Pokolbéli víg napjaim

Neil Marshall: Hellboy

Sokan várták, hogy az új Hellboy-film visszahozza majd Guillermo del Torót és az eredeti színészeket, a 2019-as változat azonban nem egészen azt hozta el a rajongóknak, amit szerettek volna. Kicsit úgy jártunk a sokéves huzavona után bemutatott reboottal, mint azok a Pókember-rajongók, akik egy negyedik Raimi-féle rész helyett végül Andrew Garfieldet kapták. A Neil Marshall által kvázi-újraindított eposz sajnos nem lesz azonnal kedvenc – sőt, talán soha – de a Hellboy-franchise-nak még használható alapja lehet a jövőben.

Nagyjából két éve vált teljesen biztossá, hogy az addigra majd’ egy évtizede késő (és ezért egyre valószínűtlenebb) Guillermo del Toro-féle Hellboy harmadik részéből nem lesz semmi. Közben Ron Pearlman kiöregedett a szerepből, illetve feltehetően a súlyos beteg Selma Blair sem tért volna vissza egy harmadik epizódra. Ehelyett Neil Marshall került az új film rendezői székébe, amelynek célja már hivatalosan sem a folytatás, hanem a karakter és a Hellboy-univerzum újjáépítése lett. És bár a del Toro-féle Hellboy a jobb képregény-adaptációk közé tartozott, a mexikói rendező nem ért el igazán átütő anyagi sikert a karakterrel, ami Hollywoodban meg szokta könnyíteni a döntéseket. A túl sok hercehurca azonban egyetlen produkciónak sem tesz jót – már csak azért sem, mert az éveken át hitegetett rajongók közül sokan már eleve rossz szájízzel ülnek be Marshall Hellboyára. Ennél azonban sokkal nagyobb probléma, hogy a stúdiók addig halasztották a végső döntés meghozatalát, hogy az új film még folytatásnak is jobban működik, mint rebootnak.

Jóllehet a készítők az univerzum teljes újraírásával igyekeztek visszacsábítani a vérmes képregény-rajongókat, a túlzásba vitt fan service ezúttal sem vezetett sok jóra. Marshallék igazából nem indítottak semmit újra, a Hellboy szinte ugyanaz, mint a korábbi filmek, legfeljebb sokkal több vérrel és belekkel, illetve nulla del Toróval. Ráadásul a 2019-es Hellboy is elköveti azt a hübriszt, amiről a DC-Warner sem képes leszállni, vagyis egy egész sorozatra való történetet akartak két órába sűríteni. Ezzel a formulával lehetetlen egységes és pörgős filmet készíteni, és Marshall is itt bukja a legnagyobbat. Hiába várunk ugyanis két órán át arra, hogy a megpendített történetszálak egyszer majd összeérnek. Az új Hellboy egyszerre szól a főhős eredetéről, a Nimue (Milla Jovovich) nevű boszorkány visszatéréséről, illetve az Apokalipszis megakadályozásáról is. A fő történetszálak elvileg kapcsolódnak valahol, de olyan sok van belőlük, hogy egy idő után követni is fárasztó, a végeredmény pedig teljesen zavaros és értelmetlen lesz. Kilencven perc simán eltelik úgy a filmből, hogy még azt sem tudjuk igazán, tulajdonképpen mi a sztori.

A film tulajdonképpeni fő történetszála, Nimue és Hellboy (David Harbour) kapcsolata az alapanyagban olyan komplex, ami alapvetően meghatározza Hellboy jellemét, a filmben viszont egyáltalán nincs kibontva. Ezzel szemben a karakter eredettörténetén természetesen újra végig kell rágni magunkat, ráadásul a kelleténél sokkal részletesebben. Ami viszont még a történet(ek) kuszaságánál is zavaróbb, hogy semmilyen átmenetet nem látunk Hellboy karakterén, Marshall egyszerűen csak leteszi elénk, hiszen már úgyis ismerjük. Míg Mike Mignola képregényfolyama az éppen aktuális történet mellett a főszereplő belső küzdelmeire is folyamatosan óriási hangsúlyt fektet, Marsahall főszereplőjét teljesen készen kapjuk, ami lehetetlenné tesz bármiféle azonosulást vagy katarzist. Az sem segíti a helyzetet, hogy teljesen magától értetődően tűnnek fel újabb és újabb karakterek, mindenféle felvezetés, bemutatás vagy utólagos magyarázat nélkül, mintha már eleve ismernünk kéne őket korábbról.

Az egésznek az az eredménye, hogy a történetszálak (és úgy általában a film) vége katarzis és lezárás nélküli. A kisebb-nagyobb sztorik összekötését és a narratívát jellemző zavarosság ráadásul az egymást követő jelenetekben is feltűnik. Egyes szegmensek jobb esetben ütemtelenül, de többször kaotikusan, az ok-okozati kapcsolatokat teljesen felrúgva követik egymást. Az új Hellboyban egész egyszerűen nincs meg a rendszer, kémia és az a lélek, ami del Toro filmjeiben megvolt. Látványban is nehéz elhelyezni Marshall adaptációját, ami néha a Harry Potter és a Bölcsek köve ártalmatlan, máskor pedig a Silent Hill végtelenül erőszakos és öncélú módját választja a túlvilági lények és események megjelenítéséhez. Hiába az R-besorolás, attól még nem válik valami hitelessé, hogy minden jelenetben kapunk némi agyvelőt. Úgy meg pláne nem, hogy közben az egyik kockán egy gumibábu, a másikon meg otromba CGI „alakítja” ugyanazt a szörnyet. Ugyan Neil Marshall sosem volt túl szívbajos, ha valami kellemetlent akart bemutatni (gondoljunk csak a Démoni harcosok vagy A barlang felkavaró jeleneteire), ezúttal azonban saját vizuális stílusát és védjegyeit fakította ki azzal, hogy ennyire ráfeküdt a képi erőszakra.

Kellemes meglepetés azonban, hogy végül a korábban gyenge pontnak gondolt színészek mentik meg valamennyire a filmet. Ahhoz képest, hogy a sorozatszínészek mekkorát szoktak zuhanni a mozivásznon, David Harbour és Daniel Dae Kim is remekül hozzák a karaktereiket, még ha olyan óriási pluszt nem is tesznek hozzá. Ian McShane hozza a kötelezőt, de sajnos most is hiába várunk tőle egy Al Swearengen-féle jelenlétet. Viszont még az általában látványosan korlátozott eszköztárral operáló Milla Jovovich is tudott egy plusz dimenzióval többet hozni a tőle megszokotthoz képest. Ez sajnos nem elég ahhoz, hogy érdekessé tegye a teljesen megíratlannak tűnő Nimue-t, de legalább tol egy kicsit a film gyengécske humorának szekerén.

Összességében a Hellboy olyan, mintha nem is csak reboot, hanem egyben az újraindított sorozat befejező része is lenne. És mivel a képregények egyik fő történetét már az első részben lezavarták, joggal tesszük fel a kérdést, hogy akkor pontosan hogyan is lesz tovább. Az világos, hogy a készítők milyen stílus és értelmezés felé akarnak elindulni a karakterrel, de egyelőre nem sikerült minden lépést ugyanabba az irányba megtenni. Talán, ha kevésbé vennék az univerzum alakjait adottnak, sokkal szerethetőbb lenne a Hellboy, és az egész újragondolt franchise is. Így azonban a sok kérdés mellett csak annyi biztos marad, hogy a büdös életben nem szabadulunk már a képregényfilmektől.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.