Párterápia a halál árnyékában

Maria Sødahl: Håp / Hope / Remény

Maria Sødahl saját kálváriáján alapuló filmje kórházi szobákból és CT-gépek mellől indul, mégis szerelmi történet lesz belőle amely mindenféle giccstől mentesen, hihetetlenül hétköznapi módon kúszik be az ember bőre alá.

Akár gyanúsan is hangozhat, ha egy film címe egyetlen, rengeteg mindent magába foglaló, címként mégis semmitmondó szó. Aztán eszünkbe jut Haneke és a Szerelem, és mégis lehet bízni abban, hogy aki érti a dolgát, az egy ilyen tág témáról is tud pátoszmentesen igazat szólni. Maria Sødahl például biztosan: a Remény megdöbbentően életszagú, szinte üvölt róla, hogy a rendezőnő nem csak saját, érzékeny fantáziájából dolgozott. Sőt, olyannyira nem, hogy személyes történetét és kálváriáját írta le, napról napra pontosan.

Anja és Tomas egy munkamániás házaspár, ráadásul nem éppen egyszerű családi modellel: húsz év a korkülönbség köztük. Együtt élnek Tomas három, előző házasságából származó, valamint három közös gyerekükkel. Az életbe belefásult és egymásba beleunt pár szürke hétköznapjaiba villamcsapásként érkezik a hír pont karácsony előtt: a nő rákja kiújult, az áttétek pedig az agyában, elég rossz helyen képződtek, nagyjából nulla esélyt adva a gyógyulásra. Anja nagyon szeretné megtudni, hogy mennyi is az a bizonyos maradék idő, a film pedig 12 napban mutatja be a diagnózistól számítva, hogyan fogadja a család a borzasztó hírt, és főleg: miféle sajátos terápiaként hat a halál közelsége a döglődő kapcsolatra.

A Remény ugyanis a diagnózissal indul, mégis szerelmesfilm lesz belőle – ám távolról sem a giccses-szirupos fajtából, hanem a valóságosból. Anja és Tomas kapcsolata egyáltalán nem ideális: rég kihűlt, hűtlenségek is szegélyezik, és már csak jobb híján éldegélnek egymás mellett. A film arra keresi a választ, hogy egy ilyen horderejű döntés miként hozza felszínre ebben a két emberben azt a mély kötődést, amire az évek alatt rárakódott a rengeteg túlóra, az elhidegülés és úgy általában az élet minden súlya – egyáltalán előhozható-e még a vonzalom? Sødahl filmje nem elégszik meg annyival, hogy a rendelkezésükre álló rövid idő alatt a tragikus hírek hatására hirtelen hősszerelmesek lesznek mindketten. A bemutatott 12 nap alatt szembesítik egymást mindazzal, ami kapcsolatukban elromlott, a halál közelsége ráveszi őket, hogy számot vessenek az együtt töltött évekről.

Ugyan lényegesen kevesebb teret kap, felbukkan egy nagyon fontos, keveset emlegetett téma is: a modern család kérdése. A nem mindennapi felállás – 3 gyerek a korábbi házasságból, 3 közös – már-már tabudöngető kérdéseket is felvet: önzőség-e például kimondani, ha az anya jobban szereti a saját gyerekeit a nevelteknél? A párkapcsolati és családi dráma mellett pedig a diagnózist követő kötelező stációkat is végigjárja a film: meddig tartsák titokban a betegséget, hogyan mondják el a gyerekeknek, miként húzzanak ki kézzelfogható információkat a doktorokból?

A bravúr pedig, hogy a film úgy járja végig ezeket az állomásokat, hogy mindenféle fellengzős manírt nélkülöz, letaglózó hétköznapisággal mutatja be mindezt. A rendezőnő érzékenysége nem meglepő, Sødahl konkrétan ugyanezen esett át: kilenc éve, első filmje, a Limbo után közölték vele az orvosok, hogy daganatos áttétek miatt csupán néhány hónapja van hátra. Férjével és családjukkal ugyanazon mentek keresztül, mint a szereplők, ezt pedig sikerült tökéletesen átültetnie a vászonra. Sødahl filmje egyfajta önterápia is, és mivel a rendezőnő meggyógyult, a remény cím máris kevésbé hangzik elcsépeltnek. Mindez azonban nem spoiler, a film végkifejlete is nélkülöz mindennemű szájbarágást, Sodahl a tökéletes befejezés mellett döntött.

Az Anját játszó Andrea Bræin Hovig – aki ráadásul még külsőre is hasonlít a norvég rendezőnőre – hihetetlen visszafogottsággal alakítja az összetört, mégis a végsőkig kitartó nőt: legjobb pillanatai, amikor nem üvöltve toporzékolva szenved, egyszerűen csak némán, az arcával képezi le, miféle küzdelem is zajlik odabent. Méltó partnere Stellan Skarsgård, akit a rendezőnő a legelsők közt választott ki. Olyan színészt akart, aki hasonló körülmények közt él, mint Tomas, így jutott eszébe a svéd színész: nyolc gyereke van több nőtől, így megérti, milyen egy hasonló családban élni, ráadásul volt felesége szintén ráktúlélő, így pontosan tudja, min megy keresztül egy tehetetlen férj. A rendezőnőnek arra is gondja volt, hogy az orvosokat ne színészek, hanem igazi orvosok és egészségügyi dolgozók játsszák, hogy még autentikusabbak legyenek a kórházi jelenetek.

A Remény nem egy gyors film: két órán keresztül, ráérősen hömpölyög, így a lassabb drámák kedvelőinek kedvez igazán. Klasszikus, a betegséget és az azzal való küzdést középpontba állító alkotásként indul, hogy aztán párkapcsolati dráma kerekedjen ki belőle, és ami még fontosabb: önvizsgálatra ösztönöz. Sødahl egy interjúban elmondta: reméli, sokak számára gondolatébresztőként szolgál majd saját életükkel, párkapcsolatukkal kapcsolatban. És célját teljesíti is: mégcsak a halál árnyékában sem kell járnunk ahhoz, hogy a film elgondolkodtasson arról, néha érdemes revízió alá vennünk életünket.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.