Nem nézhetünk félre

Niels Arden Oplev: Daniel / Ser du månen, Daniel

A fiatal dán fotóriporter, Daniel Rye 13 hónapot töltött az Iszlám Állam fogságában – személyes történetének bemutatásán túl azonban a szíriai káoszt is segít megérteni a róla szóló film.

A közelmúlt történelmével szembenézni korántsem problémamentes vállalkozás, a művészi igényű feldolgozás pedig még komplikáltabb: a távlati perspektíva hiánya, a még forrongó indulatok, a köztünk élő szereplők mind-mind befolyásolják, mit és hogyan lehetséges mondani egy félig még velünk élő helyzetről. Ugyanakkor az értékelés, értelmezés, elszámolás elengedhetetlen, hiszen olyan következtetéseket lehet belőle levonni, amelyek a jelenünkre és a jövőnkre is sokkal erősebb hatással lehetnek, mintha több évtizedes történetekhez nyúlnának az alkotók. A 2010-es éveket meghatározó közel-keleti konfliktuscsomagnál nem is kell jobb példa a nehézségek illusztrálására: elfogult nézőpontokon, terhelt véleményeken át vezet az út odáig, ami testközelből átélve maga a véres valóság.

Az ISIS térnyerésével nem is sok film foglalkozott eddig: néhány dokumentumfilm mellett (amelyek közül a For Sama emelkedik ki) csak az utóbbi egy-két évben kezdődött meg a téma játékfilmes feldolgozása. A cannes-i vetítése és a hozzá kapcsolódó tüntetés miatt felkapott, de egyébként fókuszát vesztő és megkérdőjelezhető üzenetű, francia Girls of the Sun mellett a Személyes háború (A Private War) vállalkozott a szíriai helyzet egy szeletének bemutatására. Utóbbit az is a Danielhez hasonlítja, hogy szintén a háborús övezetekből való tudósítás az egyik témája – a hollywoodiasabb narratívájú, de szintén jól sikerült darabban azonban erősebb az igény az üzenetek átadására, a nagyot mondásra.

A Daniel vállaltan egy személyes történetszeletet ragad ki a komplex eseménysorozatból, amit példás feszültséggel visz végig – eközben pedig szinte észrevétlenül mutat meg és mond ki olyan igazságokat, amiket így, ebben a formában nem szokás. Egy fiatal dán fotóriporter, Daniel Rye igaz történetét meséli el, aki 13 hónapot töltött az Iszlám Állam fogságában, amíg a családja össze nem gyűjtötte érte a váltságdíjat. A dán alkotás velejéig európai film: szókimondása, éleslátása, átgondolt kriticizmusa minden jelenetét áthatja. Ugyanennek a történetnek az amerikai feldolgozását biztosan elvitte volna a személyes és a nemzeti pátosz, Niels Arden Oplev viszont még a két befejezést, Daniel és a fogságban megismert amerikai barátja történetének lekerekítését is elegánsan oldja meg. Az életrajzi kötetet [a cím lefordítva kb. Látod a Holdat, Daniel?] adaptáló film legnagyobb erénye mégsem ez, hanem hogy érthetőbbé teszi, közelebb hozza a néhány éve még a híradókból ömlő, külpolitikai elemzőcikkekben bonyolódó, az európai közvéleményt mégis hidegen hagyó problémahalmazt, tudniillik, hogy mégis mi a fene történt Szíriában, az orrunk előtt?

Oplev és nemzetközi sztárnak számító forgatókönyvírója, Anders Thomas Jensen remekül bemutatja a szíriai hatalmi viszonyokat és ellentmondásokat – pontosabban egy-egy erős mondat, meglepő ötlet is elég az érzékeltetésükhöz. Világossá válik, hogy Törökországból kvázi katasztrófaturisták érkeznek háborút nézni, brit zsoldosok szolgálják az iszlamista terrorszervezetet, konkurens bandák vetélkednek az ellenőrzésért, ebből pedig a civilek húzzák a rövidebbet, de a helyi lakosság vagy éppen a gyerekek hozzáállásáról is kapunk egy-egy fájdalmas benyomást. A jómód relativitása például Daniel családjának a szálával érkezik a képbe: a Dániában alsó-középosztálybelinek számító család életmódja össze sem hasonlítható a szíriaiakéval. Az ideológia versus a pénz szempontja is érdekes dilemmaként bontakozik ki: a terroristák részéről mindkét döntésre látunk példát, hol úgy tűnik, hogy hét laptopért bármit el lehet érni náluk, máskor viszont győz a dzsihád szelleme. Az ezen apróságokból kirajzolódó izgalmas háttér mellett pedig a Daniel előterében zajló események is lekötik a figyelmet: a naiv, burokban élő egykori élsportoló lassanként elveszti a nyugat-európai illúzióit, idealizmusát, a személyiségfejlődése viszont új rétegekkel is gazdagítja a jellemét – huszonéves srácból valódi fotóriporterré érik a fogság 398 napja alatt.

Talán már ebből is érezhető, hogy a Danielben a fogság jelenetei a legerősebbek: a nyomorpornót éppen csak elkerülő történetszál ügyesen működteti a határidő-dramaturgiát is, hiszen menet közben nem utal az idő múlására; olyan, mintha Daniel konstans életveszélyben lenne, a családjának pedig csak napjai lennének összegyűjteni a váltságdíjat. Azonban a filmnek van egy másik hangsúlyos szála is, Daniel családjáé: a szenvedésben való végtelen lebegést kötelezően ellenpontozó családi jelenetek azonban hiteltelenebbek, Jensen láthatóan nem tudott mit kezdeni a családtagokkal. Daniel szülein és testvérein nyoma sincs a pániknak, kétségbeesésnek, élik a mindennapjaikat és gyakorlatias módon próbálnak pénzt szerezni – miközben a fiukat kínozzák? A film vége felé minden családtag kap egy-egy érdekesebb megmozdulást, addigra viszont már elveszítették az érdeklődésünket. Ugyanígy a család tárgyalásait levezénylő ex-katona (akit egyébként a film társrendezője, Anders W. Berthelsen alakít) karaktere sincs eléggé kibontva – néha úgy tűnik, hangsúlyosabb szerepe lesz, aztán ezt mégsem igazolja vissza a történet. Összességében a Daniel mégis elgondolkodtató és értékes alkotás – várhatóan egy olyan tematikus vonulat vagy akár alműfaj egyik első képviselője, amelyről még sokat fogunk hallani az elkövetkező években.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.