeztem, hogy felmehetek-e hozzá. Olyan volt, mintha tegnap találkoztunk volna. Elképesztő természete volt, nem volt egy haragtartó pasi. Mindketten sajnáltuk ezt a pár évet, ami kimaradt. Egy egész életen át tartó barátság volt a miénk.

(Borítókép: MTVA / Zih Zsolt)




Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.