Nem látjuk a bábmestert

Chris Butler: Missing Link / A hiányzó láncszem

A Laika legújabb filmje első látásra a stúdió korábbi mesterműveitől eltérően meglepően naivnak tűnik, de kedvességében is mély barátságtörténete túlmutat a gyerekek megnevettetésén. 

Amikor 2005-ben a stop-motion animációs filmeket készítő Laika megkezdte működését, a műformának épp leáldozott, ami egyet jelentett a gyurma-animációs Will Vinton Studios bezárásával. Itt gyakornokoskodott animátorként Travis Knight is, aki a stúdió romjaira építette fel a Laikát, mely az alapítása óta eltelt közel két évtized alatt ugyan mindössze öt filmet szült, azok viszont a mai napig emlékezetes, súlyos, rétegzett remekművek. Míg a futószalagon készülő számítógépes animációkkal egyszerű gyárként kaszáló stúdiók a kreativitást, az innovációt, az eredeti történeteket a könnyű profitnak alárendelve termelik megállíthatatlanul egyesekből és nullákból épített beszélő állatos filmjeiket, addig egy hosszú-hosszú évekig készült kézműves Laika-film mérföldekről kiszúrható. Így van ez a stúdió ötödik filmjének esetében is. A hiányzó láncszem ténylegesen hiányzó láncszemként köti össze a Laika előző négy, igencsak vaskos egzisztenciális, pszichológiai és szociális problémákat kifejtő, bizarr, sötét és ijesztően komor hangvételű mestermunkáját az olyan könnyedebb – de közel sem felszínes és egyszerű – animációs stúdiók munkáival, mint az Aardman Animations és a Pixar. A Laika legújabb filmje első látásra a stúdió korábbi mesterműveitől eltérően meglepően naivnak tűnik, de kedvességében is mély barátságtörténete túlmutat a gyerekek megnevettetésén.

A hiányzó láncszem története a Laika korábbi alkotásaihoz képest klasszisokkal ártalmatlanabb. Sir Lionel Frost (Hugh Jackman) egy vagány, mítoszokat és mitikus szörnyeket kutató nagypofájú felfedező, aki nagyon küzd azért, hogy bekerüljön a Doboztrollok uralkodói pöcéjét idéző „felsőbb kör” elitklubjába: a film elején – egy parádésan rendezett jelenetben – meglasszózza a Loch Ness-i szörnyet, le is fotózza, de aztán a szörny meglóg, a fényképezőgépnek pedig kapáltak. A csalódottság nem tart sokáig, kap ugyanis egy levelet, melyben egy másik legendás fenevad, a Sasquatch, azaz a Bigfoot, azaz a Nagyláb – az ember és a főemlősök közötti vélt hiányzó láncszem – felkutatására kérik fel. A levelet azonban pont a Nagyláb írja neki, aki amúgy tök jó arc. A Laika zseniális ParaNormanjét író-rendező Chris Butler (aki amúgy dolgozott a szintén fenséges Coraline és a titkos ajtón, valamint a Doboztrollokon, és megírta a bámulatos Kubo és a varázshúrok forgatókönyvét is) nem tökölődik a sodró expozícióban: a pökhendi, de lelkiismeretes Frostot gyorsan közel hozza remek szövegein és szövegelésének mikéntjén keresztül (Jackman óriási élettel tölti meg a gyurmabábot). A felfedező kelleténél kevésbé artikuláltan megfogalmazott motivációja ekkor mindössze annyi, hogy az evolúció elmélete mellett kiállva bebizonyítsa, hogy létezik a bolygón egy létforma ember és majom között. Erre azonban baromira nem vevő az elvakult brit kolonializmust megtestesítő királyi társaság ritka nagyvadakat és távoli civilizációkat – felfedezés címszó alatt – elpusztító, evolúciótagadó vezetője (akit minden idők egyik legeszesebb ateistája, a szerepre nyilván kőkemény iróniával kiválasztott Stephen Fry alakít). Lord Piggott-Dunceb ezért ráküldi Frostra bérgyilkosát (Timothy Olyphant kitűnő Deadwood-üzemmódban), hogy az húzza ki a túlságosan is forradalmi útjára indult kalandort az isteni egyenletből.

A hiányzó láncszem válhatott volna a teizmus és az ateizmus, a teremtés és az evolúció, a vakhit és a tudomány közt feszülő ellentétek elemzésévé – és talán tud is azzá válni – azonban Butler többet markol azzal, ahogy néhány kitűnő akciójelenetet után összeboronálja Frostot és az önmagát felfedeztető hírhedt szőrmonstrumot, aki a keresztségben a Mr. Link nevet kapja (Zach Galifianakis nagyot megy). A képbe közben bekerül a Zoe Saldana hangján megszólaló Adelina is, aki ugyan nem lenne épp egy sablonos nőkarakter, de a filmet éltető furcsa pár árnyékában szinte jelentéktelenné mosódik, ami a Laika korábbi munkáinak gyönyörű karakterábrázolását tekintve meglepően szembetűnő aránytévesztés. Ezen azonban nem nehéz túllendülni, ugyanis amikor patinás kaland-pikareszkeket idézve megindulnak a minden emberi szólásmondást – visszatérő, működőképes humorforrásként – szó szerint értelmező sasquatch utolsó rokonainak vélt jetik ősi birodalmába, kisebb csoda történik a vásznon.

Butler abszurdba hajló slapstick-jelenetekben (éljen a jakszarevés páratlan szkeccse!), kacagtató verbális poénokon és szemkápráztató helyszínek között cikázó akciókon keresztül, valamint a csak látszólag féktelen tempó – A hiányzó láncszem narratívája sűrű, de mégis relaxált, kisúlyozott – ellenére is képes érdekfeszítő mélységet adni a két főszereplő nem evilági barátságának. Frost és Mr. Link (aki később a Susan nevet választva az animációtörténet első gendersemleges hősévé válik) ugyan merőben különböző karaktereknek tűnnek, egymáshoz mégis nagyban hasonlító figurák, hasonlatosságukra pedig megindító élmény ráismerni. Ahogy Coraline, Norman, Eggs a Doboztrollokból, vagy épp Kubo, ők is keresik-kutatják a megértést, másságuk, különcségük elfogadását, magányuk ellenállapotát. Társat és otthont, megbékélést és kiteljesítő jövőt kajtatnak – még ha ezzel nincsenek is tisztában. A korának szűklátókörű kultúrájával és társadalmának elvárás-horizontjával kontrasztba állított Frost a „hiányzó láncszem” felfedezésével a gondolatok evolúcióját, az emberiség gondolkodásának progresszióját hirdetné (nem nehéz ezt átfordítani jelenidőbe), ami számára nem csak a vágyott elismertséget jelentené, hanem egy olyan szép új világot, melynek eljövetelére a mai napig csak várunk. Frost pontosan olyan magányos saját világában, amilyen az emberek közé hirtelen berobbanó, mindent először megélő-megtapasztaló Mr. Link, aki a maga jámbor, de tántoríthatatlanul jó kedélyű módján egy inherensen elutasító közegben keresi társait, hazáját, a nyugalmat. Különc vendégei ők a világnak, otthontalanságuk otthonát pedig egymásban találják meg, noha ehhez jó pár humoros (és néhány kevésbé humoros), pörgős, feszült, megható momentumra szükségük – és szükségünk – van.

Ahogy pedig megtalálják és elfogadják önmagukat és egymást, az fontosabb, mint bekerülni egy klubba, vagy elnyerni a – szintén kirekesztő – jeticsalád bizalmát. Nem tudnak ők társulni azokhoz, akik ezt csak az önfeladás fejében engedik. A szakadékot, ami köztük és társadalmuk között áll, csak barátságuk hidalja át, barátságuk az igazi hiányzó láncszem. Ez a barátság azonban több a szó szerint vett barátságnál: feltétel nélküli elfogadása a különbözőségnek, a másságnak. Frost pedig – ahogy előtte eddig egyetlen kalandfilm-hős sem tette – egy pillanatig sem viszonyul „átlagos” emberként a rettegett melákhoz. Egyből meghallgatja, figyel rá. Nem cibálja King Kongként a nagyvárosba (milyen szép is ez a progresszivitás egy ilyen alapvetően retrográd filmműfajban), hanem megkérdezi, hogy mit szeretne, hogy hogyan tudna neki segíteni. Így is lehet, de így kellene.

Az pedig, hogy mindez újfent hangsúlyosabbá tud válni a kizárólag szuperlatívuszokkal körbeírható megvalósításnál, egyaránt megszokott a Laikától és mégis, kötelezően kiemelendő. A hiányzó láncszem is látványos példája annak, hogy a Laika animátorai nem puristák. Kezükben a digitális az analógot, a stop-motion animációt támogatja, nem írja felül, nem hazudtolja meg annak plasztikusságát, a kézművességet hangsúlyozza. Az azonban csak egy dolog, hogy bámulatos bábvilágokat mozgatnak lenyűgöző precizitással. Az igazi kihívás ugyanis nem az aprólékos animálás, hanem az, hogy a néző elsősorban ne a bődületes teljesítményt lássa, hanem a történetet és azt, ami mögötte van. A hiányzó láncszem barátságmeséjében pedig annyi humánum, szeretet és gondolat akad, hogy attól soha nem látjuk a bábmestert.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.