Nincs fájdalom az öngyilkosságban

Csapón kívül 54.: M*A*S*H, 1970

Ötvenéves immár a koreai háborúról szóló, de a vietnami háborúra utaló szatíra, ami Robert Altmant sztárrendezővé avanzsálta és megalapozta stílusát, és ami minden idők egyik legsikeresebb klasszikus tévésorozatát is eredményezte később.

  • Ma már a film és a sorozat rajongói közül is kevesen tudják, de a film egy háborús memoár adaptációja. Dr. H. Richard Hornberger a 8055-ös számú mozgó katonaorvosi egységben szolgált (MASH: Mobile Army Surgical Hospital) sebészként a koreai háború alatt (ez az a háború, aminek a mai kettéosztott Koreát is köszönhetjük). A háború az ötvenes évek derekán ért véget, és a doki rögtön neki is fogott egy memoár összedobásának, de az írás abbamaradt, és csak jó tíz évvel később folytatta, amikor összeült nosztalgiázni pár régi bajtárssal. Végül W. C. Heinz újságíró segítségével fejezte be a könyvet, aminek a címe M*A*S*H: A Novel About Three Army Doctors (Egy regény három hadiorvosról) lett és Richard Hooker írói álnév alatt adták ki 1968-ban.
  • Az alapanyag nem túl érdekes irodalmi szempontból, de a szerethető, valós életből inspirálódott karakterek és a túlélő-humor elegendő motivációnak bizonyult, hogy a 20th Century Fox megvásárolja a megfilmesítési jogokat. Ifjabb Ring Lardnert bízták meg a forgatókönyv megírásával, aki korábban rajta volt a hollywoodi feketelistán kommunista szimpatizánsként. Meggyőződéses kommunistaként nehéz dolga lehetett, hiszen Hornberger doki többé-kevésbé konzervatív volt politikailag, Altman szerint a regény pedig hihetetlenül „borzalmas” és „eléggé rasszista”.

  • A már nem túl fiatal (a forgatáskor 44 éves), de a tévéből mozi felé tranzicionálást nehezen nyélbe ütő (az évtizedes tévés karrier mellett ez a negyedik nagyjátékfilmje, de korábbi próbálkozásai meglehetősen sikertelenek voltak) Robert Altman nem is használt túl sokat a forgatókönyvből, inkább ezen a filmet csiszolta improvizációra és sok karakter egyszerre beszélgetésére, egymás szavába vágó dialógusokra alapuló stílusát. Állítólag amikor Lardner megjelent a forgatáson, Altman sietve elküldött egy asszisztenst, hogy hozzon már neki egy forgatókönyvet, hogy ne lehessen belékötni. Mondani sem kell, hogy Hornberger doki gyűlölte a végeredményt, ahogy Lardner is (sebaj, Altman is gyűlölte a későbbi tévésorozatot).
  • Állítólag Altman azért dolgozhatott annyira szabadon, mert a Fox stúdió fejesei két másik, ugyanebben az időben forgatott, sokkal nagyobb költségvetésű háborús film felügyeletével voltak elfoglalva, a Pattonéval és a Tora, Tora, Torá-éval. Lardner ki volt akadva, amiért a végeredmény annyira eltért az ő munkájától, sokszor hangoztatta panaszkodva, hogy Altman egy szót se tartott meg a forgatókönyvből. Ennek ellenére felmászott 1970-ben a színpadra, hogy átvegye a legjobb forgatókönyvírónak járó szobrocskát. A M*A*S*H-nek ez az egyetlen Oscar-díja – ehhez képest a Patton hetet vitt haza ugyanazon a gálán.
  • Apropó Patton: Altman szolgált a második világháborúban, és a „történelmi” hűségre törekedett, amikor jól összemocskolta a katonák arcát a filmben. Amikor a stúdiófejesek szőnyegre állították, hogy miért annyira sárosak a katonák, mert bezzeg a Pattonben tiszták, Altman a saját háborús élményeire hivatkozott. Onnan kezdve a Pattonben és a Tora, Tora, Torá-ban is sárosabbra kezdték kenni a statisztériát.
  • Nemcsak Ring Lardner volt durcás Altman szabados filmezési módszerei miatt: Donald Sutherland és Elliot Gould, akik elvileg a film sztárjai kellett volna legyenek, folyamatosan panaszkodtak a stúdiónál, hogy Altman mindig csak a mellékszereplőket meg a statisztákat filmezi, amint egymásra dumálnak (akik közt egyébként direkt sok tapasztalatlan újonc volt, pl. a fiatal Sylvester Stallone is felbukkan statisztaként valahol a tizedik perc környékén). Persze, a stúdió nem volt hajlandó azzal foglalkozni, hogy kirúgják Altmant (a filmet eleve low-budget kísérőnek szánták sikeresebb filmek mellé), és végül a színészek is kibékültek a végeredménnyel. Persze, ezt csak Gould vallotta be Altmannak, így aztán még több filmben is dolgoztak együtt – Sutherlanddal viszont soha többé. Egy sokkal későbbi interjúban Gould így vall: „utólag visszagondolva Donald és én két elitista, arrogáns színész voltunk, akik nem ismerték fel Altman zsenijét.”

  • Az azóta legendássá vált főcímdal szövegét (Suicide is Painless, azaz Az öngyilkosság fájdalommentes) Altman tizennégy éves fia, Michael írta pár perc alatt. Először maga a rendező próbálkozott meg vele, de úgy látta, hogy nem tudná megírni a világ „legbutább dalát” („stupidest song ever written”), így kiadta a fiának ezt a feladatot. A dal annyira sikeres lett, hogy a tévésorozatban is használták, és az Altman-fiú milliomos lett belőle (konkrétan kétmillió dollárt halmozott össze belőle élete végéig, hiszen a tévésorozat minden egyes epizódjának minden egyes vetítéséért kapott egy royalty-csekket). Ehhez képest az apja 75 ezer dollár honoráriumot kapott a rendezésért.
  • Altman ahol csak lehetett, kiirtotta a filmből a Koreára való utalásokat – pont azért, hogy az emberek azt érezzék, hogy ez a még éppen zajló vietnami háborúban játszódik. Mondani sem kell, hogy Altman a háborúellenes érzelmekre akart rájátszani, sőt erősíteni azokat. Végül a stúdió erőszakkal ráírta a főcímre, hogy a film a koreai háború alatt játszódik.
  • Az amerikai hadseregnek vannak saját mozijai, ahol a katonáknak vetítenek inspiratív filmeket. A M*A*S*H-t érthető okokból nem akarták levetíteni, az ügy egészen a legfelsőbb bíróságig jutott, akik szerint nem lehet betiltani azért egy filmet sehol, mert háborúellenes. Végül mit is vetítettek helyette? Naná, hogy a Pattont.
  • Altman szerint ez az első R-besorolású film, amiben elhangzik a „fuck” szócska. Persze, ez is improvizáció eredménye volt, Altman mindössze annyira utasította John Schuck színészt, hogy „mondjon valami csúnyát”. Egyébként nem ez volt az első fuckos mozi: a hatvanas évek vége felé már kezd fel-feltünedezni különböző filmekben az ominózus szitokszó.
  • Olyan sztárrrendezők utasították vissza a forgatókönyvet, mint Stanley Kubrick vagy Mike Nichols: utóbbi inkább A 22-es csapdáját rendezte meg, ami ugyebár szintén háborúellenes szatíra, de a híresebb színészek és alapanyag ellenére sokkal kevésbé lett sikeres, mint az Altman-mozi.
  • Eredetileg az első évében (januártól decemberig) 31 millió dollárt termelt a film a kasszáknál, ami az alig három és fél milliós büdzséhez képest igencsak sikeresnek volt mondható. 1970-ben a harmadik legnépszerűbb film volt az Államokban, végül több mint nyolcvanmilliót szedett össze. Kár, hogy Altman összeveszett a stúdióval, és végül nem kapott százalékot a bevételből, mint ahogy azt az első szerződés-tervezet sugallta…


Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.