Tanulmány | Afroamerikai filmtrendek a 21. században Tanulmány | Afroamerikai filmtrendek a 21. században

Örökség, elnyomás és emancipáció

Afroamerikai filmtrendek a 21. században

Rabszolgaság, szegregáció, polgárjogi mozgalmak és rendszerszintű rasszizmus. Az afroamerikai közösségek helyzetét legtöbbünknek nincs lehetősége pontosan megismerni, Amerika filmtörténetén keresztül mégis nyerhetünk valamiféle betekintést az okok és indokok mögé.

Az Egyesült Államok történelme éppen annyira az egyetemes szabadság és az önmegvalósítás lehetőségének története, mint a szegregációé és a kizsákmányolásé. Ennek a társadalmi ambivalenciának az őslakosok mellett jellemzően az afroamerikai közösség állt a rosszabb végén. Valószínűleg senkinek sem kell bemutatni az afrikai kontinens szerepét Amerika történelmében, aki azonban szeretné belső szemszögből is megismerni a tények és mozgalmak mögött húzódó érzelmeket, az a művészetek által is közelebb juthat az igazsághoz. Az irodalom (James Baldwin, Maya Angelou) és a képzőművészet (Jean-Michael Basquiat, Jacob Lawrence) is segíthet hitelesebben látni a modern afroamerikai helyzetet. Hollywood szerepe már sokkal polarizáltabb a „fekete történelem” szempontjából. Végigtekintve rajta mégis látványos képet kapunk az elmúlt évszázad emancipáció felé vezető rögös útjáról, az aktuális filmes irányzatok pedig rávilágítanak azokra a problémákra, amelyek meghatározzák és megalapozták jelenkorunk társadalmi körülményeit.

Hollywood rögös útja

Hollywood és az afroamerikai közösség kapcsolata a filmipar kezdeteire vezethető vissza és akárcsak a kontinensnek, meglehetősen viharos indulása volt. D.W. Griffith Egy nemzet születése című 1915-ös filmjét a hollywoodi filmipar első blockbustereként tartja számon a filmtörténet. A 190 perces történelmi filmeposz a Ku Klux klán tagjait szerepelteti hősökként, akik az erőszakos vademberként beállított feketéktől szabadítanak fel egy várost. A '30-as évekre ez a finoman szólva is rasszista ábrázolásmód valamennyire konszolidálódott.

A Griffith filmjéhez hasonló eposzi terjedelmű történelmi románc, Victor Fleming Elfújta a szél című klasszikusa az első afroamerikainak járó Oscar-díjat is elhozta. Igaz, Hattie McDaniel egy sztereotipikus együgyű, fekete dada szerepét alakította a polgárháború korában, egy rabszolgaültetvényen játszódó filmben. Karaktere, Mammy egy máig meghatározó sztereotípiát szült az amerikai popkultúrában. Az afroamerikaiaknak jutó szerepek egészen a '60-as évek polgárjogi mozgalmainak idejéig cselédekben, rabszolgákban, bohókás zenészekben, vagy vicces idiótákban merültek ki és a háttérben megbújva léteztek.

Ahogy a szegregáció eltörlése következtében a politikában és az amerikai közéletben is egyre elfogadottabbá és meghatározóbbá váltak az afroamerikai polgárok (és ami még fontosabb: vásárlóerejük is megnőtt), a mozivászon is szélesebb kínálatot kezdett biztosítani számukra. Sidney Poitier és Harry Belafonte a következő szintre emelték az afroamerikai filmes ábrázolás lehetőségeit. Poitier volt az első fekete színész, aki főszereplőként nyert Oscar-díjat, szerepeiben pedig jellemzően intellektuális afroamerikai férfiakat alakított, akik produktív tagjai a társadalomnak.

Ez a szerepkör azonban hamar egyhangúvá vált a nézők számára, így Hollywood kénytelen volt ismét fejleszteni. A '70-es évek az exploitation-filmek korszaka volt Amerikában. A közönség legzsigeribb, az erőszakra, a szexre, az üres szórakoztatásra irányuló igényeinek kiaknázása.  Az afroamerikai nézők esetében ez a trend a blaxploitation-filmekben materializálódott. Stricik, drogdílerek, gyilkosok, fehér elnyomóik ellen küzdő fekete hősök. Bár a feketebőrű nézők számukra készült filmeket nézhettek a nagyvásznon, ezek az alkotások nem váltak széles körben népszerűvé és ritkán képviseltek bármilyen kulturális értéket.

Az 1980-as években újabb rétegekkel bővült az afroamerikai reprezentáció Hollywoodban. Olyan humoristák, mint Eddie Murhphy és Richard Pryor filmjei nem szorítkoztak a fekete közönségre, bár – fontos társadalmi témákkal is foglalkozó stand-up fellépéseikkel ellentétben – legtöbb filmszerepük az üres nevettetésben merült ki. A '90-es évek a rapfilmek és a „gettófilmek” korszakát jelentették. A blaxploitationnel ellentétben azonban John Singleton Fekete vidék (Boyz N the Hood), vagy Spike Lee Szemet szemért (Do The Right Thing) című filmje valódi gondolatokat fogalmaz meg az afroamerikai életről, valamint az azzal járó küzdelmekről és élményekről. A hip-hop kultúra elterjedésével pedig az afroamerikai életérzés egyre nagyobb tömegeket vonzó, kulturális fenoménná kezdett válni.

Az új évezredben tovább finomodott és bővült az afroamerikai reprezentáció és Will Smith személyében egy valódi hollywoodi filmsztár is született. Több és több film kezdett szólni a hétköznapi emberekről és ügyekről, a társadalmi egyenlőség ideája lassan a vászonra is elkezdett átszivárogni. Az első afroamerikai elnök kulturális hatásait Hollywood egy új trend bevezetésével tükrözte. Ezek a 60-as évek polgárjogi mozgalmait és a hozzájuk vezető utat, vagy azok hatásait dramatizáló történelmi filmek.

Bár a témának korábban is voltak mozgóképes feldolgozásai, ezek legtöbbször vagy alacsony költségvetésű televíziós drámák voltak, vagy fehér hősök szemszögéből közelítették meg azt olyan filmekben, mint a Lángoló Mississippi (Mississippi Burning), a Kísért a múlt (Ghosts of Mississippi), vagy James Foley Siralomház (The Chamber) című filmje. A 2010-es dekádban azonban egyre több fekete rendező kapott lehetőséget Hollywoodtól saját története elmesélésére, és a polgárjogi témával foglalkozó filmek ezúttal afroamerikai színészgárdával kerültek elmesélésre.

Ennek a mondhatni irányzatnak négy reprezentatív és kritikailag elismert alkotásán keresztül igyekszünk betekintést engedni a legutóbbi évtizedre jellemző afroamerikai filmes narratívákba és azok filmtörténeti és társadalmi jelentőségére jelenkorunkban.

Hősök, ügyek, történetek

Négy vizsgált filmünk, a Selma, a Ha a Beale utca mesélni tudna (If Beale Street Could Talk), a Csuklyások - BlacKkKlansman és a Zöld könyv (Green Book) négy különböző megközelítésben foglalkozik ugyanazzal a kérdéskörrel. Bizonyos szempontból egyazon tőből fakadnak, máshonnan nézve azonban nagyon is eltérő értékeket képviselnek. Ava DuVernay 2014-es életrajzi filmje, a Selma Dr. Martin Luther King Jr. polgárjogi aktivistának, a ’60-as évek mozgalmainak legfontosabb alakjának az általános szavazati jogért való küzdelmét dolgozza fel. Ez az első hollywoodi produkció King alakjával a főszerepben. Amellett, hogy aprólékosan ábrázolja a civil mozgalom ideológiai és fizikai harcait egy kivételesen előítéletes és szegregatív társadalmi berendezkedéssel szemben, legnagyobb erényei King ábrázolásában rejlenek. DuVernay filmje ellenáll a kísértésnek, hogy hősét hibátlan, mitikus idolként fesse meg. David Oyewolo alakításában valódi emberként, egy gyengeségekkel és személyes problémákkal is küzdő egyéniség jelenik meg, a film pedig nem egyszerűen bemutatni, hanem megértetni igyekszik a történelmi beszédek és tettek mögötti személyt.

Miután megnyerte a legjobb filmnek járó Oscar-díjat Holdfény (Moonlight) című filmjével, Barry Jenkins rendező nekifogott az író-aktivista James Baldwin ’70-es években játszódó sikerregénye, a Ha a Beale utca mesélni tudna adaptálásába. Bár kevésbé ambiciózus, mint DuVernay eposza, nem egy történelmi alak életét dolgozza fel (ráadásul a négy film közül egyedül ez mesél el fikciós történetet), jelentőségében mégis könnyedén felér társaihoz. Jenkins családi drámája ugyanis… egy vérbeli családi dráma. Mint olyan pedig egyedülálló. Tish (Kiki Layne) és Fonny (Stephan James) szerény körülmények közt élő afroamerikai tinédzserek a ’70-es évek hajnalán New Yorkban. Amikor a fiút hamis váddal elítélik, minden összeomlani látszik körülöttük, a lány családja azonban nem hajlandó elfogadni az igazságtalanságot és a rendelkezésükre álló összes eszközzel harcolni kezdenek az ellenük berendezkedett rendszer ellen. A hétköznapi embert érintő társadalmi problémákkal szembesülünk a hétköznapi ember szemén keresztül és Jenkins szerzői stílusában ennek katartikus ereje van.

Spike Lee a ’80-as évektől kezdve gondolkoztat el filmjeivel az afroamerikai tapasztalat kérdéseiről. 2018-as politikai szatírája/társadalmi drámája a rendező védjegyévé vált humorral ötvöz egy hihetetlennek tűnő igaztörténetet. A Csuklyások – BlacKkKlansman egy feketebőrű rendőrről szól, aki az 1970-es évek elején beépül a Ku Klux klán legfelsőbb köreibe. Ron Stallworth (John David Washington) egy fehér kollégája (Adam Driver) segítségével igyekszik felfedni a mozgalom mögött álló személyeket, de ahogy mélyebbre jutnak, a rendőrségen és a klánon belül is egyre veszélyesebb helyzetekbe sodorják magukat. Bár valós eseményeken alapul, Lee filmje szabad értelmezést választott megközelítésének, a történet abszurdumát felhasználva pedig egyszerre szórakoztat és gondolkodtat. Karakterei és teremtett világa szándékosan elnagyolt és excentrikus, akár egy vígjáték. Könnyen fogyasztható köntöse alatt azonban olyan témákat rejt, mint az előítéletek és a fajgyűlölet forrása, vagy a személyes identitás mibenléte.

A tavalyi év legjobb filmnek járó Oscar-díj birtokosa, a Zöld könyv műfaji szempontból hasonló irányt választ Spike Lee filmjéhez. Bár mindkettő szórakoztató, valamint központi karaktereik egy fehér- és egy feketebőrű férfi, megközelítésükben nehezen lehetnének eltérőbbek. Peter Farrelly, a Dumb és Dumber rendezője egy különleges barátság történetét meséli el. Az afroamerikai zenész, Don Shirley (Mahershala Ali) az ország északi államaiban nagy sikernek örvend a ’60-as években, ő azonban úgy dönt, hogy a szegregált dél felé veszi az irányt legújabb turnéján. Felbérli New York legkeményebb kidobóját, az olasz származású és meglehetősen előítéletes Tonyt Vallelongát (Viggo Mortensen), hogy segítségére legyen az úton. A két férfi egymás szöges ellentétei, ám a hetekig tartó és államokon átívelő kocsikázás során – amellett, hogy szembesülnek az ország elmaradottabb régióiban uralkodó szélsőséges nézetekkel – ritka barátság szövődik köztük. Ez a klasszikus road movie-stílusban elmesélt, szerethető történet elsősorban két főszereplőjére koncentrál, a társadalmi közeget pedig leginkább háttérként használja fel. Egy könnyebben emészthető, „finomított” változatát mutatja be az 1960-as évek Amerikájának.

Sült csirkék és lángoló keresztek

A rasszizmus, a szegregáció természetéből fakadóan központi kérdésköre minden afroamerikai polgárjogi témában készült filmnek, ennek megközelítése azonban egy különösen érzékeny kérdés a hollywoodi filmek számára. Az Egy nemzet születése-féle, nézők megfélemlítésére irányuló, állatias ábrázolásuktól az afroamerikai karaktereket szexualitásuktól és személyiségüktől megfosztó, eszközként való szerepeltetésükön át a kártékony sztereotípiákkal való társításokig az amerikai filmiparnak kiemelt szerep jutott az afroamerikaiakkal kapcsolatos előítéletek kialakításában. Többek közt a szakma sötét múltjával is igyekeznek szembenézni azok a filmek, amelyek az afroamerikai közösség jogai szempontjából legfontosabb időszakot hívják életre.

Attól függetlenül, hogy szociológiai közegét általában a háttérben tartja, amikor az mégis előrenyomul, annál szembetűnőbb hatást kelt a Zöld könyv. A road trip során főszereplőink karakterek széles palettájával találkoznak, akik a szegregációval megannyi különböző formájával és mértékével szembesítik őket. A filmbéli rasszizmus ábrázolását legjobban címben szereplő könyv érzékelteti. A Negro Motorist Green Book egy létező útikönyv volt a ’60-as években, mely a szegregált államokon átutazó fekete turisták számára jelölte ki azokat a szolgáltatásokat és helyeket, amelyek tolerálták őket. Farrelly filmje olyan jelenetekben körvonalazza a szegregáció abszurdumát, mint amikor Shirley-t nem engedik egy fellépésén együtt vacsorázni, vagy egy mosdót használni fehér közönségével. Az a természetesség és távolságtartás, amivel a mellékszereplők elmagyarázzák és betartatják ezeket az embertelen szabályokat, a film talán legmegrázóbb eleme.

Bár az úgynevezett Jim Crow-törvények önmagukban is sokkolóak, a szegregáció korszakának sokkal súlyosabb következményei voltak a fürdőszobahasználat szabályozásánál. Az egyik ezek közül az az ügy, amiért Martin Luther King a híres, Selmából Montgomerybe tartó tömeges demonstrációját szervezte. A Selma a hátrányos megkülönböztetés és az előítéletek átfogóbb, a teljes társadalomra érvényes hatásával foglalkozik, és mivel részben az események középpontjában lévő személy perspektíváját követi, mélyebb betekintést enged a hatások mögött húzódó mechanizmusokba is. Megismerjük a diszkrimináció és a faji előítéletek operatív hatását az utca emberére, de azt is, hogy a legfelsőbb politikai körökben hogyan történik egy emberek millióinak sorsára hatást gyakorló törvényjavaslat ratifikációja, vagy elutasítása. Midemellett végig igyekszik középpontban tartani főszereplőjének morális dilemmáit és tetteit, melyek hatására Amerikában egy új fejezet kezdődött. A film konklúziójában is ez a diadalmas, sikerre vitt cél cseng ki, mintha a törvénymódosításokkal a társadalmi problémák is megszűntek volna.

Spike Lee filmje a történelmi filmek egyik legnagyobb akadályát igyekszik kiküszöbölni: hogyan aktualizálhatunk hatékonyan egy múltban játszódó történetet. Amellett, hogy egy rendkívül élvezhető műfaji filmet formált Ron Stallworth történetéből, ami ezáltal könnyedén eljutott a nagyközönséghez, a Csuklyások rendezőjének üzenetével is fontos célja volt. Filmje igyekszik felhívni a figyelmet arra, hogy ezek az ötven éve történt események nem állnak annyira távol a mai tapasztalatainktól, mint azt gondolnánk. Ehhez pedig Lee az utalás eszközét és az önreflexiót hívta segítségül. A film több jelenetében emlegetnek korunkban népszerű politikai szlogeneket, mint Donald Trump „America first” mottója (ami egyenesen a KKK vezetőjének szájából hangzik el), de Lee nem elégedett meg ezekkel a burkolt jelzésekkel. A film befejező képsorai megtörik a drámai elbeszélés negyedik falát azáltal, hogy aktuális események képeit, valódi híradó felvételeket pörgetnek le a 2017-es charlottesville-i eseményekről. Bár közel sem nevezhető finom megoldásnak, kétségtelen, hogy üzenetét így egyszerűen nem lehet figyelmen kívül hagyni. (És nehéz nem papolásnak érezni.)

A Beale utca más képet fest Lee és DuVernay edukatív vízióihoz képest. Nem törődik annyira látásmódunk formálásával, vagy a történelmi ismeretterjesztéssel, helyette viszont mélyen humanista szemszögbe helyezi nézőjét. Tish és Fonny, a két reménytelenül szerelmes fiatal tapasztalatait élhetjük át. Jenkins igéző képeivel, a lélekbemarkoló zenei aláfestéssel és a két színész bensőséges alakításával a velük történő apró örömök, vagy igazságtalanságok is hegynyi érzelmeket képesek megmozgatni. Az aktuális társadalmi helyzet sosem kap központi szerepet, mégis végig beárnyalja a cselekményt. Ahogy egyre több részletre derül fény Fonny ügyéről, úgy kerülünk a karakterekhez is közelebb érzelmileg, így a koholt vád, amit egy működő rendszer nem engedhetne érvényesülni, bennünk is személyes fájdalmakat okoz. Barry Jenkins az emberi empátiát veszi célba. Olyan jelenetekben, mint amikor egy férfi vásárlóeszköznek használva a lányt szagolgatja végig a parfümöket Tish karján, vele együtt mi is átéljük a kiszolgáltatottság fullasztó érzését.

Aranyszobrok, botrányok, irányzatok

Egy valamirevaló történelmi film vonzza magához a botrányokat, a Selma esetében ez pedig többszörösen igaz. Nincsen könnyű dolga a valós eseményeken alapuló történetek alkotóinak: amellett, hogy egy izgalmas és lebilincselő történetet kell formázniuk, a történelmi hitelességről sem szabad megfeledkezniük. Ez a szempont pedig Ava DuVernay filmjében többek szerint nem érvényesült megfelelően. Sokan kifogásolták a film egyik központi konfliktusát, az amerikai elnök és Martin Luther King közti ellentétet, amelyet Lyndon B. Johnson egykori titkára hevesen cáfolt.

A film emellett a 2015-ös Oscar-gála legfőbb botrányában is központi szerepet játszott. Ebben az évben a legjobb színész és rendező kategóriában kizárólag fehér bőrű színészek és rendezők kaptak jelölést, így a Selma stábja is kimaradt a jelölések közül. Az Amerikai Filmakadémia – valós vagy vélt – elfogultsága a futótűzként terjedő OscarsSoWhite (fehér Oscar) jelmondatot indította el az interneten. Miután 2016-ban is megismétlődött az előző év precedense, megannyi alkotó és néző bojkottálni kezdte a gálát. A Filmakadémia végül engedett a nyomásnak és komoly változásokat hozott a következő években.

Új, kisebbségi tagokat vett fel és kibővítette a jelöltek listáját, ez a vérfrissítés pedig egyértelműen meglátszott a 2017-es jelöltek között. Ebben az évben Barry Jenkins Holdfény című filmje kapta a legjobb film díját és a színészek közül is két afroamerikai díjazott került ki. Többek között ez a trend segítette előtt a 2018-ban tapasztalt diverzifikációt is Hollywood kínálatában. A nagy stúdiók, mint a Disney, vagy a Universal Pictures egyre több olyan fekete stábbal készült filmet kezdtek forgalmazni, amely nagyobb közönségre is számot tartottak. Jordan Peele Get Out-ja egy horror és thriller műfaji elemekre épülő zsánerfilm, markáns társadalmi felhanggal, így kritikailag és a kasszáknál egyaránt hatalmas sikert aratott.

A Marvel filmes univerzum egyik legnagyobb bevételét és kétségtelenül a legkomolyabb kulturális visszhangot generáló alkotása Ryan Coogler Fekete Párduc című filmje volt. A történet egy fiktív afrikai országban játszódik, karaktereinek öltözködésében és viselkedésében büszkén tükrözi a kontinens gazdag kultúráját. Hatására afroamerikaiak tömegei vonultak tradicionális ruhákat magukra öltve a mozikba, gyökereiket és örökletes értékeiket ünnepelve. A film legnagyobb érdeme, hogy széles közönség számára érzékeltette, hogy az afrikai kultúra nem szűnik meg Amerika határán. Kvartettünk a Fekete Párduccal azonos évben megjelent három filmje természetesen megközelíteni sem tudta a Disney-film társadalmi hatását, bár kritikailag mindhárom elismerések tömegeit zsebelte be. Spike Lee filmje a legjobb adaptált forgatókönyv Oscar-díját kapta meg többek közt, a Beale Street stábjából Regina King a legjobb női mellékszereplő díját, a Zöld könyv pedig azt a bizonyos fődíjat.

Ez a siker azonban szintén nem maradt botrányok nélkül. A történelmi hitelesség a Zöld könyv esetében is komoly kérdéseket vetett fel, amit Don Shirley, a film feketebőrű főszereplőjének a családja hangoztatott. Úgy gondolták, hogy a filmben ábrázolt baráti kapcsolat nem tükrözte a valóságot. A Filmakadémia elismerése további negatív visszhangot szült: néhány kritikusa azzal vádolta a filmet, hogy egy afroamerikai történetet fehér karakter szemszögén keresztül mesél el. Ez az úgynevezett white savior, vagyis „fehér lovag”-komplexus, melyben a kisebbségi karaktert egy fehérbőrű hős menti meg az elnyomástól, régóta Hollywood kedvelt trópusa. Ma olyan filmekben láthatjuk viszont, mint Tate Taylor A segítség (The Help) című filmje, vagy a 2016-ban megjelent A számolás joga (Hidden Figures).

Az ilyen típusú filmek esetében megfigyelhető, hogy jellemzően az év harmadik harmadában, a díjátadók idején jelennek meg, nagystúdiók forgalmazásában. Céljuk pedig az lehet, hogy egy pozitív üzenetet közvetítsenek egy kisebbségi csoportról, úgy, hogy közben a fehér néző se érezze magát kirekesztve, és végül mindenki megkapja a saját reményteli happy endjét. Úgy tűnik, ez az álemancipációs trend az utóbbi néhány évben egyre inkább kezd háttérbe szorulni. A fent említett, afroamerikai stábbal készült filmek, valamint az olyan kisebbségi kultúrákra öszpontosító alkotások, mint A búcsú, vagy az Élősködők kritikai és közönségsikere a tengerentúlon megcáfolni látszik a Hollywoodban eddig uralkodó narratívát.

Akár csak társadalma, Amerika filmgyártása is hosszú utat tett meg a diverzifikáció irányába, a jelenkor eseményeit nézve pedig világos, hogy mindkettő számára milyen messze még a cél. A külvilág nagyrészt Hollywood által kapcsolódik az Egyesült Államok kultúrájához, a filmgyártás társadalmi felelőssége tehát megkérdőjelezhetetlen. De kérdés, hogy a szakmát száz éve uraló stúdiórendszer képes lesz-e adaptálódni az egyre rohamosabb léptékű szociokulturális változásokhoz, vagy előbb fog megszűnni jelenlegi formájában. És ez a társadalmi berendezkedésre is igaz.

 

Kapcsolódó filmek

Friss film és sorozat

  • Vaskarom

    Színes életrajzi, filmdráma, sportfilm, 130 perc, 2023

    Rendező: Sean Durkin

  • Smoke Sauna Sisterhood

    Színes dokumentumfilm, 89 perc, 2023

    Rendező: Anna Hints

  • Vörös szobák

    Színes thriller, 118 perc, 2023

    Rendező: Pascal Plante

  • A szenvedély íze

    Színes életrajzi, filmdráma, romantikus, 134 perc, 2023

    Rendező: Tran Anh Hung

  • Dűne: Második rész

    Színes akciófilm, filmdráma, kalandfilm, sci-fi, 166 perc, 2024

    Rendező: Denis Villeneuve

  • Az űrhajós

    Színes filmdráma, kalandfilm, sci-fi, 107 perc, 2024

    Rendező: Johan Renck

  • Most vagy soha!

    Színes akciófilm, történelmi, 135 perc, 2024

    Rendező: Lóth Balázs

Szavazó

Kinek a Criterion Closet Picks-videójára lennél kíváncsi?

Szavazó

Kinek a Criterion Closet Picks-videójára lennél kíváncsi?

Friss film és sorozat

  • Vaskarom

    Színes életrajzi, filmdráma, sportfilm, 130 perc, 2023

    Rendező: Sean Durkin

  • Smoke Sauna Sisterhood

    Színes dokumentumfilm, 89 perc, 2023

    Rendező: Anna Hints

  • Vörös szobák

    Színes thriller, 118 perc, 2023

    Rendező: Pascal Plante

  • A szenvedély íze

    Színes életrajzi, filmdráma, romantikus, 134 perc, 2023

    Rendező: Tran Anh Hung

  • Dűne: Második rész

    Színes akciófilm, filmdráma, kalandfilm, sci-fi, 166 perc, 2024

    Rendező: Denis Villeneuve

  • Az űrhajós

    Színes filmdráma, kalandfilm, sci-fi, 107 perc, 2024

    Rendező: Johan Renck

  • Most vagy soha!

    Színes akciófilm, történelmi, 135 perc, 2024

    Rendező: Lóth Balázs