Nőiség a magyar filmművészetben

Középpontban: Mészáros Márta

Mészáros Márta élete és pályafutása is filmbeillő történet. Gyerekkorának meghatározó történései közé tartozik, hogy már 10 éves korában árvaságra jutott: édesapját, Mészáros Lászlót, a híres szobrászművészt a Szovjetunióban kémkedés gyanújával elfogták, majd kivégezték. Nem sokkal később édesanyját is elveszítette. A gyermekkori tragédia végigkísérte egész életét, beleértve a filmes munkásságát is.

Mészáros Márta születési dátumát nem tudhatjuk biztosra az elveszett anyakönyvi kivonat miatt, de feltehetőleg 1931-ben született. Szülei elvesztése után szovjet nevelőintézetből a háborút követően tért vissza Budapestre, ahol egy befolyásos nő gyámsága alá került. Rendezői diplomáját már nem ott, hanem a Szovjetunióban szerezte meg. Így ő az első nő Magyarországon, aki filmrendezői diplomát szerzett. Ezzel együtt újítást vezetett be a magyar filmművészetben: női szemszögből közelítette meg az aktuális társadalmi problémákat. Hősei mindig nők, akik „mégsem a szociológiai körülmények ellen lázadnak fel, hanem a körülményeknek való kiszolgáltatottság ellen; az elidegenedés veszélye nem a környezetükkel, hanem önmagukkal szemben fogalmazódik meg”, amit Gelencsér Gábor fontos különbségként említ meg a kor más szociológiai témájú filmjeihez képest, ugyanis Mészáros nem mond le a „környezetrajz szociologikus hátteréről” (Gelencsér Gábor: A Titanic zenekara. Osiris, Bp. 2002.).

A Mészáros Márta filmjeiben felbukkanó női karakterek elszánt, határozott, erős személyiségek, akik keresik önmagukat, az identitásukat. Azokat az alkotásokat nevezhetjük nőfilmeknek, amelyek a nők életére helyezik a hangsúlyt, egy vagy több nő szemszögén keresztül mutatják be a cselekményt. Öntudatosak, de nem ideológiai, hanem individuális értelemben. Visszatérő problémájuk a szabadság utáni vágy. Az öntudatra ébredés motiválja a női karaktereket, akik próbálnak kilépni valamilyen árnyékból, hogy saját útjukat járhassák, hogy felszínre törjön az a bizonyos „szabad lélegzet”. Éppen ezért Mészárost gyakran feminista szimbólumként emlegették Nyugaton, bár ő ezt mindig elutasította. Ő nem akart feminista jelképpé válni, csupán egy addig ismeretlen, új nézőpontot akart érvényre juttatni.

Filmszereplői általában munkásnők, akik munkásszállón, leányszállókon laknak, szabadidőjükben szórakozni járnak, és szerelmi kalandokba keverednek. Határozottságukkal és akaraterejükkel kitűnnek társaik közül. „A rendezőt nem a lélektani fejlődés érdekli, hanem egy adott lélektani típus; nem hősei változnak a körülmények hatására, hanem épp ellenkezőleg: »természetes« nőalakjai intéznek kihívást a makacsul változatlan környezethez” – ahogy Gelencsér Gábor fogalmaz A Titanic zenekara című könyvében.

Pályafutása filmhíradókkal és dokumentumfilmekkel indult, amelyeket nem csak Budapesten, de Bukarestben is rendezett. Ilyen dokumentumfilmek például a Să zîmbească toți copii (Minden gyerek mosolyogjon) 1957-ben vagy a Popas în tabăra de vară (Pihenő a nyári táborban) 1958-ból. Ebben az időszakban a bukaresti Buftea stúdió osztályán tevékenykedett, ahol dokumentumfilm-rendezőként vált sikeressé. Majd visszatért Budapestre, és 1958-ban házasságot kötött Jancsó Miklós filmrendezővel, aki mindig kitüntetett figyelmet kapott a magyar közönségtől. Ezért egy ideig háttérbe szorult, nemcsak azért, mert női rendező volt, hanem mert nehezen tudott kilépni Jancsó árnyékából. Mészáros első nagyjátékfilmjét 1968-ban rendezte. Magyarországon előtte nő nem rendezett nagyjátékfilmet, így bizalmatlanok voltak vele szemben, nem hittek abban, hogy nő képes lehet arra, hogy a filmbe fektetett pénzt visszahozza. Mészáros viszont nem adta fel, nem volt szüksége Jancsó segítségére – ugyanolyan határozott és erős, kitartó nő, mint amilyen női szereplőket láthatunk a filmjeiben.

Mészáros igazán csak az 1975-ös Örökbefogadás által vált ismertté, de előtte már négy nagyjátékfilmet rendezett. Mészáros Márta egyik legfontosabb témája az anya-gyerek kapcsolat, a szülő – avagy a gyermek – hiánya. Nem véletlen, hogy pont ezek a témák kerülnek előtérbe, hiszen személyes tapasztalatok fűzik hozzá. Mészáros maga is nevelőszülőknél nevelkedett, így hitelesen tud mesélni ezekről a gyermekekről, akik intézetben, elhagyatottan nőnek fel, akiket egész életükön át elkísér a hiányérzet. Több filmjében – ilyen a Napló-trilógia és a Kisvilma – saját élettörténetéből inspirálódik: ezek a filmek akár az életrajzi film kategóriájába is besorolhatók.

A korai nagyjátékfilmekben lázadó nőket látunk. 1968-ban forgatta első nagyjátékfilmjét, az Eltávozott napot Kovács Kati főszereplésével. A cselekmény főhőse egy fiatal lány, Kati, aki a Fóti Gyermekvárosban nőtt fel. Próbálja megkeresni az anyját, aki viszont nem vállalja fel őt. Így visszatér a budapesti leányszállóra, de a visszafele tartó vonatúton megismerkedik egy férfival, akivel könnyű románcba kezd, ám ugyanolyan hirtelen véget is vet a kapcsolatnak. Majd egy, őt megkereső idősebb férfiben az apját véli felfedezni, s a film végén újra egy ismeretlen férfi karjai között találja magát. Az Eltávozott nap hősnője felfedezőúton van a saját életében: szülei keresése közben abban reménykedik, hogy megtalálja önmagát is. Mészáros Márta filmjeiben gyakran visszatérő helyszínek a különféle gyárak, gyermekotthonok, intézetek.

Az ezt követő Holdudvar – szintén 1968-ból – egy középkorú nő, Edit lázadását mutatja be, aki politikus férje halála után elérkezettnek látja az időt, hogy a saját elképzelései szerint éljen. Az az életforma, amelyben férje mellett élt, idegen volt számára. Fia, István és annak menyasszonya, Kati igyekeznek megakadályozni lázadását, amit egyszerű hisztiként kezelnek. Az új élet utáni vágy hajtja, de lélektani fejlődésen mégsem megy keresztül, belső vívódásai nem viszik előrébb a cselekményt. A film végén kiderül, hogy Edit gyáva lesz a változtatáshoz, leendő menye, Kati viszont képes egyik percről a másikra dönteni a saját élete felől: mégsem megy férjhez Istvánhoz. Edit ráébreszti arra, hogy István ugyanolyan férj lesz, mint az apja volt, és Kati – látván Edit helyzetét – nem akar erre a sorsra jutni.

A Szép leányok, ne sírjatok! (1970) műfaji kísérletnek is tekinthető: zenés film. A korábbi filmekben is megjelent már a beatzene, de itt válik igazán jelentőssé. A filmben felbukkanó együttesek a kor meghatározó zenekarai, mint az Illés, a Kex és a Metro. A film ugyancsak betekintést enged a fiatalok szórakozási lehetőségeibe: több dokumentarista jelenetet is ábrázol, ahogyan a korabeli ifjak koncertekre járnak az Ifjúsági Parkba. Itt is egy fiatal munkáslány, Juli a főszereplő, aki vágyik a szabadságra, ugyanakkor a női egyenjogúságra is. Szintén öntudatos, hiszen a házasságkötés előtt Juli kiharcolja vőlegényétől, hogy egyenrangú felek legyenek.

A lázadás egy másfajta formája jelentkezik a Szabad lélegzet (1973) című filmben is, ott egy munkáslány a szerelemért vállalja a hazugságot. András, aki tetszik neki, egyetemista, így Jutka is úgy mutatkozik be: teljesen más képet fest magáról, hamis névvel ismerkedik. Bár fél attól, hogy lenézik, amiért ő csak egy munkáslány, mégsem tudja meghazudtolni magát. A szerelmük kibontakozása során azonban egyre több konfliktushoz vezet ez a hazugság. András igyekszik megfelelni szülei elvárásainak, miszerint jövendőbeli felesége is értelmiségi, tanult nő legyen. A lány a film végén fellázad az őt megszégyenítő szituáció ellen, és bevallja az igazat, még akkor is, ha ezáltal elveszíti a szeretett fiút.
Mészáros Márta a „kvázirealizmus” fogalmát használja a filmjeivel kapcsolatban. Mint megállapítja: „nem az élettények mikrorealista leírása érdekel, hanem az emberi viszonyok, kapcsolatok pszichológiájának föltérképezése”. Gelencsér Gábor például így nyilatkozik Mészáros Márta filmjeiről: „szociológiai érdeklődése és lélektani érzékenysége szociálpszichológiai látásmóddá” érlelődött a hetvenes években. Ennek a dokumentuma lesz az Örökbefogadás.

Az Örökbefogadás komoly elismerést hozott Mészáros Mártának: 1975-ben elnyerte vele a Berlini Nemzetközi Filmfesztivál Arany Medve-díját – ki kell hangsúlyozni, hogy női rendező ekkor nyert először nagydíjat ezen a neves fesztiválon. A dokumentumfilmjei, valamint az első nagyjátékfilmek (Eltávozott nap – 1968, Holdudvar – 1968, Szép lányok, ne sírjatok! – 1970, Szabad lélegzet – 1973) még nem hozták meg az igazi áttörést. Mészáros Márta így nyilatkozott az Örökbefogadás című filmjéről: „Igazán csak az Örökbefogadással találtam magamra”; vagy: „Az Örökbefogadás nagyon fontos pillanat az életemben, meghatározta a későbbi pályámat, még a Naplókat is.”

Az Örökbefogadás kényes témát állít a középpontba: az állami intézményekben élő, elhagyott gyerekek, fiatalok sorsát hivatott bemutatni. Témája a „családnélküliség”, ugyanis a filmben megjelenő fiatal „intézetisek” nem feltétlenül árvák. Vannak, akiknek élnek a szüleik, csak nem akarnak tudomást venni róluk. A filmalkotás egy magányos, negyvenes nő és egy állami intézetben nevelkedő tizenéves lány kapcsolatán keresztül mutatja be, hogyan jut el Kata az örökbefogadás melletti döntésig. A Berek Kati által megformált főszereplő úgy érzi, eljött az ideje, hogy gyereket vállaljon, amíg még képes rá. A férfi viszont, akivel évek óta viszonya van, házas, és őrültségnek tartja az ötletét. Így ismerkedik meg Annával, aki rávezeti arra, van más módja is, hogy egy nő az anyaság által kiteljesedhessen: így dönt az örökbefogadás mellett.

Mészáros hamarabb vált híressé külföldön, mint Magyarországon. A magyar filmkritikusok sokáig kritizálták filmjeit, Jancsó „kézjegyei” után kutatva, majd később a dokumentarista jelleget hiányolták belőlük.

A szülő és gyermek közötti kapcsolaton kívül a nő és férfi közti viszonyrendszer is szerepet kapott filmjeiben. Egy évvel az Örökbefogadás után, 1976-ban bemutatott Kilenc hónap című filmjével Mészáros közfelháborodást váltott ki. Az általa rendezett filmek közül talán ez kapta a legnagyobb visszhangot. A filmben ugyanis a Monori Lili által alakított színésznő terhessége és szülése is a cselekmény része, amit úgy oldottak meg, hogy Monori Lili valódi szülését vették kamerára – ezzel sikerült teljesen megbotránkoztatniuk a közönséget. Ugyanakkor ez a film is mérföldkőnek számított: a cannes-i filmfesztiválon a vetítést követően a francia új hullám neves rendezői (Godard, Truffaut és Agnès Varda) megtapsolták őt. Főleg azért vált világhírűvé az alkotás, mert ez volt az első film, amelyben „élesben” felvett szülést láthatunk.

Magyarországon a film levetítését követően a negatív kritikák mellett nagyon sok bíráló levelet is kaptak az alkotók. Azt is felháborítónak tartották sokan, hogyan lehetséges az, hogy egy nő nem megy férjhez ahhoz az emberhez, akinek gyermeket szül. A filmben nagyszerű színésznők mellett a jóképű lengyel Jan Nowicki is feltűnt a filmvásznon, aki 2008-ig Mészáros Márta férje volt, és a rendezőnő több filmjében is főszerepet kapott. Ez az alkotás ugyanis egy újabb kaput nyitott meg előtte: innentől kezdve lehetősége nyílt rá, hogy külföldön is rendezzen – a későbbiekben így sikerült több filmjét lengyel és francia koprodukcióban elkészítenie. Az ezt követő filmekben (Ők ketten – 1977; Olyan, mint otthon – 1978; Útközben – 1979; Örökség – 1980; Anna – 1981) Jan Nowicki jelenléte állandósult, de mellette olyan neves színészek is szerepet kaptak, mint Vlagyimir Viszockij, Marina Vlady, Delphine Seyrig vagy Anna Karina. Ezek a hetvenes években készült filmalkotások rangos nemzetközi filmfesztiválokon nyertek díjakat, ennek köszönhetően külföldön elég korán kitüntetett figyelmet szenteltek a munkásságának.

Erre erősített rá az 1984-ben készített Napló-trilógia első része, a Napló gyermekeimnek, majd 1987-ben a Napló szerelmeimnek és végül a Napló apámnak, anyámnak 1990-ben.

A Naplókban a rendezőnő saját életét viszi filmvászonra. A főszereplő, Juli életén keresztül meséli el a saját „így jöttem” történetét. Nem a pályája kezdetén, hanem tizenegy film, tizenegy női sors bemutatása után látta elérkezettnek az időt, hogy vászonra vigye Juli lázadó perspektíváján keresztül saját élettörténetét. Juli épp annyira öntörvényű és erős karakter, ahogy azt a korábbi filmjeinek női szereplőitől megszokhattuk. A Napló gyermekeimnek a legszemélyesebb hangvételű, ugyanakkor a legpolitikusabb filmje is, mivel a kamaszodó Juli szemszögéből körvonalazódik a Rákosi-korszak és az ahhoz kapcsolódó állandó félelem légköre.

Életműve szempontjából talán a Naplók a legfontosabb művei, melyekhez egyfajta lezárásként kapcsolódik a 2000-ben napvilágot látott Kisvilma – Az utolsó napló. Ez az alkotás a messzi távolban, Kirgíziában játszódik, és újra az anya-gyermek kapcsolatot helyezi a középpontba. A letartóztatások után a nők egyedül maradnak gyermekeikkel, helyzetük egyre kilátástalanabbá válik. Haza nem mehetnek, így az egyetlen megoldás, hogy próbálnak életben maradni a gyermekekkel együtt. A Kisvilma ezért eltér a korábbi Naplóktól, mégis besorolható közéjük, afféle negyedik, „ráadás”-műként.

A magzat (1993) című filmjében Mészáros a béranyaság problémáját is ábrázolja. A szerencse lányai (1999) a kilencvenes évek Moszkvájában zajló megélhetési vagy a kíváncsiság hajtotta prostitúció elburjánzásának bemutatásától sem riad vissza.

A temetetlen halott című 2004-es filmje Nagy Imrének az 1956-os forradalom leverése utáni sorsát hivatott bemutatni. Azt az időszakot, amiről igazán keveset tudhatunk: a jugoszláv követségre menekülésétől, fogságán és perén át 1958. június 16-án történt kivégzéséig. A rendezőnő saját elmondása alapján régóta tervezte, hogy készít egy filmet a volt magyar miniszterelnökről.

Eddigi utolsó filmjét 2017-ben rendezte. Az Aurora Borealis – Északi fény két idősíkon futó családtörténet: a második világháború utáni és a jelenkori Európában játszódik. A középpontban ismét az anya-lánya kapcsolat áll: Olga (Tóth Ildikó) sikeres ügyvéd Bécsben, ám arról értesül, hogy idős anyja, Mária hirtelen kómába esett. Ekkor hazajön Magyarországra és váratlan titokra bukkan, amelynek felkutatása visszavezeti őt az ötvenes évek Európájába. A fiatalkori Máriát Törőcsik Franciska, míg az időskorit Törőcsik Mari alakítja.

A film fordulatokban gazdag, és néhol oknyomozói, máshol erősen lélektani vonatkozásokkal bír. Mégis női érzékenységgel beszél a háborút követő szétesésről, identitáskeresésről, szégyenről és a soha be nem gyógyuló sebekről. Mészáros Márta 2018-ban ezzel a filmjével elnyerte a Chicagói Nemzetközi Filmfesztivál közönségdíját, a Lagów Nemzetközi Filmfesztivál Juliusz Burski-díját, a kolozsvári Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál (TIFF) pedig életműdíjjal tüntette ki.

Bár ezután nem rendezett újabb filmet, a kolozsvári díjátadón azt mondta: reméli, nem ez lesz az utolsó alkotása. Ahogy egy korábbi interjúban fogalmazott: filmezés nélkül unatkozik, így nem tervezi a visszavonulást.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.