Hogyan segíthetek?

Michael Slovis & Co.: New Amsterdam

Miért nézzünk kórházas sorozatot? Lehet-e még újdonságot vagy új megközelítést találni ebben a díszleteiben és jelmezeiben szegényes, viszonylag szűk műfaji és tematikai skatulyában a Dr. House, A Grace klinika, a CharitéA birodalom és megannyi, változó színvonalú társuk között és után, hiszen mindegyre felbukkan egy-egy újabb (és többnyire felejthető) széria, amit ugyanebbe a süllyesztőbe lehet belepakolni? Nos, lehet, ha az alkotók mindennapjaink bő egy éve kísértő valóságából táplálkoznak. A New Amsterdam1 története ugyan nem a Covid-19-cel kezdődött – ki (rém)álmodott volna erről 2018-ban? –, de a széria évadonként képes volt megújulni és újraértelmezni önmagát, legfrissebb folyamában pedig a minden egyes nézője által friss élményként/traumaként megélt világjárványt feldolgozni.

Kép a New Amsterdam című tévésorozatból

Az NBC legújabb, New Amsterdam című kórházas sorozata múlt kedden zárta a harmadik évadját (az első kettő elérhető a Netflixen is). Eleinte úgy tűnik, semmivel sem tud többet, mint egy Grace klinika (ami maga sem épp egy csúcspont a műfajban): a címszereplő nagyvárosi kórházban jönnek-mennek a betegek, orvosaik megpróbálják kideríteni, hogy mi bajuk, s szerencsés esetben kikúrálni őket; közben a dokik közül is kiemelkedik néhány figura, akinek a magánéleti gubancai be-begyűrűznek a kórházi munkájukba, s ezáltal kap a drámai sorozat olykor szappanoperaszerű története egy második síkot. A New Amsterdam első részeiből az is azonnal kitűnik, hogy nem lesz itt egy olyan zseniális szereplőnk, amilyen Dr. House volt, akinek az erős, egyszerre kiállhatatlan és imádnivaló személyiségére, éles elméjére és maró cinizmusára krimibe illősen izgalmas (orvosi) nyomozásokat lehetne felfűzni, s ezzel elvinné a hátán a teljes, sok évados sorozatot – de hát Ryan Eggold sem egy Hugh Laurie… és szerencsére nem is kell annak lennie. Sőt, ennél élesebb ellentéte sem lehetne, hiszen szinte melodrámai figura.

Ryan Eggold orvosa, a bociszemű Max Goodwin a New Amsterdam nevű New York-i közkórház orvosigazgatója. Jelmondata a „How can I help?” („Miben segíthetek?”), és ezt orvosi és intézményvezetői minőségén túl, a társadalom egésze felé is alkalmazza. Hatalmas szíve szinte szétveti a kórház falait és a képernyőt, hiszen szájbarágós nevéhez híven az abszolút Jóra törekszik és minden csatájában győz is. Azzal van szerencsénk, hogy már a sorozat legelső részében rákkal diagnosztizálják. Ettől, a betegségétől válik érdekessé a szereplő, de magánéleti síkon is fejlődésen megy át a három évad során (egy széthulló házasság küzdelmei vs. egyedülálló szülő helyzete vs. egy új kapcsolat beteljesülése).

Nem létezik egyébként New Amsterdam nevű kórház New York-ban (ez volt hajdan a település holland gyarmatosítók választotta neve), de van valós mintaképe: a New York-i Bellevue kórház, ahol a jelenetek egy részét is forgatták, ráadásul Max Goodwin figuráját is részben Eric Manheimerről mintázták, aki a Bellevue orvosigazgatója volt 15 éven át, és Twelve Patients: Life and Death at Bellevue Hospital című önéletírása szolgált a forgatókönyv alapjául. A projektbe íróként és producerként bevont Manheimer is megküzdött a rákkal, és egyensúlyoznia kellett saját egészsége, a rábízott intézmény vezetése és betegei – köztük a tévésorozatban is megjelenő Rikers-szigeti elítéltek, illegális bevándorlók, Wall Street-i cápák – ellátása között. (Létezik egyébként egy azonos nevű kórház Guyanában, de ez már tényleg véletlen egybeesés.)

Kép a New Amsterdam című tévésorozatból

Az első évad néhány epizódja után világossá válik tehát, hogy miben képvisel új színt ez a széria a kórházas sorozatok palettáján: bár itt is egymást érik a páciensek, az első évad dramaturgiáját valójában a főszereplő betegsége adja, a kór fejlődésének ritmusában alakul az évad ritmusa is, és végül magával ragad egy őrületesen csavaros, kiszámíthatatlan és durván mellbevágó végkifejletig. S míg Max a saját nyavalyájával küszködik, minden kiemelt orvoskollégájáról kiderül, hogy maga is beteg vagy legalábbis sérült valamilyen formában. A sürgősségi osztályt egy gyógyszerfüggő vezeti, a zseniális szívsebész a bőrszíne miatti diszkrimináció traumáival küzd, a korosodó, indiai származású ideggyógyász sosem tudta feldolgozni a felesége elvesztését, a pszichológusnak étkezési zavarai vannak, a kapuzárási pánikkal küszködő, angol-pakisztáni onkológusnőt pedig vissza kell rángatni lelkileg igénybe vevő szakmájához a PR-osi szerepből.

A második évad már nem annyira lineáris felépítésű, mint az első, hiszen nincs egyetlen szál, ami lassan kibontakozhatna az egyes részek során, azok inkább lazán és különböző irányokból kapcsolódnak egy központi témához: az amerikai egészségügyi rendszerhez, amelyet a sorozat erős kritikával illet. Nemcsak a betegeket, hanem a rendszert is meg kell gyógyítani: mindegyre felbukkan egy-egy bevándorló, hajléktalan, öreg és magányos, börtöntöltelék, pénzügyi vagy más szempontból hátrányos helyzetű páciens, akinek nincs biztosítása, nem bízik a rendszerben, hiszen korábbi tapasztalataik erre ösztökélik őket. A kórház vezetőségében pusztít a bürokrácia és a pénzsóvárság, de a város vezetőiről és a gyógyszergyártó cégekről sem hallunk túl sok jót. Max Goodwin és csapata természetesen minden újabb helyzetben győzedelmeskedik – ezáltal a sorozat lehetséges megoldásokat vázol fel a valóságban is létező, rendszerszintű problémákra.

A New Amsterdam életében és a sorozatéban is a második évad utolsó része hoz egy nagy fordulatot és egyúttal törést. Az epizód fő vonalát egy influenzajárvány adta volna, amely az egyik népszerű szereplőt Kapoor doktort is leteperi – és ezt a részt (eredeti címe a Pandémia / Pandemic lett volna) 2020 márciusában sugározták, az új koronavírus-járvány küszöbén. A nézők, nagy meglepetésükre csonkolt részt kaptak: Ryan Eggold, a színész állt eléjük, és kamerába mondta, hogy nem akartak „szórakoztatást csinálni egy olyan történetből, ami túl ijesztő, túl valóságos pillanatnyilag”, inkább teaser formájában felvezetik az új karaktert, akit vendégszereplőként Daniel Dae Kim alakít. A teljes részt azóta sem mutatták be, így talán sosem fogjuk megtudni, hogy lett volna-e a végén olyan erős cliffhanger, mint az indító évad végén. A valóságban egyébként a stáb is megküzdött a pandémiával, le kellett állítaniuk a forgatást és többen – köztük Eggold és Kim is –, elkapták a betegséget, mégis sikerült leforgatniuk és újrakalibrálniuk a harmadik évad forgatókönyvét.

Kép a New Amsterdam című tévésorozatból

A Netflix kínálatába még be nem került harmadik évad legeleje tiszta Bergamo, vagy New York, ahol nem kevésbé tombolt nemrég a COVID-19-járvány. Egyértelmű tisztelgés az egészségügyi dolgozók előtt, és ahogy az első epizód címe jelzi, a harmadik évad az „új normalitásról”, a Covid-19 utáni hétköznapokról fog szólni. Egyrészt a kórházigazgató korábban szuperhőssé sarkított figurája és a járvány idején a végkimerülés határáig küzdő – és este 7-kor megtapsolt – orvosok mellé hétköznapibb hőstípusokat állít: egy betegségét titkoló pilótát, egy fiatal srácot, aki veteránnak szeretne tűnni, egy agyvérzéses Supermant, és persze újra előtérbe kerül Max, aki egy vegyi mérgezés miatt a kórház védelmében szinte otthagyja a fogát.

Másrészt ez a harmadik évad a járvány okozta mindennapi traumáinkat dolgozza fel, kissé didaktikus módon. Az orvosok kikészültek: van, aki egy életre megnyomorodott, van, akit a lelkiismerete kínoz, amiért szerencsésebb zónában töltötte a legdrámaibb időszakot, más irtózik az érintéstől, ami többé nem tűnik biztonságosnak, és olyan is van, akinek hiányzik a bajtársiasság és az összefogás megtapasztalása, meg az a túlfeszített igénybevétel a maga sajátos kiszámíthatóságával. Max is megtörik: elmarad az unos-untalan ismételt „how can I help?”. A kórházban dolgozók és a páciensek között is az online térbe szorult kapcsolattartás vagy épp az összezártság, túlféltés miatt széthullott családi kapcsolatokat, a lockdown alatt súlyosbodott mentális zavarokat, a kórháztól való félelem miatt elhanyagolt betegségeket látunk. 

A reflexszerűvé vált kézfertőtlenítés és maszkviselés, a negatív teszteredmények kérése közepette felhangzik, hogy az egészségügyi rendszer gyógyszer- és vérhiánytól szenved, ha elromlik a hűtőszekrény, oltásadagok százai mehetnek a kukába, és lám, hogyan pusztít az áltudomány és az előítéletek. Mindegyre visszaköszön a magány és az elszigetelődés témája, de a sorozat előrehaladtával lassacskán egyre nagyobb hangsúlyt kapnak az eleinte háttérbe szorult rendszerkritikus felvetések, köztük a bevándorlás és a rendszerszintű diszkrimináció. Egyre több a humor és az (ön)irónia is az egyes részekben, és az évad végére társadalmi és magánéleti síkon tényleg helyreáll az élet valódi, bár helyenként teljesen átalakult rendje. 

Kép a New Amsterdam című tévésorozatból

A New Amsterdam nagy erénye (mostanig) az (volt), hogy témáiban és cselekményvezetésében évadról évadra meg tud(ott) újulni. Bár a harmadik évad végén nyilván maradtak még elvarratlan szálak, itt akár lezárható is lenne a történet. Épp ezért picit félve tekintünk a jövőbe: az NBC megrendelt két további évadot, amelyekről egyelőre semmilyen részletet nem tudni. Hol lehetne kérni, hogy az eddigieknél csak jobbak legyenek?

1 Nem összetévesztendő a 2008-ban készült, azonos című, de felejthető tévésorozattal, amelyben a Trónok harcával ismertté vált Nikolaj Costel-Waldau alakít halhatatlan detektívet.




Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.