Párhuzamos valóságok

Radu Jude: Tipografic majuscul / Nyomtatott nagybetű

Radu Jude legújabb filmje ismét a történelem elmesélhetetlenségét tematizálja úgy, hogy közben mégis sokat mesél a kommunista Románia mindennapjairól. A Tipografic majuscul a héten a Berlini Filmfesztiválra látogatott, de már a hazai mozikban is debütált.

Egy történetet el lehet mesélni, de a történelmet csak megélni lehet. A film médiuma abban a szerencsés helyzetben találja magát, hogy képes illusztrálni és leírni, ezáltal pedig megteremteni a történelmi hitelesség illúzióját. Ellenben el kell fogadnia, hogy legfeljebb a történelem tökéletlen reprodukciójává válhat. Persze ettől függetlenül lehet valószerűségre törekedni. A színészeken a kor divatja köszönhet vissza, tanulmányozhatjuk az akkori építészetet, konzultálhatunk szociológusokkal és történészekkel arról, hogyan is volt a múlt. Radu Jude szkepticizmussal vizsgálja azt, ahogyan a jelenkor a történelmi múltra reflektál. Előző filmjében, a Bánom is én, ha elítél az utókorban egy színházi rendezőnő küzdelmeit mutatta be, aki fogát összeszorítva megpróbál az 1941-es odesszai mészárlásról beszélni, ahogy az „valójában” történt.

A Tipografic majuscul keretén belül Jude a Ceaușescu-diktatúrát tárja fel archív felvételeket felhasználva, mindeközben pedig a Securitate egyik dossziéját filmesíti meg, tisztes távolságból. Utóbbi egy minimalista, kísérleti színházra emlékeztető módszert jelöl, melynek értelmében a rendező nem törekszik szigorú realizmusra, egyszerűen azért, mert nem hisz benne. Jude filmje stilizált formába csomagolja a történelmet, melynek keserű súlya nem vész el, csak átalakul. A film forráskódja eredetileg egy azonos című színházi előadás, amit Gianina Cărbunariu rendezett még 2013-ban. Jude és Cărbunariu együtt jegyzik a Tipografic majuscul forgatókönyvét, melyben a színházi háttér tagadhatatlan.

1981-ben, Botosánban a Securitate nagy betűs, krétával írt feliratokat fedezett fel a városban. Az írások nagy része szabadságot és az emberi jogok betartását követelte. Mint kiderült, a tettes egy 17 éves fiú, Mugur Călinescu (Șerban Lazarovici), akit leleplezését követően a szeku megfigyelt és kihallgatott. Sorozatosan kikérdezték édesanyját (Ioana Iacob), és édesapját (Șerban Pavlu), osztálytársait és barátait. Ezt a jegyzőkönyvet egészítik ki a román televízió archívumából szerzett felvételek, melyek szintén a nyolcvanas évek elejéről származnak.

Radu Jude ezáltal egy erős kontrasztba pozicionálja a filmet. Az egyik oldalon ott áll a fiktív elbeszélésbe ágyazott „igaz történet”, a másik oldalon a korhű dokumentumok, mégis az a néző érzése, hogy az utóbbi mutat hamis képet. Călinescu személyes története képes reprezentálni egy teljes ország helyzetét, míg az archív felvételek mindegyike a kommunista propaganda részeként funkcionál. Látunk főzőműsorokat, pionírok éljeneznek, bácsik és nénik énekelnek a munka öröméről, riportokat kapunk az egészséges testedzésről és arról, hogyan kell megfelelően kiporolni a szőnyegeket a tömbháznegyedekben. A Ceaușescu, a hatalom tébolyultja című Andrei Ujică-dokumentumfilmhez képest ezek a felvételek nem a diktátorra koncentrálnak és nem is feltétlenül a nagy eseményekre, felvonulásokra appelálnak, hanem a triviális hétköznapokra. Boldogságba, termékenységbe, jólétbe áztatott anyagok ezek, amelyek a Călinescu ügy menetét bár megszakítják, szépen reflektálnak arra, hogy mekkora a különbség a közvetített és a nyers valóság között. A film legtöbb vágása roppant hirtelen történik: elvágják a folklór ruházatba öltözött néni dalolászását, Călinescu és anyja konfliktusa még nem oldódott meg, de mi akkor is megyünk tovább. Ezek az éles vágások kényelmetlen feszültséget teremtenek, ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy Jude ne tartana ki hosszan bizonyos képeket, epizódokat.

A fiktív betétek operatőre Marius Panduru – akivel Jude rendszeresen együtt dolgozik, de ő fényképezte Poromboiu Rendészet, nyelvészet című filmjét is – statikus, portrészerű beállításokat alkalmaz, mintha a szereplők ténylegesen egy kihallgatás alkalmával állnának kamera elé. A történések tere egy stúdió torta-szerkezetű díszlete, ahol minden szeletnek megvan a maga rendeltetése: egy nappali, egy osztályterem, egy temető, stb. A berendezés minimalista, egy-egy jelzésszerű tárgy indikálja, hol is vagyunk. Mindez visszacsatolható a színházi hagyományokra, ellenben a színészi játék talán még jobban növeli a stilizáltságot és a meta-szituáció jelenlétét. A megszólaló arcok kifejezéstlenek, betanult szöveget mormolnak és lehetőleg semmiféle érzelmet nem szivárogtatnak ki.

Tekintettel Jude hipotézisére, miszerint nem lehet a történelmet teljességgel „visszaadni”, érthetőek lesznek ezen rendezői döntései a díszlettől kezdve, a képeken át, egészen a színészvezetésig. Érthetőek, de a játékidő előrehaladtával egyre kevésbé élvezhetőek. Az elidegenítés célja, hogy inkább intellektuálisan és ne érzelmileg kapcsolódjunk, azonban a filmélmény megsínyli ezt a végrehajtást. Körkörösen mozgunk Călinescu esete és az archív felvételek között, a jelenetek lassan építkeznek, egy-egy információmorzsát vetnek elénk, amivel nehéz jóllakottságot színlelni.

A Tipografic majuscul tehát nem egy könnyen fogyasztható, délutáni matiné, de abban biztosak lehetünk, hogy rendezője nem is annak szánta. Jude filmje mindenekelőtt egy elfelejtett, fiatal hősről szól, akit a rendszer összemorzsolt, amiért megpróbálta a láncait eltépni és a többiekkel észrevetetni ezeket a láncokat. Büntetés gyanánt pedig azt akarták elhitetni vele, hogy egy torz valóságot ismer (amit a Szabad Európa Rádió súgott a fülébe), holott Călinescu sokkal közelebb volt a valósághoz, mint a vak párttitkár vagy a bólogató elvtárs.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.