Papillon otthon marad

Michael Noer: Papillon / Pillangó

Papillonnak megint sikerült megszöknie a börtönből, de a Papillon mégsem mer elszökni a sematikus történetmesélési formáktól és inkább a biztonsági játékot választja.

Ha az elérhetetlennek látszó cél indokolatlan reménnyel párosul, a cél elérhetővé válhat. Persze mindenekelőtt illene letisztázni, hogy mi számíthat ennyire lehetetlen küldetésnek. Kapásból következzék három szemléltető eset erre vonatkozólag. Tegyük fel a harmincas években járunk, ahol egy életfogytiglanra ítélt férfit Francia Guyanára küldenek egy embertelen fegyenctelepre és meg akar szökni. Kegyetlen racionalitással, de el kell ismerni, hogy erre nincs sok esélye. Most pedig tételezzük fel, hogy Hollywoodban vagyunk és egy francia bestsellerből szeretnénk méltó filmes adaptációt készíteni. Nem könnyű feladat, de talán összejöhet. Franklin J. Schaffnernek az 1973-as Pillangóval össze is jött. És mi van akkor, ha ennek a sikeres adaptációnak a remake-jét akarjuk vászonra vinni úgy, hogy ne okozzunk csalódást sem a könyv olvasóinak, sem az előző film rajongóinak, ugyanakkor ne is másolja le teljesen a régi változatot, de újszerűsége se ejtsen csorbát az eredeti művön. Meglepetés vagy sem, a felsorolt lehetetlennek ígérkező célokból nem minden valósult meg, ugyanis Henri Charrière Pillangó című önéletrajzának második filmes adaptációja, a Michael Noer rendezte 2017-es Papillon képtelen volt megütni az elődök által örökségül hagyott mércét.

A történet szerint Charrière, becenevén Papillon, azaz Pillangó (Charlie Hunnam) egy párizsi tolvaj, akin a helyi alvilág bosszút áll egy pitiáner csalás miatt: rákennek egy gyilkosságot, amit nem követett el. A férfit életfogytiglanra ítélik és száműzik az országból egy guyanai börtönbe, ahonnan az esély a hazatérésre, de még a túlélésre is, abszolút minimális. A börtönben megismerkedik Louis Degával (Rami Malek), a volt bankárral, akit hamisítás miatt csuktak le. Dega egy félénk, törékeny testalkatú fiatalember rengeteg pénzzel, amit az ánuszában kényszerül hordani. A többi fegyenc pontosan tudja ezt, ezért arra készülnek, hogy az első adandó alkalommal megölik és elveszik vagyonát. Mivel a szökés alapvető feltétele a pénz, Pillangó megegyezik Degával, hogy védelmet nyújt neki, cserébe pedig Dega biztosítja szökési tervének anyagi hátterét. Az érdekből született összetartásból idővel barátság lesz, a szörnyű körülmények hatására pedig Pillangó és Dega végül közösen döntenek a szökés mellett.

Noer filmjének legsarkallatosabb problémája, hogy a végletekig vitt, hiábavalónak tűnő emberi küzdelemből, gyomorforgató sorsdrámából látványos kalandfilmet próbált kovácsolni, ahol kizárólag a szökés kivitelezése számít és nem az, hogy a hős milyen áron jut a szabadsághoz. Pillangó figurája, fáradhatatlan kitartása és töretlen céltudatossága valóban láttat olyan erényeket, amelyek akár a klasszikus hollywoodi hősöket is eszünkbe jutatthatja, mégis (különösen a történet végéhez közeledve) világosabbá kellene váljon, hogy Pillangó ép elméjét és fizikai erőnlétét is képes volt feláldozni azért, hogy szabad lehessen. Ellentmondásba ütköző lehet, de Pillangó legmérvadóbb tragédiája az, hogy beteges módon ragaszkodik ahhoz, hogy ne adja fel a küzdelmet. Noer ennek a nyomorba taszított életnek az ábrázolását elintézi azzal, hogy őszre festi színésze haját, holott sokkal adekváltabb lenne azt érzékeltetni, hogy Pillangó mit veszíthet el azáltal, hogy megnyeri a harcot a börtön ellen.

Hihetetlen, hogy egy olyan történet, ami az esztelen bátorságról, a mindent egy lapra feltevő vakmerőségről szól, filmes aspektusában kizárólag a biztonságos játékszabályokat követi. Természetesen a Papillon számtalanszor a fülébe rágja a nézőnek, hogy ez egy igaz történet alapján készült. Kissé ironikus, hogy Charrière könvyét világszerte elismerik, ellenben az évek során több irodalomkritikus hívta fel a figyelmet arra, hogy a Pillangó önéletrajzi jellege vitatható – és bár az író nagyvonalakban tényleg megtapasztalta taglalt élményeit, Pillangó története nem egyetlen emberé, hanem megannyi börtönbeli történetének megrendítő kollázsa.

A forgatókönyv túlságosan igyekszik megmagyarázni a hősöket, hasztalan háttérinformációkat adagolva, így Pillangó és Dega múltjának misztériuma már korántsem tengődik abban a varázslatos homályban, amitől anno annyira karizmatikussá váltak. Ennek fényében így a máskülönben tehetséges főszereplő színészek játéka is semmilyenné válik, hiszen kénytelenek a forgatókönyvnek engedelmeskedni. Az operatőri munka hasonlóan biztonságos utakat választ, nem teremt emblematikus képeket, mint 1973-as elődje, ahol Papillon hallucinációi Fellinire emlékeztető elemeltséggel jelentek meg. Mindazonáltal éppen a magánzárkában zajló képzelődések apropóján Noer filmje azért megpróbálkozott a kísérletezéssel. A kiéheztetett Pillangó visszazuhan a történet elejére, szeretőjével újból a párizsi éjszakai életben habzsol, amikoris megjelenik Dega pantomimesként az utcán. A férfi csíkos ruhában, fekete-fehér sminkkel hangtalanul kopogtat Pillangóval szemben, mindez pedig frappáns analógiája Pillangó helyzetének, aki a magánzárkában több éves csendtilalomra kényszerül.

Összességében a Papillonnak egy dologban biztosan igaza van, mégpedig abban, hogy ez a történet (lassan 50 év elteltével) tényleg megérett a feldolgozásra, érdemes vele foglalkozni és átadni a fiatalabb generációknak. Kár, hogy azok, akik most először fognak a Pillangóval találkozni, egy olyan filmre ülnek be, ami hiába szól a nagy szökésről, ha magának a filmnek inába szállt a bátorsága, megnyomta a standard remake gombot és hátradőlt a kanapén.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.