Öregek, ha hazudoznak

Bill Condon: The Good Liar

A Kinsey, a Mr. Holmes és az Érzelmek tengerében (Gods and Monsters) című, egész korrekt mozikat is jegyző Bill Condon legújabb rendezése afféle régimódi svindler-mozi, ami leginkább a két idősödő színészóriás miatt érdekes.

Nagyszerű főcím-montázzsal kezdődik a film: a két protagonista egy internetes társkeresőn tölt ki profilt, a különböző kockák beikszelése után pedig rögtön az imént bevallott tulajdonság (pl. nem dohányzó) ellenkezőjét cselekszik. Annyira frappánsan vezeti fel a cselekményt és sommázza is azt egyben, hogy egyből sejthető: innentől csak lefelé vezet az út, ennyire jól összedobott szekvencia több nemigen lesz a filmben. És tényleg. 

S ha véletlenül lemaradtunk a főcímről, és nem akarjuk megvárni a stáblistát, már az első tíz percben nyilvánvalóvá válik: ez a film könyvből íródott. Papírízű dialógusok, dohos, könyvszagú fordulatok, felesleges vágások rontják az egyébként elegáns rendezést. Nicholas Searle egykori kémelhárító/titkosügynökből lett regényíró első könyvét, az azonos című bestsellert adaptálták mozivá, és ha nem lenne a két zseniális színész, teljesen érdektelen maradna. Úgy indul, mint a klasszikus A nagy balhé (The Sting), aztán egy adott ponton átvált a legutóbbi Atom Egoyan-film, az Emlékezz! (Remember) regisztereibe. Roy Courtnay (Ian McKellen) egy öregedő szélhámos, aki kinézte legfrissebb, és talán legutolsó áldozatát: egy Betty McLeish nevű özvegy tanárnőt (Helen Mirren). Amint említettem, internetes társkeresőn ismerkednek meg, amit a bizonyos első találkozás követ, ügyetlenkedő bemutatkozással, kínos feszengéssel, vagy talán jól kiszámított gesztus mind?

 A nyolcvanat az idén töltött McKellen korát meghazudtoló kisutyus-szemekkel rendelkezik, nem csoda, hogy a hozzá képest mondhatni fruska, mindössze 74 éves Helen Mirren sem vonakodik egy következő találkától. Amint jóbarátjával és svindler-társával (Jim Carter) folytatott beszélgetéseiből kiderül, az öregedő con mannek közel sem ez az egyetlen efféle hódítása. Nem véletlenül írtam öregedőt: nem tűnik fel neki az, ami a nézőnek lassan derengeni kezd: ezúttal gyanúsan könnyen megy ez az átverősdi…

Ha filmes eszközökben szegényes is ez az alkotás, kitűnő alapanyag a színészek számára, hiszen úgy kell elhitetniük nemcsak színpadi kamera előtti partnerükkel, hanem a nézőkkel is, hogy amit mondanak, cselekednek és mutatnak, az mind igaz, hogy közben a szüzséből tökéletesen kiderül, hogy nem igaz. Mint a marionett-bábozás látható zsinórokkal, vagy a bűvészkedés ingujjból kilógó zsebkendőkkel. Vagy a csóré fenékkel való politizálás. A legnagyobbaknak sikerülhet csak, és ezért tud életre kelni ez a film: mindketten, de főleg McKellen brillíroznak szerep-a-szerepeikben, és annyira a vászonra tapasztják a szemet, hogy nem igazán jut időnk tippelgetni, hogy mikor érkezik a következő nagy csavar. És jobban is járunk, ha nem a cselekmény egyre tornyosulú képtelenségeivel foglalkozunk: a két színészlegenda minden gesztusa kétértelmű arany: tele szubtextussal, hamiskás csillogással és az egymás közti macska-egér játék élvezetével.

Ha nem várunk óriási pszichológiai mélységekre, hanem helyette két színészlegenda játékában merülünk el szívesen, és ha megelégszünk a thrillermentes thriller zsánerelemeivel, akkor még jól is fog telni a The Good Liar.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.