Öltönyös indiánok, cowboy-kalapos lányok

Taylor Sheridan újragondolt westernmeséi

Kitaszított figurák, kőkemény női karakterek, magányos hősök, akik a törvényt megkerülve cselekednek: ők népesítik be a forgatókönyvíró-rendező univerzumát.

A diákjaimat arra szoktam kérni, nevezzék meg kedvenc filmjük rendezőjét, a főszereplőt alakító színészt – és a film íróját. Ne akarjatok forgatókönyvírók lenni. Senki sem tudja, vagy csak nagyon kevesen az író nevét, és őszintén, miért érdekelne bárkit is. A film – közhely – nem szavakkal, hanem képekkel dolgozik, és míg egy regény esetében először a szerzőjét nevezzük meg, a forgatókönyvírókat a harmadik sorba ültetik – hátulról. Hiába a pörgős párbeszéd, azt Vincent Vega mondja, vagy John Travolta, vagy a rendező mondja (igen, Tarantino minden szabály alól kivétel, tudom), az írónak semmi köze hozzá. Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer tehát egy író, és a mesének ezen a pontján máris nevetni kell, mert bizony ennek valahol a bekezdés legelején kellene szerepelnie, ha szigorúan be akarjuk tartani az elbeszélés szabályait. Nem ott szerepel, ez pedig az én mesém.

Mióta rájöttem, én magam sem nagyon tudom a kedvenc filmjeim íróit felsorolni a diákjaimnak, elhatároztam, hogy megvárom a stáblistát, nem rohanok ki a moziból (moziból, kérdezem az elbeszélés eme pontján döbbenten, mert minimum egy éve nem voltam moziban). Taylor Sheridan nevét is ez a féktelen kíváncsiság juttatta birtokomba. Persze, ehhez nagyban hozzájárult az is, hogy bár Sheridan sokáig íróként volt elkönyvelve, ő maga is rendezett egy filmet, vagyis csalt. De ne rohanjunk előre. A Sicario – A bérgyilkos, a Hell or High Water / A préri urai, a Wind River – Gyilkos nyomon és a Yellowstone szereplőit az köti össze, hogy kizárólag a törvény megkerülésével képesek boldogulni – vagyis nem csak az író, bizony a hősei is csalnak. A Sicarióban a félhivatalos vagy inkább nem is létező egység úgy kerüli meg a törvényt, hogy a törvényt képviselő szövetségi ügynöknőt használják a mexikói drogkartell lefejezéséhez. A Hell or High Waterban a banki hitelt nyögő fivérek bankot rabolnak, hogy törleszteni tudjanak, a Wind Riverben a gyilkost nem állítják bíróság elé, a Yellowstone-ban pedig a gátlástalanul terjeszkedő befektetőktől a főszereplő igen csúnya eszközökkel védi meg birtokai határát.

A négy film írója ugyanaz a személy, Taylor Sheridan.

Az is szépen látszik, hogy ezek a történetek a peremen játszódnak: amerikai–mexikói határ, rezervátum, isten háta mögötti déli városkák. A Hell or High Water lepusztult farmját gyaníthatóan saját életéből mintázta, a texasi Cranfills Grap kellőképpen poros és lapos az interneten fellelhető képek szerint egy napjainkban játszódó bankrablós-lövöldözős – westernhez. Hát igen, Sheridan, aki sokak vagy ő maga szerint allergiás az expozíciókra, és igyekszik megtörni a filmírás klasszikus szabályait (de hát ki ne igyekezne, a név megjegyzésére indított hajszában komoly előnyt jelenthet), szóval Sheridan igencsak szereti a westernfilmek elemeit újragondolni. Kitaszított figurák, magányos hősök, akik előbb-utóbb tűzharcba keverednek. Sheridan ehhez is nagyon ért. A Wind River lövöldözős jelenete közben, ha az ember elég bátor, hogy elengedje a szék karfáját, rögtön fegyver után nyúlna, hogy segítsen a hőseinek, de persze mindig későn. Sheridannél gyorsan és halálpontosan céloznak. Filmjeiben előbb-utóbb kitör tehát a lövöldözés, ezek pedig legalább olyannyira hatásosak és emlékezetesek, olyan lélegzetelállítóan felépítettek, hogy Sergio Leone is megirigyelhetné.

De egy mese tényleg nincs meg a szegénylegények nélkül, még akkor is, ha ezek a szegénylegények olykor öltönyben járnak. Indiánok öltönyben. Mert a peremvidék kiszolgáltatott közösségeket és egyéneket rejt. Sheridan műfaji filmekben gondolkodik, a thriller, akció, western zsánerei keverednek a drámával. A Wind Riverben, aminek a rendezését is jegyzi, az Észak-Amerikában megerőszakolt, meggyilkolt, eltűnt indián nőknek állít emléket, akik után nagyon hamar lezárták vagy soha nem is indítottak nyomozást. A drogkartell terrorja elől a határon átkelés kockázatát vállaló civilek (Sicario), a rezervátumokban élő alkoholista, kitörési lehetőségre aligha számító indiánok (Yellowstone, Wind River), nincstelen cowboyok, akik vidéki rodeóbajnokságokon jutnak némi dicsőséghez, ami semmiben sem hasonlítható a múlt csillogásához (Yellowstone), a gazdasági válságtól megnyomorított, banki hitelekben fulladozó déli farmerek (Hell or High Water) – Sheridan figuráinál tényleg nem látjuk a lecsúszás hosszadalmas expozéját, csak azt az egyre jobban kínzó késztetést, hogy a törvény falait megkerülve cselekedjenek végre. De hát Sheridan vidékének hősei mindig is a kívülállás, a törvényen kívül létezés áldott műfaji keretei között tengették életüket, a mese csak így tud igazán izgalmas lenni.

Sheridan világa ebben a tekintetben stilizált világ is, már-már modoros, mert hát Kevin Costner nagy visszatérése a Yellowstone-ban milyen is lehetne. Stetson-kalap, hatalmas terepjáró, óriási birtok, kőkemény női karakterekkel körülvéve. Ez utóbbi megállapítás talán a leglényegesebb mind közül. Sheridan úgy idézi fel a westernek világát, hogy a nőket, a női karaktereket fölerősíti, a történet motorjaivá avatja. Emily Blunt karaktere lenyűgöző a Sicarióban, a Wind River indián lányát és a Yellowstone-ban a cowboycsaládba beházasodó bátor indián nőt játszó Kelsey Asbille csodálatos, a Yellowstone-ban pedig a Kevin Costner lányát játszó Kelly Reilly-nek óriási szerepet írt Sheridan. Szóval, igaz, a férfiak dominálta, rezervátumokban és határvidékeken játszódó műfajt sikerült picit megváltoztatnia ennek a texasi fickónak. Ha engem kérdeznek, megjegyezném a nevét.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.