Örvény a horgásztóban

Felméri Cecília: Spirál

Egy kicsit lélektani dráma, egy kicsit skandináv thriller és nagyon eredeti. A kolozsvári rendező bemutatkozója túlmutat az elvárásokon.

Magány, ismétlődés, és egy hosszú, traumatikus év. Felméri Cecília filmje 2018 tavaszától kezdve egy éven keresztül forgott és a premier fél év csúszása ellenére is kijelenthető, hogy feldolgozott témáit nehezen lehetett volna jobban időzíteni. Egy váratlanul aktuális alkotás. Közönségfilmnek semmiképp sem nevezhető, de kétségtelen, hogy jelenleg többünkhöz szól, mint azt valószínűleg készítése során a rendező gondolta volna.

Bence (Bogdan Dumitrache) és Janka (Kiss Diána Magdolna) együtt magányosak. Korábbi életükben biológiát tanítottak egy általános iskolában, majd úgy döntöttek, hogy elköltöznek a férfi apjától rámaradt horgásztóhoz és új életet kezdenek. Távol a civilizációtól – és annak minden luxusától, kezdve a térerővel – saját helyüket keresik, miközben kapcsolatukat próbálják egyben tartani, ami egyre nehezebbnek bizonyul. A kolozsvári rendező első nagyjátékfilmje közel sem karrierjének első rendezése és ez tisztán érződik is. Kifinomult dramaturgiai érzékkel és a filmes eszköztár beható ismeretével navigálja a cselekmény ladikját az érzelmek taván.

Ezt a filmet hiba lenne egzakt módon, gyakorlatiasan értelmezni. Bár van egy élesen körvonalazható, fizikai síkja, a történések mélyebb jelentést rejtenek, és ezekben mutatkoznak meg a filmnek és szerzőjének legnagyobb értékei. Itt minden a felszín alatt történik. Kimondatlanul.

A Spirál a ciklikusság és az ismétlődések filmje. Konfliktusok és hibák évszakok módjára ismétlődnek, és miután az idilli nyár után gyülekezni kezdenek az ősz fellegei, a téli sötétségben végül az egymás közti viszályok is kulminálnak. Mert a külső természet nem választható el az emberi természettől. Ezek egymás szimbólumai Felméri víziójában: a halakat rejtélyesen pusztító kór, egy frissen betelepített, erőszakos harcsafaj és az ablaknak csapódó madarak mind a Bencében lejátszódó lelki folyamatokra reflektálnak és nem kizárólag metaforikus értelemben.

Talán holisztikus nézőpontként lehet legjobban jellemezni azt, ahogyan a film az ember és a természet viszonyát ábrázolja. Minden mindennel összekapcsolódik ebben az izolált világban. Ahogy a tettek és azok következményei is. Ez a kölcsönhatás határozza meg a dramaturgiát is, ami csak első ránézésre tűnik egyszerűnek évszakokkal keretezett négynegyedes struktúrájával. A lényeg továbbra is a részletekben rejlik és ez szintén az akció-reakció elvére vezethető vissza.

Bence nagynénjével folytatott néhány rideg beszélgetésből kiderül, hogy a férfi szülei mindketten felszívódtak. Anyja még gyerekkorában, apja pedig a halásztó mellől, a történet kezdete előtt. Egyre tisztábbá válik, hogy az újra, meg újra felbukkanó problémák, ha nem tesz ellenük valamit, fel fogják emészteni Bencét. Úgy, ahogy feltehetőleg szüleit is tették azelőtt.

A kérdésre, hogy mióta lakik a tónál, azt válaszolja, hogy mintha mindig itt élt volna. Ez a helyszín nemcsak a saját helyzetéből fakadó konfliktusait foglalja magában, hanem generációkon átívelő, családi fájdalmakat is. Egy katartikus tél után, a természet újraéledésével együtt új ember érkezik Bence életébe Nóra (Borbély Alexandra) személyében, és vele a megoldás reménye. De az a bizonyos spirál persze nem engedi ilyen könnyen szabadulni az embert démonaitól.

Belső vívódásai sosem fogalmazódnak meg verbálisan, ráadásul – egy húsbavágó jelenetsort leszámítva – tisztán kivehető érzelmek sem jelennek meg rajta. Bogdan Dumitrache kifejező, de kiismerhetetlen arcával mégis többet képes elmondani, mint az őt szinkronizáló Fekete Ernő magyar hangján. Alakítása pedig a mélybe ránt. Egyenesen a karakter mélyére. A film utolsó harmadában ugyanis Felméri gyakorlatilag bezárja a nézőt a traumáival szembenézni nem képes férfi őrlődésébe. Hétköznapjai mellett rémálmai és víziói is képekben elevenednek meg, ezzel pedig a folyamatos közelgő veszély érzete felerősödik.

Addig a pontig, hogy a Spirál néhány jelenetével egyenesen a thriller műfajába csap át. A skandináv bűnfilmek hatása tagadhatatlan, és ezek a stíluselemek remekül épülnek be a személyes dráma szövetébe. Néhol felzaklató képei mégsem tűnnek öncélúnak, vagy hatásvadásznak és az alkalmankénti groteszkség is beleillik a lélektani drámába, a mindig érzékeny és rendkívül finom fényképezésnek köszönhetően. Réder György képein keresztül életre kel a kettősség. A sződligeti horgásztó néha álomszerű fátyol mögött rejtőzik, máskor a fagyos rémület és a kétségbeesettség látványát ragadja meg mindig kifejezőn, de sosem tolakodóan. Egy helyszín ezer arcát tárja fel kamerája, általuk pedig Bence érzelmeinek mélyére enged bepillantást.

Három szereplővel és egy helyszínnel ilyen széles narratív és hangulati spektrumot bejárni egy gyakorlott rendezőtől is bravúrnak számít, elsőfilmestől azonban ritkán látni ehhez hasonló bemutatkozót. Felméri kezében a cselekmény, az alakítások és az atmoszféra gyöngéden egyesül. Szerzői hangjára – annak minden groteszk humorával és mélyreható intuícióival együtt – mindenképp érdemes lesz figyelni a jövőben.




Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.