Oh mother, where art thou?

Jacques Audiard: The Sisters Brothers / Testvérlövészek

Ha a „Legyen Ön is milliomos!” című játékban azt a kérdést kéne megválaszolnom, hogy egy elismert francia művészfilmes rendező alkalomadtán milyen műfajú hollywoodi produkciót forgatna, akkor biztosan nem a westernt választanám. Jacques Audiard mégis erre vetemedett, első angol nyelvű filmje pedig néhány erős jelenet és egy A-kategóriás színészgárda ellenére bőven hagy kívánnivalót maga után.

Jacques Audiard számtalan díjjal elismert filmjei rendszerint perifériára szorult, nehéz sorsú hősök életét bemutató, érzékeny alkotások (pl. a Cannes-i fődíjas Próféta, a Rozsda és csont, a Dheepan – Egy menekült története). Ebben a tekintetben a Testvérlövészek is beleillik az életműbe. A két címszereplő testvér, Charlie Sisters (a kaméleon Joaquin Phoenix) és Eli Sisters (a karakterszínész John C. Reilly) ugyanis lecsúszott alakok, akik az aranyláz idején fejvadászként keresik kenyerüket egy Keselyű nevű főbűnöző megrendeléseinek teljesítésével. A film in medias res felvezetésében a  Sisters-testvérek épp rajtaütnek egy bűnbandán, és miután leszámoltak velük, észreveszik, hogy a lovakat tartalmazó istálló is lángra gyúlt. Így végül kedélyesen csevegve, gyalog indulnak tovább. A klasszikus western konvencióival ellentétben nem a lenyugvó nap által bearanyozott táj, hanem egy égő ház sziluettje rajzolódik ki mögöttük, ami előrevetíti a tragédiát, és a testvérek múltjának is erős szimbóluma.

A Joaquin Phoenix alakította domináns testvér, a részeges Charlie és John C. Reilly eddigi szerepeinek sorába illő szelíd, más élet után vágyakozó Eli spagettiwesternbe illő karaktere egyszerre jó és rossz, gyűlölhető és szerethető, egyszóval emberi. Kettőjüket a véren és az egymásrautaltságon kívül kevés dolog köti össze, és minden rendezői szándék ellenére sem érezzük őket igazán közel egymáshoz. Tragikus közös múltjuk sebeit feltépő vitáik inkább forgatókönyv- mintsem életszagúak, gyakran mintha nem valódi dialógus történne, hanem a karakter mögül kibújó színész akarna információval szolgálni a nézőnek. A testvérek fárasztó egysíkúságát és humorosnak szánt csipkelődéseit kicsit feldobja a bokrokból távcsővel leselkedő, álmodozó Morris (Jake Gyllenhaal) és az aranyásó-formulát kidolgozó Hermann (Riz Ahmed) viszonya. Érthető okokból kifolyólag ez utóbbit üldözik a testvérek, egy fordulat révén mégis Morris és Hermann ejti túszul a testvéreket. Az erőviszonyok mégsem fordulnak meg teljesen, és végül szövetségre lépnek azzal az ígérettel, hogy egyenlően elosztják a kiásandó aranyat. Ahogy négyüket egyszerre látjuk a vásznon, egyszercsak váratlanul megszületnek olyan westernfilmes toposzok, amiknek eddig közelébe sem került a film. A természetben megélt szabadság, bajtársiasság, a társadalomból való kirekesztettség, és a rendszerrel való szembeszegülés ideái szépen beleszövődnek az aranyásást megelőző napokba. Ráadásul itt már érezzük, hogy a négy férfi nem is sejti, hogy ezek életük leggondatlanabb napjai.

A western  fölülírásának eszközei néha elcsépeltnek (hold közelképe, belső vágások, szokatlanul alsó kameraállások), máskor indokolatlannak (önreflexív kameratekintet) hatnak. Ráadásul kizárólag akkor tudnának működni, ha meg lenne teremtve egy olyan diegetikus világ, amiből a kilépés valóban kizökkenti a nézőt. Pontosan ez a megkonstruált valóság az oka annak, hogy a film kulcsjelenete, az aranyásás szinte zseniálisnak hat, kétségkívül Audiard képi érzékenységét dicséri. Illetve érződik, hogy a kiszolgáltatott ember felfelé törekvésének utolsó lépcsője ismerős hely számára. A dramaturgia és a hieteles színészi játék miatt egy pillanatra elhisszük, hogy az arany tényleg megváltást jelenthet a testvérek és szövetségeseik számára, és mindenki saját ambíciójának megfelelő boldogságot vehet rajta, ugyanakkor ez a jelenet indokolja először a végig instabil, mozgó kézikamerát, ami érzékletesen követi le a  türelmetlen várakozást, a beteljesülés eksztázisát és az arany okozta kapzsiság tragédiáját. A film (sajnos) mégsem kerül bele a bűn és bűnhődés örökös körforgásába, a rendező felmenti hőseit sorsuk elkerülhetetlensége alól. Egy kis hierarchia-cserével (Eli-ból végre ténylegesen nagytestvér lesz) visszatérnek oda, ahová akkor megy vissza az ember, amikor nincs máshová mennie: haza, a szülői házba.

A Coen-testvérek szintén friss Buster Scruggsjához hasonlóan a Testvérlövészek is igyekszik a revizionista műfaj irányába orientálódni. Ám míg az amerikai rendezőpáros magabiztosan navigál klasszikus western terepén és kihasználja a műfaj adottságait, Audriard ezt kevesebb sikerrel hajtja végre. S bár kétségtelenül tehetséges rendező, hiányzott az a biztos talaj, amiről elrugaszkodhatna: talán ennek tudható be, hogy egyedi vízió helyett egy nézhető, de fölösleges műfaji kísérlet jött létre.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.