Az 1945 szép csendben meghódította a világot. Oscarra végül nem ment, de egy éve vetítik Amerikában, és Michael Moore is fődíjjal tüntette ki. Török Ferenc a külföldi sikerek kapcsán mesélt Moore-ról, Oscar-esélyekről, és az emberarcúvá vált Istenről, Bruno Ganzról. Elárulta: következő filmjével a Moszkva tér öniróniáját szeretné újra megtalálni.
Másfél éve járod a fesztiválokat az 1945-tel, amit moziban is sok helyen forgalmaztak. Mit kaptatok el ennyire ezzel a filmmel?
Amennyire nehezen indult a film itthon, mert a hazai filmforgalmazók nem igazán tolongtak egy fekete-fehér magyar filmért, annyira gyorsan startolt a film nemzetközi karrierje. Másfél évvel a Berlinale-premierünk után büszkén mondhatjuk, hogy az 1945-öt a világ minden pontján bemutatták: Észak-Amerikától Ausztráliáig, Hong Kongon át Etiópiáig. A nyugat-európai országban is, és mindenhol rendes moziforgalmazásba került. Mindemellett majd az összes posztkommunista országban vetítették fesztiválon, és pont a Filmtettnek köszönhetően Romániában a mozikba is eljutott. Most ősszel jön az utolsó kör, Dél-Amerika, Kanada és Nagy-Britannia van még hátra.
Talán azért is érdeklődnek ennyire az 1945 témája és korszaka iránt, mert ez a történet még bőven a jelenünk része, nem a lezárt történelemé. Sok vitát is kavar, személyes történeteket és rengeteg fájdalmas emléket idéz fel a nézőkben. Hollandiában például még mindig sikeresen fut a film több hónappal a májusi bemutató után, mert a hollandok is hasonló identitászavarral küzdenek a II. világháború tekintetében, mint mi, magyarok: fel kell dolgozniuk, milyen szinten kollaboráltak a náci németekkel. A nézők persze azt is értékelik, hogy ez egy érzelmes film, és viszonylag egyszerűen, de izgalmasan mutatja meg ezt az eddig el nem mesélt történetet. Az is nagyon bejött sokaknak, hogy fekete-fehérben forgattunk.
Pedig a forgalmazók és a producerek ódzkodnak a fekete-fehér filmektől.
Feleslegesen. A fekete-fehér sokat segíthet egy történetnek, koncentráltabb és tisztább elbeszélési technika, ráadásul kiemeli a filmet az óriási színes kavalkádból. A művészmozik és a filmfesztiválok közönsége például kivétel nélkül rajong a fekete-fehérért, hiszen azon nőttek fel.
Ez az első filmed, amely moziforgalmazásba került Amerikában. Ez hogyan jött össze?
A Berlini Filmfesztiválon mutattuk be az 1945-öt, és az észak-amerikai forgalmazó, a Menemsha Films már azokban a napokban megvette a filmet. Ezt a kis független céget egy fiatal New York-i üzletember alapította húsz éve, aki elvett egy hollywoodi rendezőnőt, és hirtelen belecsöppent a filmszakmába, kitalálta, hogy európai filmeket fog Amerikában forgalmazni. Nincs sok pénze reklámra, nem tudta az aktuális Star Wars elé befizetni az 1945 trailereit, de nagyon hisz a kiválasztott filmjében, és jó kapcsolatban van a legnagyobb városi mozikkal. Kifejlesztett egy jól működő terjesztési technikát: oda viszi a filmet, ahol épp a legjobb közönség várható. Államról államra halad, mint régen, amikor lovaskocsival meg vasúttal szállították a mozikópiákat. Külön fókuszál az egyes régiókra, mire épp eljut a városba a film híre, addigra pont odaér a kópia a városi moziba. Ennek köszönhetően már egy éve vetítik Amerikában elcsúsztatott bemutatókkal az 1945-öt, és még bőven műsoron van.
Hol kezdtetek?
New Yorkban, még tavaly októberben. Amerikában presztízskérdés, hogy vetítsék a filmet a New York-i Lincoln Centerben, nekünk pedig sikerült ott 16 héten át műsoron maradni. Mivel ez egy történelmileg analitikus, politikailag pedig eléggé provokatív film, a sajtónk is nagyon erős volt: a jelentős lapok mind írtak róla a New York Timestól a Variety-ig. Az amerikai forgalmazó megvárta, míg kijönnek a kritikák, és rá három hétre elindította a filmet Los Angelesben. Először megnéztük, mi történik karácsonykor a filmmel a napfényes Kaliforniában, utána jöhetett februárban Florida, majd márciusban a közép-nyugat, Chicago. Amerikában a rövid távú siker titka Los Angeles, a hosszúé viszont Chicago, ezt a mondást kinn tanultam meg.
Miért?
Chicago talán az egyik legösszetettebb, legzordabb város Amerikában, nagyon magasan képzett értelmiséggel és komoly egyetemi élettel. Tele okos, kultúra-szomjas emberekkel és persze mozifanatikusokkal, akiket nem könnyű megnyerni egy kelet-európai művészfilmnek. De ha itt sikerül, máshol Amerikában már sokkal könnyebben fog menni.
Nektek sikerült: a Saul fia egy erős Oscar-kampánnyal együtt hozott 1,7 millió dollárt az amerikai mozikban, az 1945 pedig sokkal csekélyebb reklámmal behozta már ennek a felét, közel 900 ezer dollárt.
Az volt a Menemsha célja, hogy egy év alatt érjük el az egymillió dollárt. Komoly munka van ebben a sikerben. Kellett hozzá az elképesztően jó sajtó, és a sok fesztiválszereplés, amik jó szájhagyományt generáltak. Ehhez jöttek még a közönségtalálkozók, hogy megszólítsuk azt a gondolkodó, érdeklődő néhány száz embert, akik a film alapközönségét adták.
Ebből a gazdasági sikerből neked is visszacsorog valami?
A Filmalap sales-vállalata értékesíti a filmet a külföldi forgalmazóknak, így a mozijegyekből való részesedés is hozzájuk folyik be. Remélem jó kredit lesz mindez a következő filmem előkészítésekor.
Látsz eltérést abban, hogy melyik országban hogyan értelmezik a történetet?
Abszolút. Spanyolországban például nagy kritikai és közönségsikert aratott a film, de érdekes volt látni, milyen elcsúsztatott analógiák mentén értelmezik a magyar és a saját történelmüket. A Horthy-korszakot Francóéval állítják párhuzamba, mert ahogy nálunk Horthyról, náluk Francóról nincs meg a társadalmi konszenzus. A külföldi kritikák általában sokkal politikusabb hangvételűek, mint a magyarok. Az amerikaiak például előszeretettel vonnak párhuzamot az 1945-ben megjelenő történelmi szituáció és akár a mai kelet-európai politikai helyzet között. Az Egyesült Államokban vagy Nyugat-Európában most megint egyszerre lett érdekes a kortárs magyar film, illetve a kortárs magyar politikai élet. Ez régen is így volt, amikor a hatvanas években a magyar filmesek újra betörtek a világ élvonalába, mert a jó filmek mellett az is érdekelte a világot, hogy mit csinál ’56 után Kádár János Magyarországon, a vasfüggöny túlsó oldalán. Most meg az érdekli őket, mit csinál Orbán Viktor a kétharmaddal vagy épp a menekültellenes kampánnyal. Eközben a magyar filmek sorra nyerik a díjakat világszerte és a nagyközönség is kíváncsi rájuk. Olyan izgalmas korszakban lehetünk filmkészítők, amikor dupla figyelem övezi a munkáinkat csak azért, mert Budapestről jöttünk. Persze az 1945 sokat köszönhet a Saul fia világsikerének is, ők nyitották ki a kapukat sok tekintetben előttünk is.
Szerencsés helyzet valóban, mert nyugaton, ahonnan diktatúrának látják Magyarországot, lázadónak tekintik a kicsit is kritikus magyar rendezőket, miközben a szocializmussal ellentétben most nincs cenzúra a filmiparban.
Ez így van, és nem is értik sokan, hogyan lehet a magyar film egyszerre államilag dotált, ugyanakkor kritikus és progresszív az ellentmondásos politikai helyzetben. Valóban nagyon meg kell becsülni, amíg a politika nem akar beavatkozni a filmkészítésbe, mert bármilyen sikeres is lesz a magyar film a nemzetközi piacon, állami támogatás nélkül nem lehet finanszírozni egyik magyar független film gyártását sem.
Enyedi Ildikó egy meghitt szerelmesfilm kapcsán nyilatkozott olyat a Berlini Filmfesztiválon, amiből politikai botrány keveredett. Te hogyan kerülted ezt el a sokkal kényesebb témát feldolgozó 1945-tel?
Nem akartam semmilyen botrányt ezzel a filmmel, pláne nem politikait. Lehet, hogy a botrány jót tesz néha egy filmnek, de igazából nem tesz jót a világnak. A nyugalmat sokkal jobban szeretem. Büszke vagyok rá, hogy ezzel a szigorú témával elkerültük a botrányt, és inkább az értelmes dialógust segítettük.
Az amerikaiak nagy provokátorától, Michael Moore-tól azért kaptál egy díjat.
A Traverse City Festival kifejezetten politikus filmfesztivál Michiganben, nem messze Chicagótól. Michael és a rendezőbarátai alkotják a zsűrit, és választják ki maguknak az aktuális, mainstreamtől kissé elütő kedvenceiket. Moore nagyon szerette a mi filmünket és az általuk odaítélt Legjobb Film díja sok-sok nézőt hozott az 1945-nek arrafelé. Michael Moore okos ember és népszerű politikai aktivista, aki szerint én is politikai filmes vagyok, csak még nem tudok róla.
Tényleg az vagy?
Igyekszem nem az lenni, legalábbis nem annak látszani, de ezek szerint nem igazán sikerül. Persze izgat a politika, mindig is izgatott. De azt szoktam mondani: még mindig jobb, ha egy film használja a politikát, mintha a politika használná a filmet. Ez talán döntő különbség. Michael Moore egy közéleti figura, aki most épp a Trump-ellenes dokumentumfilmje bemutatójára készül. Talán kicsit őrült, de én nagyon bírom azokat a művészeket, filmkészítőket, akik minden nap meg akarják változtatni a világot, és berúgják az ajtót egy kamerával a vállukon.
Hogy élted meg, hogy végül Enyedi Ildikó filmjét nevezte Magyarország az Oscarra? A Testről és lélekről mellett sokáig az 1945-öt emlegették esélyesként.
A stábból sokan hittek benne, például az amerikai forgalmazónk nagyon csalódott volt, hogy a magyarok végül nem ezt jelölték, de én kezdettől tudtam, hogy Enyedi Ildikó filmjét fogják a magyarok küldeni. Láttam a Testről és lélekről sikerét Berlinben a premieren. Az Arany Medve a mi szakmánkban hatalmas díjnak számít, onnét már csak pár lépcső az Oscar. Különben meg akkor sem nyerhetett volna az 1945, ha bejut az öt közé, mert az idei nyertes, az Egy fantasztikus nő fontos és erős film, ráadásul pont az Amerikai Filmakadémiának van kitalálva. Érzelmes, izgalmas és pontos. Kicsit talán provokatív, mégsem botrányos: mondhatni „tuti befutó”.
Kaptál megkereséseket amerikai producerektől?
Úgy tudom, valóban át is kell lépni azt a bizonyos egymillió dollárt az USA-ban, hogy az első komolyabb ügynökség megcsörgessen. Sok megkeresést kapok külföldről, itthonról egyaránt, de most a várakozás és mérlegelés időszaka jön. Hozzászoktam a függetlenséghez, szeretném továbbra is saját magamnak kitalálni, hogy mivel is foglalkozom a következő három vagy öt évben, mert ugye hosszú idő egy filmet elkészíteni. Nem vágyom különösen nagy költségvetésre, kicsit beleuntam már az álmodozásba. A Delfin című Hajós Alfréd-filmtervem sajnos nem jött össze, a Filmalapnál nem került végül előkészítési szakaszba, persze az egy nagyon drága terv volt. Ezért most sokat olvasok, keresgélek, gondolkodom, merre is tovább. Újabb irodalmi adaptáció is felmerült, de van egy saját ötletem is, ami a jelenünket ragadná meg.
Az 1945 stílusát vinnéd tovább?
Inkább a Moszkva tér könnyedségét akarom újra megtalálni, azt a személyes hangot meg az öniróniát. Az a generáció, amelyik a Moszkva térben érettségizett, most épp a saját gyerekeit érettségizteti, egy teljesen átalakult világban. Minden szinten megváltoztak a szerepek, új szemszög adódik a jelenünk értelmezéséhez. De egyelőre még csak modellezem a történetet.
Összekötöd a filmet konkrétan is a Moszkva térrel?
Teljesen más hangulatban gondolkodom. Ez egy 21. századi, ha úgy tetszik, 2020-as film. Nem annyira sötét és szomorú, inkább színes és utazós.
Egy időben eleged volt a Moszkva térből, mert csinálhattál bármit, mindig azt emlegették. Az 1945 sikere helyre tette benned a dolgokat?
Abszolút. Az 1945 sokkal nagyobb sikert hozott, mint a Moszkva tér valaha. Az egy jól sikerült diplomafilm volt, ami nagyot ment a magyar mozikban, és eljutott filmfesztiválokra, kapott díjakat is, de az 1945 teljesen más szint: nézőszámban, díjakban, mindenben erősebb. Mégis úgy érzem, ez a két filmem áll a legközelebb egymáshoz az összes eddigi közül. Mindkettő egy-egy emblematikus évben, 1945-ben, illetve 1989-ben játszódik, és ütközik bennük a történelmi múlt a privát, hétköznapi személyes helyzetekkel. Mindkét esetben egy ismert történelmi fordulópont köré építettük fel a hétköznapok szubjektív világát.
Sok fesztiválra elkísérted a filmet. Michael Moore-on kívül voltak még nagy találkozásaid?
A holland Film by the Sea Fesztiválon, ami elsősorban irodalom és a film kapcsolatára fókuszál, mi kaptuk a fődíjat, Bruno Ganz pedig az életműdíjat, és másnap egy kocsival mentünk az amszterdami reptérre. Órákat kanyarogtunk a holland kanálisok között, mert letereltek minket az autópályáról valami baleset miatt, és Bruno csak mesélt, mesélt. A deres szakállával és elképesztő tudásával olyan volt kicsit, mintha Isten hirtelen emberarcúvá vált volna. Mesélt sokat Wim Wendersről, Werner Herzogról és a többiekről. De rákérdeztem arra is, hogyan tudta eljátszani Hitlert A bukásban.
És mit mondott?
Egy öreg bölcs soha nem akar nagyot mondani. Nem leplez le semmiféle hatalmas titkot. Inkább a nagyvonalúságát, a hallgatag bölcsességét és az egyszerűségét élveztem. „El kellett játszani, meg kellett csinálni.” Ennyit mondott csak. Vagy mikor szóba került a Werner Herzog-féle Nosferatu, akkor halványan elmosolyodott. Láttam a szemén, ahogy emlékezni próbál. Mert ő tényleg ott bolyongott abban a kastélyban Klaus Kinskivel és Isabelle Adjanival. Bruno Ganz a legnagyobb élő filmszínész jelenleg a kontinensen. Legalábbis számomra.
