„Nem tudott kibújni a bőréből, nem tudott kommersz filmeket forgatni”

Jancsó 100: Giovanna Gagliardo Jancsó Miklósról

…és Monica Vittiről, Pasoliniről, Antonioniról, Carlo Pontiról, és Jancsó olasz korszakáról.

Száz éve, 1921. szeptember 27-én született Jancsó Miklós, a magyar filmművészet egyik legnagyobb hatású rendezője, a hosszú beállítások, a történelmi parabolák, a rendszerkritikus abszurdok és a folytonos megújulás mestere. Interjúsorozatunkban a családtagokkal és egykori munkatársaival beszélgetünk arról, hogy mitől volt különleges Jancsó művészete, stílusa, személyisége a magyar és az egyetemes filmművészetben. A centenárium idején jelentkező sorozatot most néhány új interjúval bővítjük.

A hetvenes években Jancsó pályájának kiemelkedő műveit forgatta Magyarországon (Égi bárány, Még kér a nép, Szerelmem, Elektra), ám ideje nagy részét Olaszországban töltötte. A Szegénylegények és a Csillagosok, katonák nemzetközi sikere után egyre jobban izgatta egy európai koprodukció gondolata, csábította a nyugati filmkészítéssel járó szabadság, és persze a nagy idol, Antonioni múzsája (és exfelesége) is, Monica Vitti, akivel első olasz filmjét, A pacifistát (La pacifista) forgatta, ráadásul Antonioni operatőrével, Carlo Di Palmával a kamera mögött.

Bár Jancsó olasz filmjeit nem szokták a legsikerültebb alkotásai közé sorolni, sok tekintetben fontos sarokkövek a pályáján. A pacifistával sikeresen ültette át allegorikus filmstílusát a pusztáról egy modern, urbánus környezetbe, a politikai terrorizmus akkor égetően aktuális problémáját körüljárva. Utána a RAI-nak forgatott két, tőle akkor már megszokott módon a hatalom természetét boncolgató filmet (a Technika és rítust [La tecnica e il rito] Attiláról, a hun királyról, valamint a Róma visszaköveteli Cézárt-t [Roma rivuole Cesare] Claudius császárról), egy olyan korban, amikor a filmrendezők még alacsonyabb rendű médiumnak tekintették a televíziót, ám Jancsó inkább a lehetőséget látta benne.

Leghíresebb – és -hírhedtebb – olasz filmje a pornográfiával vádolt, a szocialista Magyarországon be is tiltott Magánbűnök, közerkölcsök (Vizi privati, pubbliche virtù) volt Rudolf trónörökösről és a meyerlingi tragédiáról, amelyben a németül éneklő Cseh Tamás mellett a később Cicciolinaként nagy karriert befutó Staller Ilona is felbukkant. Olasz korszakának utolsó és egyben sajátos hazatérés-mozinak is tekinthető filmje, A zsarnok szíve, avagy Boccaccio Magyarországon pedig korszakhatár, a nyolcvanas évektől kezdődő posztmodern, szétzilált, keserűen ironikus és az abszurd Kapa-Pepe-korszakot is megelőlegző Jancsó-filmek előképe.

A filmeket Jancsó stílusa mellett összeköti Giovanna Gagliardo személye is, aki a hetvenes években író-, alkotó- és élettársa volt a rendezőnek. Az idén decemberben 80. életévét betöltő, újságíróból lett forgatókönyvíró-rendezővel beszéltük át Jancsó olasz korszakát, aki többek közt arról is mesélt, miért bukott meg az első filmjük kétszer is, miért nem lett semmi Jancsó olasz szuperprodukcióból, milyen életet éltek Rómában, hogyan illeszkedett be Jancsó az olasz rendezők közé, mit gondolt róla Bertolucci vagy épp a nagy barát Pasolini, és elárulta azt is, miért nem jött ki Jancsó Monica Vittivel.

Állítólag az 1968-as cannes-i filmfesztiválon találkoztak Jancsóval. Ez volt az a fesztivál, amit a ’68-as diáklázadások szakítottak félbe, pedig a Csillagosok, katonákat Arany Pálma-esélyesként emlegették.

Abban az évben nem voltam ott Cannes-ban, Monica Vitti viszont tagja volt a zsűrinek, és amikor találkozott Miklóssal, odaadta neki a forgatókönyvet, amit Monicának írtam. Miklóst érdekelte a könyv, úgyhogy ősszel elutaztunk Budapestre, hogy beszélgessünk róla. Akkor már jól ismertem Miklós filmjeit, mert az olasz állami filmforgalmazó sok magyar filmet behozott Olaszországra. Szabó István és Kovács András művei mellett Miklós néhány filmjét is vetítették, a Szegénylegényeket, a  Csillagosok, katonákat és az Így jöttem-et – ez utóbbi különösen tetszett. Akkoriban a kelet-európai újhullám felettébb izgalmas volt számunkra. Nem csak a magyar, a csehszlovák és a lengyel filmet is közelről követtük, figyeltük, mi történik a vasfüggöny mögött.

A pacifista volt az egyik első forgatókönyve, előtte újságíróként dolgozott. Régóta szeretett volna váltani?

Akkor még nagyon könnyű volt egyik szakmából átmenni a másikba. Általánosságban is sokkal könnyebb volt munkát találni. Én az Il Giorno nevű újságnak dolgoztam, főként filmekről írtam, aminek köszönhetően sok színésszel ismerkedtem meg. Így találkoztam Monicával is, akivel összebarátkoztunk. Akkoriban kezdtem el egy nagyon híres forgatókönyvíróval, Ennio de Concinivel dolgozni, akinek rengeteg munkája volt, 2-3 filmet írt 2-3 hónap alatt, és szüksége volt szellemírókra, akik a keze alá dolgoznak. [Concini 1963-ban forgatókönyvírói Oscart nyert a Válás olasz módra című Mastroianni-filmmel – S.T.] Én is szellemíróként kezdtem a szakmát Enniónál, jeleneteket írtam neki, néha még azt sem tudtam, milyen filmhez. Ez egy nagyon jó iskola volt; sokkal jobb, mint egy filmiskola. Aztán egy nap elkezdtem önállóan forgatókönyveket írni, és az egyik nagyon megtetszett Monicának, aki megkereste Miklóst, mert szeretett volna vele dolgozni. Ebből egy nagyon szerencsétlen sorsú film született, A pacifista. Egy nagyon okos film, nagyon rosszul elkészítve.

Mi volt vele a probléma?

Monica, Miklós, és az operatőr [Carlo Di Palma, aki akkoriban Monica Vitti élettársa volt – S.T.] nem találták a közös hangot, és emiatt néma háború zajlott közöttük a forgatáson.

Közvetítő, villámhárító volt hármuk között?

Én akkor még nagyon fiatal voltam [27 éves – S.T.], és nem tudtam kezelni a felmerülő problémákat. Két ekkora filmóriást, mint Monica Vitti és Jancsó Miklós? Hogy is tudtam volna. A pacifistát zseniális kudarcnak tartom. Pár éve újranéztem, mert a két különböző verzióját kiadták egy DVD-n, és érdekes volt látni, hogy bizonyos értelemben a jövőbe láttunk, de akkor sem jól meséltük el a történetet. Túl nyers volt, túl kemény, de lehet, nem pontosan fejezem ki magam angolul.

Mi volt a konfliktus forrása Jancsó és Monica Vitti között? Jancsó elmondása szerint az ő csoportdinamikára, csoportmozgásokra épülő filmjében nem találta meg a helyét a filmsztár Monica Vitti; persze volt, hogy nyersebben fogalmazott.

Egy dolgot fontos figyelembe venni: amikor Monica meg akarta csinálni a filmet Miklóssal, és mire leforgott, két év is eltelt, és ez alatt a karrierje jelentősen megváltozott. Drámai színészből vígjátéki színésszé vált. A Lány pisztollyal hatalmas siker volt Olaszországban (persze nem csak ott), és amikor elkezdték forgatni A pacifistát, Monica rettentően félt, hogy ez a film tönkreteszi az új imidzsét, amit épp csak felépített. Emiatt nagyon sok figyelmet igényelt a forgatás alatt, aggódott az arca, a haja, a kinézete miatt. De abban a stílusban, ahogy Miklós forgatott, a hosszú beállításokban lehetetlen volt ennyi figyelmet fordítani rá, mert a színészek folyamatos mozgásban voltak, és könnyen előfordult, hogy valakinek nem állt jól a haja, vagy nem a számára legelőnyösebb szögből vette a kamera. Amikor Monica meglátta magát a felvételeken, elégedetlen volt azzal, hogyan néz ki. Egyszerűen mások voltak a színész és mások a rendező elvárásai. Nem tudtak egymásra hangolódni, még úgy sem, hogy mindkettejüket nagyon érdekelte a történet, és a film nagyon újszerű volt mind Monica, és pláne Miklós számára, aki először forgatott Magyarországon kívül.

Hogyan született meg A pacifista története? A Nyugat-Európában akkoriban kibontakozó politikai terrorizmus inspirálta?

Már nem emlékszem pontosan. Akkoriban Olaszországban – és nem csak nálunk – minden gesztus, minden esemény politikai volt. 1968 után jártunk, zajlott a feminizmus, a terrorizmus új korszakot nyitott Olaszország életében, és mi mindent megvitattunk egymással. Természetes volt, hogy a személyes tapasztalatainkat rávetítjük a társadalmi-politikai realitásra.

Említette, hogy két verzió is született a filmből.

Amikor elkészült A pacifista, a producerek és a forgalmazók túl furcsának ítélték, nem tudtak vele mit kezdeni. Egy-két hétig vetítették a mozik, aztán a producerek újraíratták a dialógust és átszinkronizálták Monicát, és visszaküldték a mozikba az új verziót, amit Miklós nem hagyott jóvá. Amatőrök voltak, mert Monica Vitti ügyvédje két héten belül betiltatta a filmet arra hivatkozva, hogy nem az ő hangját hallani a filmben. Erről a második változatról sokáig azt hittük, hogy elveszett, de pár éve megtaláltak egy példányt a párizsi Cinematheque-ben, és készítettek egy nagyon érdekes DVD-t, amin mindkét változat szerepel. Össze lehet hasonlítani, hogyan írták át a dialógusokat „humorosabbra”. A producerek meg akarták lovagolni Monica vígjátéki sikereit, de ez lehetetlen vállalkozás volt, mert A pacifista egyáltalán nem volt vicces, másrészt nem Monica Vitti hangjával vetítették az új verziót. Persze megbukott az is.

Hogyan élte meg, hogy az első filmje rögtön kétszer is megbukott?

Akkoriban sokkal könnyebb volt az élet a filmszakmában. Ha megbukott a filmed, két héttel később már dolgozhattál a következőn. Bár rettentő traumatikus volt ez az élmény, a következő évben leforgattuk a második filmünket Miklóssal (Technika és rítus), amit az olasz állami televízió, a RAI finanszírozott. Akkor még évente forgathattál egy filmet, nem úgy, mint manapság, amikor 4-5 évbe telik összeszedni a pénzt egy filmre. A kudarcokból egyébként is többet tanulhat az ember, mint a sikerekből, és A pacifista egy nagyon izgalmas kudarc volt. Mit nem adnék érte, ha újraforgathatnánk! A legrosszabb filmünk, mégis azt szeretem a legjobban. Hiába, az emberhez a legproblémásabb gyereke áll a legközelebb.

Hogyan dolgoztak együtt Jancsóval? Hernádival hosszas beszélgetés során születtek meg, körvonalazódtak a filmek.

Számomra ez egy elképesztően fontos tapasztalat volt, rengeteget tanultam Miklóstól. Szerettem vele dolgozni, mert nemcsak a forgatókönyveket írtuk együtt, hanem az asszisztense voltam a forgatásokon, utána pedig én felügyeltem az olasz szinkron elkészítését, mert bár később jól megtanult olaszul, eleinte még nem beszélte úgy a nyelvet.

Említette, hogy A pacifista esetében már egy forgatókönyvvel keresték meg Jancsót. Később kitől származtak a filmötletek?

Ki emlékszik már arra? Ezek a filmek közös gondolkodás eredményei. Miklós nagyon erős személyiség volt, a tehetsége és a pontosan körülhatárolható stílusa pedig azt is meghatározta, hogy miben gondolkodtunk.

Nehéz volt beletanulnia Jancsó gondolkodásmódjába?

Egyáltalán nem. Könnyű volt az ő stílusára formálni a történeteket, mert nagyon kreatív volt, sok ötlete volt a filmekhez. Nagyon sok filmet írtunk együtt, jóval többet, mint amennyit leforgattunk. Öt filmünk készült el, és 20-30-at írtunk meg, vagy talán még többet is. Carlo Pontival dolgoztunk sokat egy nagy projekten, ami sosem valósult meg. Zilahy Lajos híres regényét, a Két foglyot akarta Ponti megfilmesíteni, és el is hívta az öreg Zilahyt Olaszországba, hogy beszélgessünk a filmről. Ponti arról álmodott, hogy csinál még egy Doktor Zsivágót, a Zilahy-könyvben is egy első világháborús Zsivágó-történetet látott. Egy-két évig dolgoztunk a filmen, vagy 3-4 változatot írtunk belőle, de Ponti nem tudott elég pénzt összeszedni erre az elég nagy költségvetésű filmre, úgyhogy nem lett belőle semmi.

Ahogy a többi tervükből sem Pontival.

Miután ez a projekt elhalt, Báthory Erzsébetről írtunk egy filmet Pontinak, ami nagyon érdekes élmény volt számomra, mert korábban nem sok mindent tudtam róla, ezért rengeteg könyvet elolvastam. Sajnos ebből se lett film, hasonló okok miatt. Miklóssal vagy filmekről olvastunk, vagy filmeket írtunk, vagy producert kerestünk a filmterveinkhez. Minden pillanatunk arról szólt, hogy filmeket készítünk. Nagyon izgalmas szakasza volt ez az életemnek.

A Pontival tervezett, nagyköltségvetésű filmek klasszikusabb, történetmesélő filmek lettek volna? Pontival változtatni akart volna Jancsó a stílusán, amiben a történet helyett a mozgásokon, a viszonyrendszereken, a film szerkezetén, gondolatiságán volt a hangsúly?

Miklósban két vágy élt: az egyik, hogy népszerű rendező legyen, és népszerű filmeket rendezzen, a másik, hogy megváltoztassa a stílusát. Az volt a vágya, hogy ne csak a rendezők, a fesztiválok, a kritikusok, vagyis a szakma ismerje, hanem a széles közönség is. Ugyanakkor nem tudott kibújni a bőréből, nem tudott kommersz filmeket forgatni. Ez volt élete egyik nagy dilemmája.

Mennyire volt Jancsó népszerű a hetvenes években Olaszországban?

Ismert volt, ami kicsit más kategória. Minden színész, akit ismertem, vele akart dolgozni, és a producerek is szívesen találkoztak vele, ha filmet akart forgatni. De nem volt olyan népszerű, mint Monicelli, Dino Risi, vagy De Sica. Inkább Antonionihoz hasonlítanám a helyzetét. Ez egy olyan periódus volt az európai filmben, amikor tudtál dolgozni anélkül is, hogy széleskörű sikered lett volna. Ha maestrónak, auteurnek tartottak, kaptál lehetőséget. Csodálatos idők voltak. Elmúltak.

Jancsó Budapesten a társasági élet középpontja volt, filmesek, írók, zenészek vették körül. Rómában kikből állt Jancsó köre?

A hetvenes években Róma volt a világ fővárosa. Minden fontos dolog itt történt. Nagyon jó barátságban voltam Laura Bettivel, aki Pasolininek mondhatni a felesége volt, Bernardo Bertolucci felesége pedig a mai napig a legjobb barátom. Akkoriban nap mint nap találkoztunk Pier Paolóval és Bertoluccival. Aktív szociális életet életünk, mindenkinek volt véleménye mindenről, és azt meg is akarta vitatni másokkal. Ez egy laza és nagyon kreatív élet volt. A kísérleti színház például nagyon izgalmas volt a hetvenes években, új performanszok születtek a színház falain kívül is. Minden nap történt valami izgalmas, és Miklós nagyon kíváncsi volt, belevetette magát ebbe a számára ismeretlen kulturális életbe, ami bizonyára nagyban különbözött a hetvenes évek Budapestjétől.

„Azt mondta egyszer Gio, hogy az igazi barát az, aki akkor is meghív az ágyába, ha ott nincs egyedül. A Piazza Navona sarkán ültünk. Kora tavasz volt, délelőtt. Sütött a nap. Nagyokat nevettünk. Gio éppen megcsókolt, amikor fölülről, a teraszról leszólt M. „Gyertek föl”. M itt lakott, a sarki palotában. A szalon és az ebédlő előtt húzódott az erkély, egyemeletnyire a tér fölött. (Már jártam néhányszor M-nél, de ilyen napsütésben még soha.) A fény oldalról, kicsit szemből esett be a széles ajtókon, megnyújtotta a tárgyakat. Mesevilág. Megfájdult a szívem: könnyű M-nek, már a nagyapja is milliomos volt. Permanens szépségben élni a gazdagok előjoga.

M ajtót nyitott, hosszú árnyéka a lábamig ér, rátapostam a fejére. El­nevettem magam. Gio is nevetett.

„Tavaszi jókedvetek van” – mondta M, de el se mosolyodott. Elmondtam neki Gio barátság-definícióját. „Meg van vetve az ágy, belebújhattok” – mondta, és komor maradt. Nem bújtunk be. „Mi bajod van?” – kérdezte tőle Gio. Tényleg, látszott rajta, hogy feszült. Keze idegesen vibrált. Karon fogott. Kivitt az erkélyre. Körbemutatott. Elfúló hangon mondta. „Lezárom a teret, teleeresztem vízzel. Hajók lesznek és víziháború. Úgy, ahogy valaha csinálták.” Ránéztem. Láttam, nem viccel. Alkot. És még képes meg is csinálni. Amit egyszer a fejébe vett, meg is csinálta. Írt, festett. Rendezett, játszott. Nagy performance-ai városszerte mozgósították tout Romát.

Egyszer, valahol egy pincében kellett ülnöm. Fehér ing volt rajtam, rám vetítette a Csillagosok, katonák-at. Kétszáz ember keringett körülöttem, néztek. Aztán kis buszokon átmentünk a panoptikumba. Ott egy szicíliai népénekes Churchill ölébe telepedett, elnyújtott hangon recitált. Az est egy fotóműteremben ért véget. Ettünk, ittunk. Az egyik felszolgálólány meztelenre vetkőzött. Később játszott a Vizi pávád­ban (Magánbűnök, közerkölcsök). Angol volt, és kedves-hibásan beszélte az olaszt.” (Részlet Jancsó Miklós római éveiről szóló írásából az Európai utasban. Roma non é una cittá, 1993.)

Az olasz rendezők mit gondoltak Jancsó filmjeiről?

Szerették, tisztelték. Bertoluccival és Pasolinivel különösen jó személyes viszonyban voltak, és amikor először találkozott Monicával, lelkesen mesélte neki, mennyire szereti Antonioni filmjeit. Csodálta őt. Antonioni egyébként egyáltalán nem olyan volt, amilyennek a filmjei alapján képzelnéd. Barátságos, melegszívű, lezser, és kifejezetten szórakoztató ember, aki rengeteget sztorizott. Rendes fickó volt.

Pasolini is más volt, mint ahogy a filmjei alapján képzelnénk?

Nem. Ő pont olyan volt, mint a filmjei. Antonioni filmrendezőnek született, Pasolini viszont költő volt. Neki nem volt szeme a filmhez, nem filmes fejjel gondolkodott, de az ötletei, a tehetsége annyira átütő volt, a történetei olyan költői módon voltak elmesélve, hogy az kárpótolt mindenért. Pasolininél az ötletek szépsége és a gondolatok antikomformizmusa volt az izgalmas.

Mennyire hatott Jancsó az olasz rendezőkre?

Sajnos azt kell mondanom, hogy csak kis mértékben. Rám természetesen hatott, az első két-három filmemet én is ebben a hosszú beállításos stílusban forgattam, de az enyém különleges eset. Manapság még a cinefilek sem nagyon ismerik a Jancsó-filmeket. Talán Jancsó egy korszakot jelképezett a filmtörténetben, ami mára véget ért, nem tudom. De nem csak Jancsót, a korabeli csehszlovák, lengyel, orosz filmeket is elfelejtették. Ki emlékszik már Jiří Menzelre? Forman nevét is csak azért ismerik, mert amerikai rendező lett. Egy-két kivétel persze akad, Theo Angelopoulosz például nagy tisztelője volt Jancsónak, és a ’36 napjai eléggé hasonlít a Szegénylegényekhez, de ennyi. Volt egy nagy filmszakadás, nem tudom mikor és miért, amikor minden megváltozott. Nekünk kötelességünk emlékezni, mi volt előtte, mert ezek a filmek jelentik a kulturális gyökereit annak, akik ma vagyunk. Ezeket nézve mi is egy kicsit jobb emberré válhatunk.

Beszédes, hogy Jancsó leghíresebb olasz filmje a pornográfiával vádolt Magánbűnök, közerkölcsök, ami nagy botrányt kavart Olaszországban és Magyarországon is, bíróság elé is állították Jancsóval önöket.

Vetítették Magyarországon?

Csak a rendszerváltás után. 1990-ben volt az első hivatalos bemutatója, addig be volt tiltva. Hogyan született a film, mi volt a kezdeti elképzelés, ami mentén elindultak?

Akkoriban minden szerzői filmes rendezett egy erotikus filmet. Pasolini a Dekameront, Bertolucci Az utolsó tangó Párizsban-t, Marco Ferreri A szukát. Ez volt az utolsó határ, amit át kellett lépni, az utolsó tabu, amit le kellett dönteni, hogy eljussunk a paradicsomba, átlépjünk a jövőbe, és megvalósuljon a szexuális forradalom. Akkor még érvényben volt Olaszországban a törvény, amely révén bárki feljelenthetett egy filmet a rendőrfőnöknél, ha botrányosnak találta. A rendőrség pedig levetette a filmet a műsorról és bíróságra vitték az ügyet. Ez persze jó üzlet volt a producereknek, mert a tárgyalásról minden újság írt, a filmet sokan megnézték, ők pedig sok pénzt kerestek vele.

Volt rá esély, hogy börtönbe kerülnek?

Áh, dehogy. Első fokon fél év börtönre ítéltek minket, de a második fokon eltörölték az ítéletet, és szabadon távozhattunk. A film iránti érdeklődés pedig megugrott, és jó sok pénzt hozott. Sok országba eladták, még Cannes-ban is vetítették. S hogy mit gondolok a Magánbűnökről? Azt, hogy ez Miklós legmagyarabb olasz filmje. Ez abszolút az ő stílusa, az ő földje, az ő nyelve, az ő története. Ugyanolyan Jancsó-film, mint mondjuk a Szerelmem, Elektra. Jancsó teljes szabadságot élvezett a forgatáson, azt csinált, amit akart. A magyar határhoz közel, egy szlovéniai kis faluban forgattuk. Ez egy tipikusan magyar film. Egyébként pedig gyönyörű film, csodásan van fényképezve és eljátszva. Fiatal olasz színészek szerepeltek benne, akik a forgatás után nagyon híresek lettek, mint Pamela Villoresi, aki a mai napig nagyszerű színházi színész. Szerintem nagyon okos film, nagyon provokatív módon lefilmezve, amit akkor meg lehetett valósítani, de ma már senki se adna pénzt rá.

Gyakran hasonlítják Pasolini Saló, avagy Szodoma 120 napja című filmjéhez a hatalom és a szexuális perverzió összefonódása miatt, mondván, míg Pasolininél az alávetés, a megalázás eszköze a szex, addig Jancsónál a hatalom elleni lázadás egyetlen lehetséges formája.

Megmondom őszintén, soha nem láttam a Salót. Pár héttel azután jött ki a film, hogy Pasolini meghalt, én pedig úgy éreztem, nem lennék képes megbirkózni egy ilyen nehéz filmmel. Mindent tudok róla, de nem néztem meg elejétől a végéig azóta se; most már mi értelme lenne?

Jancsó olasz korszaka a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján lezárult. Utolsó filmjük A zsarnok szíve, avagy Boccaccio Magyarországon volt, amit még együtt írtak, de már Budapesten forgattak le.

Hernádival együtt írtuk a filmet Olaszországban, aztán elutaztam Budapestre a forgatásra, mert olasz színészek – köztük Pasolini színésze, Ninetto Davoli – is szerepeltek a filmben, és mivel Miklós sok mindent változtatott a forgatókönyvön a forgatások során, kellett valaki, aki segít nekik Davoli átalakított dialógusait lefordítani.

Hogyan folyt a munka Hernádival?

Nehezen. Nem ez volt az első alkalom, mert A pacifista első verzióján is dolgoztunk már együtt. Hernádi nem beszélt nyelveket, csak franciául nagyon rosszul, ezért csak Miklóson keresztül tudtunk kommunikálni. Ők magyarul beszélgettek, aztán Miklós elmondta nekem franciául vagy olaszul, mit gondolt Hernádi, és ha tudtuk, beépítettük a meglátásait a forgatókönyvbe. De a nyelvi akadályok miatt ez nem ment könnyen.

Hogy látja, miért tért vissza Jancsó a hetvenes évek végén Magyarországra?

A világ megváltozott, és nagyon nehéz lett pénzt szerezni az olyan típusú filmekre, amilyeneket Miklós forgatott. Az európai filmek stílusa is megváltozott, színre lépett a producerek és rendezők új generációja, akik már másképp gondolkodtak. A másik ok pedig az volt, hogy Miklós új életet kezdett, új családot alapított Magyarországon. [Csákány Zsuzsával, akivel szintén interjúztunk.]

Interjúiban Jancsó gyakran elmesélte azt a történetet, amikor A pacifista forgatása idején az egyik éjszaka meghallotta, hogy az utcán mulató olaszok egy Garibaldi-nótát énekelnek. Ő is becsatlakozott a hotel ablakából, mert Magyarországon számára Garibaldi a szabadság mítoszát testesítette meg, mire ön szólt, hogy ezt a dalt Olaszországban csak a fasiszták szokták énekelni. Jancsó ezzel a történettel illusztrálta, hogy Olaszországban ő mindig kívülálló maradt, és nem tudta megszerezni azt az egy egész élet során felhalmozandó kulturális tudást és tapasztalatot, ami például a filmrendezéshez is szükséges.

A konkrét történetre nem emlékszem, de a következtetésével egyetértek. Az ember mindig kívülálló marad egy másik országban. Nehéz mélységében megérteni, mit jelent egy dal, egy szófordulat egy másik kultúrában, pláne, ha az ember 40-50 éves korában megy át oda. Emlékszem egy veszekedésünkre, ami abból fakadt, hogy Miklós meg volt győződve róla, hogy Dante latinul írta az Isteni színjátékot, ami már csak azért is elképzelhetetlen, mert kvázi ő teremtette meg az olasz nyelvet. Mégsem lehetett meggyőzni az ellenkezőjéről. Egy gyerek lépésről lépésre magába szívhatja egy másik ország kultúráját az iskolában, de idősebb korban ez már jóval nehezebb, még akkor is, ha Miklós 2-3 év alatt jól megtanult olaszul, rengeteget olvasott és sokat is tanult, tudott a kultúráról, történelemről, és Olaszország is sokkal nyitottabb, kozmopolita ország volt akkoriban.

A hetvenes években kétlaki életet élt, forgatott itthon is, Olaszországban is filmeket. Fel sem merült, hogy disszidáljon?

Nem. Miklós vérébe, gondolkodásmódjába annyira beleivódott a magyarsága, hogy nem is tudtam volna elképzelni, hogy végleg elhagyja Magyarországot.

Hogyan élte meg, amikor a szakmai és magánéleti kapcsolatuknak vége szakadt?

Hálás vagyok, hogy megismerhettem egy ilyen rendkívüli tehetséget. Ez a tapasztalat formált azzá, aki vagyok. Minden nap tanulhattam tőle valamit egy másik országról, egy másik kultúráról, egy másik világról. Más könyvekkel, filmekkel találkoztam általa; egyszerűen tágabbra nyílt a világom, és csak remélhetem, hogy én is ilyen hatást gyakoroltam rá, hiszen folyamatos volt az információcsere köztünk. Nagyon kreatív és izgalmas volt az életünk.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.