Ó, kapitány, kapitányom!

Aaron Schneider: Greyhound / A Greyhound csatahajó

Továbbra sem éli fénykorát a mozizás, de amíg újra eljárhatunk tömegese(bbe)n vetítőtermekbe, elképzelhetjük, hogy egy-egy eredetileg vászonra szánt alkotás hogyan is nézhetne ki nem-tévéképernyőn. A Greyhound csatahajó című második világháborús eposzt is streaming-szolgáltatóra űzte a vírus, ezúttal az Apple+ tette nézhetőve a korábban mozikba szánt, legújabb Tom Hanks-féle kapitánykodást.

Talán nem is feltétlenül baj, hogy nem a moziban nézik majd meg legtöbben a Greyhound-csatahajó történetét, mert ez tipikusan olyan alkotás, aminek abszolút helye van a hétvégi tévés kínálatban. A korábban főleg operatőrként dolgozó Aaron Schneider filmjének ugyanis éppen a látványvilága nem az igazi – sztoriját és színészi munkáját tekintve ugyanis nagyon erős. A képi megvalósítással pedig épp csak annyi a probléma, hogy egy CGI-tenger messze nem képes olyan lenyűgöző lenni, mint a valódi, márpedig a Greyhound története kilencven százalékban a vízen játszódik. Ez pont az a film lehetett volna, ahol a tenger szinte különálló szereplőként élhet, csak hát úgy tűnik, pont ezt a filmszerepet nem tudta éppen vállalni.

De sebaj, itt van, mint mindig, a maga megértő, bölcs mosolyával a sokszoros Oscar-díjas Tom Hanks, aki ezúttal nemcsak színészként vitte a prímet, de még a forgatókönyvet (pontosabban C. S. Forester regényének adaptálását) is jegyzi. Ennek tükrében pedig egyáltalán nem meglepő, hogy a tengeralattjárók által üldözött csatahajó (konkrétabban romboló) kapitányát, Krause-t (aki a Ryan közlegény megmentése Miller kapitánya után ismét II. világháborús, és Philips kapitánnyal kiegészülve összeségében a harmadik kapitány, akit Hanks karrierje során alakít) olyan figurának mutatja be, akivel bárki szívesen tenne egy utazást a vizes pokolba is. Krause kapitány még sosem volt egy csatahajó parancsnoka, első bevetése pedig rögtön feladja neki a leckét: egy náci tengeralattjárók által megszállt területen kell átvezetnie egy szállítóhajó-konvojt a háború kellős közepén, 1942-ben, hogy azok elérhessék a brit partokat, és a biztonságot jelentő légisegítséget. A Greyhound két kisebb hajó segítségével kell jó vízipásztorként célba terlelje a bárány-hajókat, eközben pedig napokon keresztül folyamatosan üldözi és támadja őket egy német tengeralattjáró-falka.

A forgatókönyv alapjául szolgáló The Good Shepherd (A jó pásztor) c. regényt sokan dicsérik a történelmi hitelessége miatt – ez alatt nem azt kell érteni, hogy tényleg megtörtént esetről, vagy létező személyekről szólt volna, de a hadihajózás kőkemény mesterségét valóban remekül és hitelesen képes visszaadni úgy Forester könyve, mint a belőle készült film. Bár a dialógusok nagyrészét hajózási és hadi szakkifejezések ordibálása és megismétlése teszi ki, ez csöppet sem vesz el a cselekmény érthetőségéből vagy az események feszültségéből, sőt, külön dicséretet érdemel Hanks kapitány és csapata, amiért nem nézik hülyének a nézőt, és nem tettek bele a történetbe egy nézőhelyettesítő-pótszereplőt, akinek (és aki által) néha jól leegyszerűsítve elmagyarázzák, hogy mi is történik az izgalmasabb szituációkban.

A hitelesség mellett az is rengeteget számít, hogy a főszerepet Tom Hanks alakítja, aki a Számkivetettel sok évvel korábban is bizonyította, hogy nyugodtan lehet az ő játékára egy egész filmet alapozni. Ez itt talán még hatványozottabban igaz, mint a hajótöréses klasszikusban, hiszen az általa alakította Krause kapitányt senki más nem tudná ennyire hihetően ábrázolni a maga szinte emberentúli türelmével és jóindulatával (az éjszakai támadás kellős közepén is képes szépen kérni egy beosztottól a kávéját, miután a vacsoráját már a odaadta a legénység egyik tagjának), mellette pedig amúgy sincs szinte egyáltalán olyan szereplő, akinek kettőnél több mondata vagy emlékezetes karakterfejlődése lenne a Greyhound fedélzetén. A hajón kívül pedig mindössze egyetlen jelenet játszódik, amikor is megismerhetjük Krause majdnem-feleségét, Evelynt (Elizabeth Shue), a maga szép mosolyával és mindhárom mondatával.

Ez a helyhez kötöttség azonban egyáltalán nem válik a Hanks-féle tengeri történet hátrányára. A Greyhound másfél órája egy pörgös, klausztrofób száguldás, negyedóránként egy-egy rövid kávészünettel, csak hogy a legénység tagjai és Krause kapitány a nézővel együtt kifújhassák magukat a következő német orvtámadás előtt. Schneider remek érzékkel fokozza a feszültséget, és a szinte folyamatos össztűz utáni nagyon szép, csendes lezárással pedig csak az a baj, hogy még szívesen néznék tovább.

A generált hullámok ugyan belecsobbanak az „uncanny hullámvölgybe”, Hanks pofátlanul magának írta meg a legjobb szövegeket, az amerikai, idealizált patriotizmus pedig néha megmosolyogtatóan átjárja a Greyhound hangulatát, de ezen apróságokat leszámítva egészen jól sikerült Aaron Schneider második rendezése. Minden háborúsfilm- és vízi hadviselés-rajongónak kötelező példány, és az is nyugodtan tehet vele egy próbát, aki csak Tom Hanks ártatlan kiskutyaszemeiben gyönyörködne másfél órán keresztül, Miller és Philips kapitányok után Krause sem vall szégyent háborús helyzetben.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.