Nyaralni visz a frusztráció

Mike White: The White Lotus / A Fehér Lótusz

Az HBO nyári sikersorozatában nagyon gazdag emberek nyaralnak nagyon szép helyen, és már az első rész elején tudjuk, hogy valaki nagyon nem éli túl a kirándulást. Mike White azonban nem a gyilkosságot állítja a középpontba, hanem azt a jól ismert alapvetést, hogy nem minden arany, ami fénylik.

Már-már tiszteletlenség a sorozattal szemben eme cikk címe, mely a könnyűzeneileg nem túl szép emlékű ’90-es évek egyik magyar slágerét idézi meg. De legalább épp olyasfajta szemtelenség ez, mellyel Mike White is igen gyakran élt legújabb sorozatában. A készítő neve nem ismeretlen a keményvonalas sorozatrajongók számára, íróként és rendezőként korábban olyan szériákon dolgozott, mint a kiváló Megvilágosultam (Enlightened), vagy éppen – ha már ’90-es évek – a Dawson és a haverok (Dawson’s Creek), emellett pedig filmes karrierje is figyelemreméltó. A Fehér Lótusz megközelítésmódjában egyértelműen a Laura Dern főszereplésével készült sorozathoz hasonlítható a leginkább, hiszen a hangsúly itt is a szatirikus hangvételen van. Nevetünk a hat rész során, de főként olyasvalamin, amin nem kellene, a humor itt nem katarzissal, hanem kellemetlen ráeszméléssel szolgál. A széria pedig nagyon szépen tartja az arányokat, egészen az utolsó fél óráig.

Kép A Fehér Lótusz (The White Lotus) című tévésorozatból

No de ne szaladjunk ennyire előre, a sorozat ugyanis, ahogy a bevezetőben említettük, egy flashforwarddal indul: az egyik főszereplőnk, Shane (Jake Lacy) ül a reptéren, és egy beszélgetésből kiderül, hogy a Fehér Lótusz nevű szállodában nemrégiben megöltek valakit. Hogy kit, arra természetesen nem derül fény. Innen tehát nagyon kézenfekvő lenne elindulni a krimi irányába: egy helyszín, zárt rendszer, és számtalan olyan karakter, akinek könnyen csiholhatunk indítékot. De White nem a könnyebb utat választja, olyannyira nem, hogy később egyáltalán nem foglalkozik a rejtéllyel. A néző nem találgatja, vajon ki és kit ölhetett meg, hanem elmerül abban az arannyal körbekerített posványban, melyet a készítő nagy élvezettel és rengeteg iróniával tár elénk.

Kép A Fehér Lótusz (The White Lotus) című tévésorozatból

A főbb karakterek más és más módon elviselhetetlenek, jellemzőjük, hogy a társadalmunk nagyon jellemző archetípusait jelenítik meg. Megkapjuk rögtön a katalóguscsaládot, a cégvezető anyukával, Nicole-lal (Connie Britton) és férjével, Markkal (Steve Zahn), előbbi egy pillanatra sem tud elszakadni a munkájától, valamint uralkodási kényszerével és rendrakási mániájával terrorizálja a családját, míg a férfi a betegségtől (hererák gyanújával vizsgálták) fél, ráadásul szülei titkaira is fény derül. Lányuk (Sydney Sweeney), illetve annak barátnője (Brittany O’ Grady) megvetéssel tekint mindenre és mindenkire, frusztrációjukat gyakran drogokkal oldják, a család legfiatalabb tagja (Fred Hechinger) pedig fel sem néz a telefonjából. Ott van emellett az álompár, az előbb említett Shane-nel, akinek a legnagyobb problémája, hogy csak a szálloda második legjobb szobáját kapták, illetve újdonsült feleségével, Rachellel (Alexandra Daddario), valamint végül, de nem utolsó sorban az egyedülálló, kötődésszorongó Tanya (Jennifer Coolidge), aki anyja emlékét akarja elengedni a szigeten.

Kép A Fehér Lótusz (The White Lotus) című tévésorozatból

White sorozata egy igen egyszerű ellentétből indul ki: a festői környezet, a gazdagság, a csillogás szolgáltasson hátteret valódi drámának. Bár az is tény, hogy itt egyfajta drámaiatlan drámáról van szó, hiszen a sorozat nélkülözi a nagyjeleneteket, az érzelmi kitöréseket, sőt, ha végén számot vetünk a karakterekkel, tulajdonképpen két figura élethelyzete változik meg csupán jelentősen. Itt az apró rezdülésekben, a mindennapi pillanatokban kell megfigyelnünk a változást, vagy legalábbis a ráébredést, a széria ugyanis azt is bemutatja, hogy nagyon más felismerni valamit, mint később tenni is ellene.

Kép A Fehér Lótusz (The White Lotus) című tévésorozatból

A Fehér Lótusz számtalan jelenséget tematizál, egy-két kivételtől eltekintve azonban mégsem válik tankönyvszerűvé. White ugyanis ezt lazasággal, cinizmussal, és nem utolsó sorban empátiával, a megértés igényével teszi. Ez pedig hallatlanul fontos, hiszen a sorozat ezáltal tud túllépni az egyszerű paródia szintjén, így tud mélyen beszélni ezekről az emberekről. Mert amellett, hogy röhögünk a túlzásokon, ahhoz is közelebb kerülünk, hogy a figurák miért viselkednek úgy, ahogy.  És szerencsére a sorozat nem elégszik meg azzal, hogy a „pénz nem boldogít”, hanem valós dilemmákat villant fel. Nicole karakterén keresztül például azt, hogy mennyire nehéz lehet egy, a munkájában sikeres ember magánélete. De az ő családjuk által foglalkozik a sorozat azzal is, hogy milyen ma férfinek, esetleg tinifiúnak lenni. Mert, ahogy azt az egyik szereplő megfogalmazza, manapság mindenkivel együttéreznek, talán csak épp a fiatal férfiakkal nem. De olyan generációs problémák is szóba kerülnek, mint a szülőktől való elszakadás nehézsége, vagy egy fiatal értelmiségi szárnypróbálgatásai, beleragadása egy már kezdetben is diszfunkcionális kapcsolatba. És ahogy arról korábban beszéltünk, White igen szkeptikus, nem szolgál egérúttal a szereplői számára, sőt, arra is kitér, hogy a rendszer elleni teljes lázadás sem biztos, hogy kifizetődő. Egy szatíránál persze a humor is igen fontos szempont és A Fehér Lótusz ezen a téren sem bukik el. Nem csapkodjuk a térdünket az epizódok nézése közben, mert az intellektuális humor sokszor átgondolást igényel, és bizony nem is kellemes felismerésekhez vezet, de a helyzetkomikum, a jellemkomikum, az abszurd és a groteszk tökéletes elegye e téren is megteszi hatását.

Kép A Fehér Lótusz (The White Lotus) című tévésorozatból

Az árnyalatok érzékeltetéséhez persze jó színészekre is volt szükség, a casting viszont nemcsak azért dicsérhető, mert mindenki hozza, amit kell, hanem mert White a néző prekoncepcióval is ügyesen játszik. Erre a legjobb példa talán Jennifer Coolidge és Alexandra Daddario szerepeltetése. Mindkettejükkel kapcsolatban él egy erős kép a nézőkben, karakterük pedig ezzel épp ellentétes, talán nem is véletlen, hogy Steve Zahn és a szállodaigazgatót játszó Murray Bartlett mellett ők nyújtják a legjobb alakítást.

Kép A Fehér Lótusz (The White Lotus) című tévésorozatból

A tartalom mellett A Fehér Lótusz a formáját, a technikai részleteket tekintve is kitűnő. A széria zenéje, a maga nyugtalanító, katatón taktusaival szinte önálló, személyiséggel rendelkező karakter, a sziget festői nagytotáljai tökéletesen teremtik meg az idillt, melynek később szükségszerűen kell felbomlania. A helyenként fülledt, matt képek pedig remekül erősítik a sorozat baljós hangulatát.

A Fehér Lótusz tehát méltán lett a nyár talán legsikeresebb sorozata, az HBO mintha kicsit visszatért volna a néhány éve árván hagyott, jóval inkább társadalomtudatos vonalhoz. És bár az utolsó epizód második feléért kár, bízhatunk abban, hogy maradt még szufla a sorozatban a második évadra, mely a hírek szerint új helyszínen, új szereplőkkel jön majd.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.