Óvatos emlékezés

Emmanuel Osei-Kuffour: Black Box

Az emlékezet és a kortárs technika viszonya egy igen hálás, releváns és filmnyelvi lehetőségekben is gazdag téma (pl. Memento), azonban a Black Box inkább lesz egy elfogadható, de nem túl ötletes vagy emlékezetes Black Mirror-feldolgozás, mintsem egy önálló, erős koncepcióval rendelkező film.

Nolan (Mamoudou Athie) autóbalesetet szenved, amiben életét veszíti felesége, neki pedig súlyosan sérül a hosszú- és a rövidtávú memóriája is. Kislánya, Ava (Amanda Christine) próbálja szinte felnőttes türelemmel és határozottsággal összetartani édesapja életét: cetliket ragasztja körbe a lakást, amik eszébe juttatják az egyszerű napi teendőket, folyamatosan emlékezteti arra, hogy most épp mi a dolga, fényképek segítségével próbálja meg újratanítani neki a múltat és a valóságban tartani őt. Nolan a baleset előtt fotós volt, így újra megpróbál dolgozni, de nem sikerül megegyezni a kiadójával, az újabb munkái már nem érik el a megfelelő színvonalat. Nolan állapota nem javul a hagyományos kezelések hatására, így részt vesz dr. Lillian Brooks (Phylicia Rashad) kísérleti terápiáján, ahol egy gép segítségével próbálnak eljutni Nolan tudatalattijába, ahonnan vissza lehet hozni az emlékeket. A megoldás sikeresnek bizonyul, azonban Nolan meggyőződése, hogy nem a saját emlékeit látja.

Az ígéretesnek tűnő és potens (habár közelebbről megnézve azért nem a legeredetibb) alaphelyzet ellenére a Black Box nagyon óvatosan és visszafogottan, és végsősoron felejthetően nyúl a témához. Szépen indít a film az apa-lánya viszony felvázolásával, ami talán végig az erőssége is marad, hisz érzelmi síkon javarészt működik a történet: ahogy az apa esetlenségén próbál enyhíteni a fiatal kislánya, ahogy próbálja újraintegrálni őt az életbe (például felkészíteni őt az állásinterjúra), mintha megfordulnának a szülő-gyerek szerepek, és ez valóban izgalmas és megható, a kislányt játszó Amanda Christine is igazán ügyes munkát végez. A feszültség egész addig fennmarad, amíg eljutunk a félizgalmas csavarig, azonban onnantól egészen kiszámíthatóvá válik a cselekmény, ami egy sci-fi/horror műfaji címkékkel ellátott film esetében nem szerencsés.

Holott a film igazán érdekes kérdéseket vethetne fel emlékezet és identitás kapcsán: valóban csak az emlékei miatt válik valaki azzá, ami, kitörölhető-e egy ember egzisztencia azáltal, hogy megfosztjuk őt az emlékeitől, újra lehet-e építeni valakit, aki nem csak a múltra, de már a jelenre is alig emlékszik, milyen az élet egy ilyen emberrel – de a film sajnos nem jár utána ezeknek az izgalmas kérdéseknek. A legnagyobb probléma végül is az, hogy sem a sci-fi aspektus nem válik elég erőssé és nem igazán reflektál a technika és a társadalom/egyén viszonyára, hasonlóképpen a belengetett horror-részek sem válnak igazán horrorisztikussá, mindez pedig az egyébként izgalmas, működőképes drámai szálat gyengíti és maszatolja szét, habár láthatóan ezen lett volna a hangsúly. A felmerült témák és kérdések a film végére pedig egy kissé egyszerű szentimentalizmusban oldódnak fel.

Hasonlóképpen a stiláris- és filmnyelv sem túlságosan emlékezetes, pedig az emlékekben való turkálás igazán alkalmas lenne rá. A kamerakezelés és a vizuális koncepció egyszerű, klasszikus, olyannyira, hogy nehéz bármit is kiemelni, elvétve játszik ugyan a film a képek textúrájával, de ez is következetlen és lényegében alig észrevehető.

Emmanuel Osei-Kuffour első rendezése sajnos abba az elsőfilmes csapdába sem esik, hogy túl sokat akar, a téma és az alaphelyzet gazdagsága és lehetőségei csak kevés helyen villannak fel a filmben, mindazonáltal a műfaji esetlenség és összevisszaság ellenére kirajzolódik egy működőképes dráma, helyenként egészen jó színészi alakításokkal. Egy sci-fi és horror kényszerektől felszabadított forgatókönyvvel, az apa-lánya viszonyra jobban figyelve minden bizonnyal egy emlékezetesebb alkotás születhetett volna, de így inkább csak egy korrekt darabot látunk az Amazon Prime egyre dagadó kínálatából.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.