Oscar és a rendezőnők


Már csak néhány napra vagyunk tőle, hogy a röviden csak Amerikai Filmakadémiaként aposztrofált, mostanra közel tízezer fős tagságú szervezet átadja a filmes világ leghíresebb díját, az Oscart. A 2021-ben a világméretű járványhelyzet miatt április végére tolt ceremónia idén nem a naptári év szerint kvalifikálta az alkotásokat, azaz a mostani díjakért nem a 2020-ban, hanem a 2020 januárja és a 2021 februárja között bemutatott alkotások indulhattak – a bezárt mozik miatt azok is, amelyeknek a hagyományos premierjét megelőzte egy online premier.

De nem csak a koronavírus okozta helyzet miatt rendhagyó ez a gála, hanem azért is, mert nagyjából mostanra érett be az Akadémia vezetése által kezdeményezett, néhány éve már futó „vérfrissítési akció”, melynek legfőbb célja az volt, hogy 2020-ra a szervezet összetétele jobban tükrözze az amerikai filmélet összetételét, azaz megemeljék a női és a nem fehér szavazók számát.

Természetesen ez a folyamat jóval túlmutat az Amerikai Filmakadémián, gondoljunk csak az elmúlt bő tíz év összes mozgalmára, kezdve például azzal, hogy a Hollywoodban dolgozó nők már hosszú ideje küzdenek azért, hogy ugyanazért a munkáért ugyanannyi fizetést kapjanak, mint férfi kollégáik. Sajnos mint általában mindent, a sajtó egy része ezeket a törekvéseket is megpróbálta bagatellizálni, miközben természetesen nem arról van szó, hogy Jennifer Lawrence 2 millió dollárral többet szeretne, hanem arról, hogy egy női díszlettervező, asszisztens vagy akárki, ne keressen 20-30 százalékkal kevesebbet, mint egy férfi díszlettervező, asszisztens vagy akárki – csak ezeknek a nem híres és nem gazdag „munkásoknak” kellett a hang, amit meg is hallanak.

S mivel maga az Oscar is célpontjává vált ezeknek – például a fekete jelöltek alacsony számát vagy teljes hiányát firtató #oscarsowhite –, vagy a női rendezők rendszeres mellőzését kifogásoló kampányok –, az Akadémia vezetősége nyilván úgy döntött, elébe megy ezeknek, de nem csak a belső regula megváltoztatásával. Vagyis, mivel az Akadémiának óriási befolyása van az amerikai filmiparra, úgy döntöttek, ők maguk is „Jennifer Lawrence” lesznek.

Hogy kell ezt érteni, mi szükség volt rá és milyen hatásai vannak ennek? Nos, az időközben szimbolikussá vált legjobb rendező kategóriája körüli hercehurca szépen mutatja a választ az összes kérdésre. A 2021-ben 93 éves Oscar majd’ évszázados története során hét nő került be ebbe a kategóriába, ebből kettő idén – pont annyi, mint 1929 és 2000 között összesen. Ráadásul az egyetlen női nyertes, Kathryn Bigelow egy kvázi „férfifilmmel” nyert, egy szinte csak férfiak szereplésével készült háborús alkotással; és egyáltalán nem mondhatjuk el, hogy az Oscart követő karrierje követte volna férfi nyertestársai karrierútját.

De hogy ez mennyire nem csak az Oscar sajátossága, jól mutatja a három nagy európai filmfesztivál: Cannes-ban 1939 óta egy nő nyert Arany Pálmát (az Oscarra is jelölt Jane Campion a Zongoralecke című alkotásáért), egy pedig rendezői díjat kapott (Sofia Coppola a Csábításért). Berlinben 1951 óta hat nő nyert Arany Medvét, négyen 2000 után – rendezői díjat pedig négyen kaptak, hárman 2000 után. Velencében öt Arany Oroszlánt osztottak ki rendezőnőknek, ebből hármat 2000 után (egyet épp tavaly az idei Oscarra is jelölt Chloe Zhaónak), kettőt pedig előtte. Rendezői díjat itt két nő nyert, mindketten 2000 után.

Talán ebből is jól látszik, hogy a fesztiválok tekintetében az új évezredre megtörtént az a fajta emancipáció, amire most az Amerikai Filmakadémia is törekszik amerikai körökben; illetve amire Hollywood törekszik, és aminek most az Akadémia akar az egyik fő szekértolója lenni. És most gyorsan térjünk vissza az előző kitételre, hogy „amerikai körökben”, hisz azért azt nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a korábban idegen nyelvű filmnek, manapság pedig nemzetközi filmnek keresztelt kategóriát is beleszámítva már nem ilyen rémes a helyzet, hisz ott azért sokkal gyakrabban bukkannak fel rendezőnők filmjei (hárman már nyertek is), de hát a világ filmtermése mégis csak nagyobb merítés, mint az amerikai felhozatal.

Ezzel pedig el is érkeztünk az új problémához – valójában az igazi problémához –, amit az sem orvosol, ha az Akadémia kiegyenlíti a nemek arányát a szavazók csoportján belül. A meghívásnak, hogy valaki legyen az Akadámia tagja ugyanis szabályai vannak, azt ne gondolja senki, hogy boldog-boldogtalan bebocsátást nyerhet a társaságba. Az egyik ilyen szabály, hogy a meghívottnak legalább két filmet kellett készítenie az elmúlt tíz évben, amiből az egyiket moziban mutatták be. Ez egy teljesen ésszerű kitétel, amivel nehéz vitatkozni.

Ha azonban megnézzük az Annenberg Intézet széleskörű kutatásának eredményeit, azonnal szembeötlik, mi a probléma ezzel. 2007 és 2018 között, az 1200 legtöbbet jövedelmező filmalkotás mindössze 4%-át rendezték nők és ennek a 4%-nak is mindössze a 17,4%-a kapott esélyt, hogy egy újabb filmet rendezzen – számokra lefordítva ez 8(!) rendezőnőt jelent. Ugyanebben a tanulmányban azt is kimutatták, hogy a férfi rendezők karrierjük során átlagosan 17 filmet, addig a nők átlagosan 4 filmet készítenek.

Ezek után talán nem csoda, hogy hiába a rengeteg új női szavazó, ha a rendezők alosztálya, akik a jelölt rendezőkről döntenek, kiesett ebből, hiszen közel sem volt annyi nő, akit meg lehetett hívni. Valószínűleg ez a magyarázat arra is, hogy a mindenféle rangos elismerések ellenére sem került be a jelöltek közé tavaly Greta Gerwig a Kisasszonyokért. És biztos, hogy ez volt az egyik kiváltó oka, hogy bevezették az új szabályrendszert is, ami majd a nevezhető filmek gyártási kritériumait foglalja magába. És itt tegyük hozzá gyorsan, ez sem az Akadémia találmánya, hiszen ez is egy régebbi törekvés egyik állomása csak, amely mögé a filmgyártás elég sok prominense odaállt már.

Nyilvánvaló, hogy nem a kvóta a legüdvösebb megoldás, de ha másképpen nem megy – és szemmel láthatóan nem megy –, akkor meg lehet próbálni. És most nem arról van szó, hogy gondolkodás nélkül kell alkalmazni mindenkit, csak mondjuk egy díjnyertes kicsi alkotás (Rém) után Patty Jenkinsnek ne kelljen 14 évet várnia egy nagy filmprojektre, vagy a szintén elismert Agnieszka Hollandnak ne kelljen hazakullognia Lengyelországba – miközben jobbnál jobb sorozatok jobbnál jobb epizódjait vezényli le –, ha tisztességes filmet akar készíteni, miközben Matt Reeves, Colin Trevorrow, Gareth Edwards és még sok férfiú már egy-két évvel az indie sikere után nagy és drága filmekben kap esélyt. És természetesen nem is arról van szó, hogy mindenképpen Oscarra kell jelölni egy nőt, de ha elkészíti az év egyik legjobb filmjét, akkor illene.

És hogy őszinték legyünk, a dolog működik is, hisz szintén az Annenberg Intézet tanulmány kimutatta, hogy az éves top 100 filmből 2019-ben már több mint tíz százalékot rendeztek nők, ami háromszorosa a bő tíz évvel korábbi adatoknak. Ha pedig van kit meghívni, akkor azt meg is hívják: tavaly például 23 nő kapott meghívást a rendezői alosztályba, amelynek meg is lett az eredménye, idén két rendezőnő is bekerült a legjobbak közé. Természetesen szegényeknek szembe kell nézniük majd a kritikával, hogy csak azért kerültek be, mert nők, de szerencsére, azt még a legvaskalaposabbak is belátták, hogy erről szó sincs, Chloe Zhao és Emerald Fennell azért lett Oscar-jelölt, mert filmjeik ott vannak az év legtöbbet méltatott filmjei között. Pont úgy, ahogy David Fincheré vagy Thomas Vinterbergé.

De ne feledjük, ez most egy próbaüzemmód és emancipáció ide, kvóta oda, Hollywoodot továbbra is a pénz mozgatja. Ha a rendezőnők hosszútávon is szállítják azt és/vagy a presztízst, akkor mondhatjuk majd, hogy általánossá vált a dolog. Addig is ez egy esély, amivel élni lehet – mert most jobban lehet.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.