Nyolc közepesen könnyű darab

Jack Thorne: The Eddy

Filmes körökben nem újdonság azt hallani, hogy a Netflixnél a mennyiség gyakran a minőség rovására megy. Azt már kevesebbszer hangsúlyozza a cinefil közönség, hogy a világ legnagyobb streamingszolgáltatója hány elismert (de nem feltétlen fősodorbeli) rendezőnek ad lehetőséget, hogy sorozat vagy nagyjátékfilm formájában ismerje meg őket a laptop-, vagy jobb esetben tévéképernyőn streamelő néző. Alfonso Cuarón, Charlie Kaufman és Noah Baumbach filmjei után a Damien Chazelle neve által fémjelzett The Eddy című sorozat is jó példája a Netflix „nagylelkűségének”: a jazztől dübörgő nyolcrészes történet ugyanis hibái ellenére is egy valóságos igazgyöngy a szalagra gyártott, tét nélküli sorozatok tengerében.

A zene iránti szeretetéről ismert Chazelle három rendezőtársával karöltve egy Kaliforniai álomnál sokkal életszagúbb világba, egy Párizs peremére szorult, meglehetősen multikulti jazzklub mindennapjaiba kalauzol. A középpontban a tulajdonos, az enigmatikus, már visszavonult sztárzongorista, Elliot Udo (André Holland) áll, s bár végig el nem mozdul onnan, a történetmesélés kígyószerű kanyargása révén a többi szereplőt is szinte ugyanannyira megismerjük, amennyire őt. Hiszen az Eddy nevű klub nem létezne Elliot bandája nélkül, akiknek nemzetisége és társadalmi háttere nem is lehetne különbözőbb, de néhány dolog mégis közös bennük: mindannyian fel nem fedezett tehetségek, akinek a banda jelenti a családot és az önkifejezés egyetlen eszközét is. Bár már a hangszer közelébe sem megy, Elliot írja a dalokat, megkeseredett, maximalista és gyakran önző személyisége ellenére is tisztelet övezi, ő a banda lelke. Azonban ez mind csupán egy intro: a kisrealizmust és a mindennapok problémáit már az első részben megszakítja egy gyilkosság, amit egy hosszas nyomozást és rengeteg megválaszolatlan kérdést hagy maga után. Az ügy részleteinek napvilágra kerülésével napról napra kérdésesebb lesz a klub helyzete, amely megkeseríti nemcsak Elliot, hanem az Eddyhez kötödő összes személy életét.

A Chazelle által rendezett pilot az átlagos sorozattól idegen, ráérős időkezelése és stílusközpontúsága egyből berántja az arra fogékony nézőt, olyannyira, hogy az elsőre kissé hiteltelennek tűnő bűnügyi szál szinte megzavarja a sorozat jazzre ütemezett, lassú hömpölygését. A Whiplash rendezője azonban csak az első két rész erejéig ül be abba a bizonyos székbe, hogy aztán Uda Benyamina, Laila Marrakchi és Alan Poul vegyék át az irányítást két-két rész erejéig. Tény, hogy magasra volt téve a léc, de hazugság lenne azt állítani, hogy jelentősek a részek közötti minőségbeli ugrások, ha eltekintünk attól, hogy a Chazelle által forgatott részek filmre forogtak, a másik hat pedig digitálisan. Ez valószínűleg Jack Thorne író munkájának is köszönhető, akinek életszerű dialógusai, mélységesen emberi szereplői és jól kicentizett karakterfejlődései konzisztenssé teszik a forgatókönyvet, és ezáltal a rendezést is megkönnyítik. Persze, mindez nem működne a félig színészekből, félig zenészekből álló szereplők nélkül, akik minden rezdülésükkel igyekeznek autentikussá tenni a történetet.

Ahogyan stáb és maga Párizs, a történet szereplői is a sokszínűséget hirdetik: az énekesnő Maja (a Hidegháborúból és az Idából ismert Joanna Kulig) lengyel, a dobos Katarina (Lada Obradovic) orosz, a nagybőgős Jude (Damian Nueva Cortes) spanyol, míg a klub társtulajdonosa, Farid (Tamar Rahim) arab-francia, ami már elegendő ok arra, hogy eredeti nyelven kövessük végig a sorozatot. A nyolc rész mindegyike kiemel egy-egy fontosabb szereplőt ebből a nagyon vegyes közegből, miközben a történetet is igyekszik előregördíteni. Miközben Elliot a ködből elugró bűnbanda és a nyakában lihegő rendőrség között lavírozik, megismerjük Amerikából hozzáköltöző lányának, Julie-nek (Amandla Stenberg) a belső konfliktusait, a bőgős drogos múltját, vagy épp betekintést nyerünk az énekesnő anyjával való komplex viszonyába. A klub körül forgó, több sebből vérző ügy csak egyfajta kíséret a jól kidolgozott karaktertanulmányok szólója mellett, hiszen sokszor jobban izgulunk azon, hogy Julie mikor ér haza, minthogy leégetik-e a klubot vagy sem.

Míg a szereplők nagyrészének viszonyait az elidegenedés és a távolságtartás jellemzi, a többségben levő kézikamerás snittek épp ennek az ellenkezőjét teremtik meg. A zabolázhatatlan, zene ritmusa által irányított kézikamera a színpadon játszó karakterek legőszintébb pillanatait kapja el, ezzel mentve fel a játékidőt gyakran domináló zenés részeket a musicalszerűségtől. Ezek a tökéletességig koreografált koncertfelvételek a sorozat legnagyobb erényei, amihez nagyban hozzájárult az önmagát alakító zongorista Randy Kerber által írt zene, amit a felvételekkel egyidőben rögzítettek. Más filmekben a zene elsősorban a nézőnek van „címezve”, itt azonban inkább a szereplők segítségére siet: a zenén keresztül fejezik ki örömüket, bánatukat, a zene által gyászolnak és ünnepelnek. S bár ez elsőre meghatónak hangzik, korántsem idilli. Elliot és a legtöbb szereplő zenéhez való hűsége, szakmai elhivatottsága sokszor szinte átokká válik.

Ha valaki az idő hiányára hivatkozva nem néz sorozatokat, annak bátorításképpen elmondhatjuk, hogy a The Eddy-ből elég az első részt megnézni, mert abban benne van minden, amiért szívesen maradtunk a többi hétre: hiteles karakterek, kiszámíthatatlan viszonyrendszerek, szubverzív képi világ, és csodás zene. S bár kriminek nem elég jó, karakterei megnehezítik a nézői azonosulást, és az epizódonkénti szinte hatvan perces játékidő gyakran kihasználatlannak hat, a The Eddy mégis fontos alkotás a streamingóriás ömlesztőjében, ami egyszerre reflektál mai problémákra, és emlékeztet olyan elfeledett dolgokra, mint pl. egy jazzkoncert analóg filmről.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.