Nikita 2.0

Luc Besson: Anna

Luc Besson legújabb filmjének, az Annának is megvannak a maga fénypontjai, sajnos közel sem olyan okos, mint amilyennek hiszi magát.

A lecsúszott, drogos életéből emeli ki a titkosszolgálat, a szép, de meglepően kemény fiatal lányt. A jobb jövő reményében persze elfogadja az ajánlatot – hiszen a másik opció a temető lenne –, de hamar a szabadulás válik a legfőbb céljává. Nem, ez nem Luc Besson Nikitájának története, hanem az legújabb filmje, az Annáé. Csak a bérgyilkosnő ezúttal nem francia, hanem orosz – bár a cselekmény fele Párizsban játszódik, Anna (Sasha Luss) fedősztorija, a modellkedés miatt – így nem a DGSE, hanem a KGB szervezi be. Ráadásul a szabadságra vágyó Anna kettős ügynökké válik: a CIA is az ügynökévé teszi. A két szervezetet két jóképű férfi (Luke Evans, illetve Cillian Murphy) képviseli, így a szerelmi szál elkerülhetetlen. És bár a szexuális feszültség érezhető, Besson nem tud valódi emberi kapcsolatokat bemutatni a vásznon.

Ennek részben az orosz modell, Sasha Luss is az oka, hiszen – ahogy egy ponton Cillian Murphy karaktere is megjegyzi – a nő „szinte hibátlan”. És valóban: gyönyörű, okos, remekül verekszik és bombaalakja van. Viszont ezáltal Luss inkább tűnik gyilkológéppé programozott porcelánbabának, mint hús-vér embernek, ami megnehezíti az azonosulást. Ezen pedig Luss játéka sem segít. Emiatt pedig a sztori beindulásáig az Anna inkább tűnik brazil szappanoperának, mint egy izgalmas akciófilmnek.

Az első időugrás viszont azonnal felkelti az érdeklődést, és egész jól elfeledteti a már-már klisés előzményeket, ezzel a mozdulattal ugyanis Besson megalapozza a film nyelvét: a non-lineáris történetvezetést. Az 1985-ben kezdődő cselekmény hónapokat, éveket ugrál előre-hátra, amely legalább a játékidő tartamára leköti a figyelmet. Hiszen a néző könnyen megtanulja: a sztori rendre visszatér majd a fontosabb jelenetekre, hogy bemutassa a kamerán kívüli történéseket, melyek azonnal új perspektívába helyezik azokat. Ahogyan az lenni szokott, az idősíkok keverése rögtön az átlagnál okosabbnak állítja be az Annát is, az izgalmas narráció viszont sekélyes marad – ordít róla, hogy csupán a fordulatokra játszanak. A fordulatokra, melyek igencsak kiszámíthatóak: a nyitánytól kezdve (a Hetedik óta mindenki tudja, mi van a dobozban), a lankadó koncentrációjú néző számára meglepő végső csavarig. Az időbeli váltakozás emellett a másik magyarázattá válik arra, miért nem látunk igazi kötődéseket a vásznon, miért nem érezzük át Anna társas kapcsolatainak mélységét. Ám mindez nemcsak a karaktereknek nem tesz jót, de maga Besson is összezavarta vele saját magát. Az elvileg 1985 és 1990 között játszódó produkció megszámlálhatatlanul sok anakronizmussal van tele. Viszonylag fejlett laptopok szegény moszkvai polgároknál, a 2000-es évek Nokia-mobiljai Párizsban, vagy éppen még nem létező autók keverednek karambolokba Európa-szerte.

Ha eltekintünk a ténytől, hogy az Anna mindenképpen intelligensebbnek szeretne látszani annál, amilyen, Besson 21. századi Nikitája egyáltalán nem olyan tragikus. Luss kaszkadőre, Agel Aurélia olyan lebilincselően koreografált bunyókat mutat be, amiket egyszerűen öröm nézni. Ezek a jelenetek egyértelműen kiemelkedő részei a filmnek, melyek során a bérgyilkosnő a veterán akcióhősökkel kerül egy ligába: ami tehát például John Wicknek a ceruza és a könyv, az Annának a tányér és a villa. Bámulatos verekedésekből tényleg nincs hiány – a legtöbbet egy dinamikus és izgalmas montázsban nézhetjük végig, amint Anna különböző parókákban, a legtöbbször fehérneműben halomra gyilkolja az embereket. A szinte fetisizáltan femme fatale-ként működő ügynöknő, s a munkájával járó rengeteg szexualitás a Vörös veréb című filmet idézi, ám Besson produkciója azért közel sem olyan zavarba ejtő.

A film legnagyobb erőssége ezen kívül azonban a színészei, akik közül Helen Mirren és Cillian Murphy igazán kirívóan játszanak. A két tehetségtől persze nem is vártunk kevesebbet: Murphy simán hozza a Peaky Blinders során mesterire fejlesztett nyugodt és udvarias külső mögött rejtőző kegyetlenséget, Mirrenre pedig alig lehet ráismerni, olyan nagyon rideg és mogorva a KGB-ügynök Olga szerepében. Bár az is igaz, hogy a külseje gyakran A hihetetlen család Elza Divatjára emlékeztet, ami valljuk be, kicsit kizökkenti az embert.

Az Anna végső soron azért nem ugorja meg a Nikita szintjét, viszont néhány jelenet és színészi alakítás miatt végleg leírni sem érdemes. És mivel Besson a Valerian és az ezer bolygó városa után másodjára dolgozik együtt Lusszal, valószínűleg még őt sem most láttuk utoljára.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.