Nincs bocsánat

François Ozon: Grâce à Dieu / Isten kegyelméből

A Boston Globe 2002-es oknyomozó cikksorozata nem csak azért rázta meg a világot, mert több olyan pedofil papot is lelepleztek, akik szexuálisan zaklattak kiskorúakat: a legnagyobb sokkot az okozta, hogy a római katolikus egyház az áldozatok helyett az elkövetőket védve eltussolta ezeket az ügyeket. Azóta eltelt majdnem két évtized, de ez az eljárás nem ment ki a divatból: ezt mutatja meg François Ozon legújabb filmje, ami a lyoni egyházmegyében pár éve kirobbanó gyerekmolesztálási botrányt veszi górcső alá.

A kortárs francia film egyik legizgalmasabb rendezője egy történelmi melodráma (Frantz) és egy erotikus thriller (Dupla szerető) után kifejezetten visszafogott, tárgyilagos alkotással tért vissza. Az Isten kegyelméből című filmjével ötödik alkalommal versenyzett a Berlinalén, és el is nyerte a zsűri nagydíját. Ezúttal egy olyan érzékeny témát dolgozott fel, ami egyszerre lokális és globális: a lyoni egyházmegyében zajló pereskedést a franciák betéve ismerik, miközben maga a jelenség országhatárokon ível át.

Ahogy a film, úgy a valóságban lezajló eseménysorozat is egy negyvenes éveiben járó hithű katolikus férfival kezdődött, aki egyik nap megtudta, hogy az őt gyerekként molesztáló pap, Bernard Preynat továbbra is kiskorúakkal foglalkozik. Mivel az egyház nyíltan elítéli a pedofíliát, először nem a hatóságokhoz fordult a vallomásával, hanem az ország egyik legbefolyásosabb katolikus vezetőjéhez, Philippe Barbarin lyoni érsekhez. Kezdetben úgy tűnt, hogy szeretett egyháza az elvártnak megfelelően reagál: felveszik a vallomását, leszerveznek egy hivatalos találkozót a megvádolt pappal (aki még el is ismeri bűneit) és együttérzésüket fejezik ki az áldozat felé. Azonban egy idő után világossá vált a vallomást tevő Alexandre (Melvil Poupaud) számára, hogy az érsek nem fog tényleges lépéseket tenni az ügyben (később az is kiderült, hogy régóta tudott Preynat zaklatásairól), így a rendőrséghez fordult, amivel dominó-effektust indított el.

Ozon három áldozaton keresztül mutatja be a 2016-ban kirobbanó botrányt, amihez még a játékidőt is elharmadolta. A mélyen vallásos és a végletekig udvarias Alexandre a bejelentésével eljuttatja az ügyet egy másik áldozathoz, François-hoz (Denis Ménochet), aki szintén azt hitte, hogy Preynat évtizedekkel korábban el lett tiltva a gyerekektől. Az ateista férfi vehemensen áll az ügy élére, és egy pap helyett már az egész egyházat akarja felelősségre vonni. Amikor pedig a botrány országos visszhangot kap, a bántalmazás legláthatóbb fizikai és lelki tüneteit viselő Emmanuel (Swann Arlaud) is beszáll a harcba. Az eltérő háttérrel és mentalitással rendelkező férfiak hármasával Ozon a zaklatás hatásának különböző aspektusait és a feldolgozás eltérő módjait is meg tudja mutatni.

A női főhősökre szakosodott rendező ezúttal férfiakat helyezett a fókuszba, ez pedig olyannyira tudatos döntés volt a részéről, hogy már eleve a másik nemhez keresett témát, amikor belebotlott az áldozatok által létrehozott La Parole Libérée egyesületbe. Az utóbbi években különösen aktuálissá vált a szexuális zaklatás problémája, de a #MeToo, a Time’s Up és az erről szóló diskurzus elsősorban a nők bántalmazására koncentrál. A férfiakat érő erőszakkal kevesebbet foglalkozik a közbeszéd és Hollywood, részben azért, mert az áldozatok eleve nagyon ritkán vállalják fel az őket ért sérelmeket, attól félve, hogy ettől gyengének vagy különcnek tűnnek a társadalom szemében. Míg a nők elleni erőszak ebben a filmben is megjelenik egy kicsi, de fontos jelenetben, elsősorban azt láthatjuk, ahogy férfiak beszélnek a lelki sebeikről és a támogatják egymást a felépülésben. Az Isten kegyelméből így nemcsak az egyházat számon kérő alkotás, hanem egyfajta társadalmi terápia is.

A témaválasztás egyértelművé teszi a rendező álláspontját, az Isten kegyelméből mégsem próbál meg kiáltványfilm lenni. Ozon pont a tárgyilagosságával gyakorol hatást a nézőkre: nem dühöng, inkább hagyja, hogy mi dühöngjünk, amikor a gyerekek tucatjainak életét tönkre tevő papok álszent módon Isten kegyelmére hivatkoznak. Visszafogottsága és tényszerűsége miatt sok hasonlóságot mutat a bostoni pedofilügyet feldolgozó Spotlight – Egy nyomozás részleteivel, csak az újságírók helyett most az áldozatok mesélik el a történetüket, a jogi háttér pedig szinte meg sem jelenik. Egyedül az elévülés ideje válik visszatérő problémává, de annak is az emberi oldala, mivel eléggé gátolja az igazságszolgáltatást, hogy mire valaki felnőttként összegyűjti az erejét a vallomáshoz, jogilag már elkésett vele.

A hetvenes éveiben járó Bernard Preynat egy szexuális ragadozó, akit nem ment fel a betegsége, hiszen pontosan tudta, hogy tetteivel egy életre megnyomorítja az áldozatait. Ebben a történetben viszont nem csak ő a szörnyeteg, hanem az olyan cinkosok is, mint Philippe Barbarin, aki képes kiállni a hívők csoportja elé, hogy hirdesse az igét, miközben gyakorlatilag a beleegyezésével erőszakolják meg gyerekek testét és hitét az Úr szolgái. Lehet, hogy Isten kegyes, de az ilyen bűnökért nincs bocsánat.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.