Portré egy szerelem fellángolásáról és bukásáról

Céline Sciamma: Portrait de la jeune fille en feu / Portré a lángoló fiatal lányról

Leszbikus románc ide vagy oda, aki volt már valaha szerelmes, annál Céline Sciamma filmje be fog találni.

Céline Sciamma nem meglepő módon imádja a női történeteket: már készített filmet egy kislányról, aki fiúnak érzi magát (Tomboy), de külvárosi lányokról is, akik tinédzserkori identitásválságukban tipródtak (Csajkor). A nők és a tipródás marad, csak a korszak lett merőben más: az író-rendező az 1770-es évek felé fordította tekintetét: ezekben az években ugyanis nemhogy leszbikus szerelmespárnak, de nőnek lenni sem volt épp egyszerű feladat.

Marianne, a festőnő egy kis francia szigetre érkezik, hogy lefesse Héloise-t. Még mielőtt bárki fejében szőlőfürtök és gyümölcsöstálak közt pucéran fetrengő úrilányok képe úszna be, nehezebb ennél a feladat: Héloise nem igazán akarja, hogy megörökítsék, mivel a festmény csak analóg profilképnek kell a nagy európai férjkeresési adatbázisba. Anyja ugyanis annak rendje és módja szerint odaígérte a lányt egy gazdag milánói férfinak, aki azért szívesen venné, ha legalább nagyjából láthatná, mit kap. A jövendőbeli arát tehát titokban kell lefesteni, Marianne ezért társalkodónőként tölti vele az idejét, miközben titokban a lány vonalait monitorozza, hogy aztán emlékezetből lefesthesse. Ez a monitorozás azonban olyan jól megy, hogy a két nő egymásba szeret, azt pedig talán nem olyan nehéz kitalálni, hová is tarthat egy ilyen jellegű történet a 18. században.

Sciamma filmjének szerencsére pont nem az a lényege, hogy hová tart: mivel egy flashforwarddal indul, teljesen egyértelmű, hova fog kifutni a történet, de nem is ez a lényeg. Ráadásul a Marianne turpissága is meglepően hamar kiderül, egyszóval a Portré a lángoló fiatal lányról nem az őrületes fordulatok és a pörgős cselekmények filmje. Egyszerűen csak egy szerelem története, amely két olyan ember közt szövődik, akik tudják jól, hogy a gyönyör és a boldogság mellett mennyi fájdalommal fog mindez járni, mégsem tehetnek semmit az ellen, hogy belesodródjanak ebbe az érzelmi hullámvasútba.

Marianne először csupán a művészt testesíti meg, aki nehezített terepet, ezzel együtt óriási kihívást kap: nem tud arányokat mérni, nem állíthatja be a fényeket, sőt, túl sokáig sem tanulmányozhatja Héloise arcát, hiszen állandóan magán érezheti az úrilány gyanakvó tekintetét. Titokban papírfecnikre skiccelt gyors vázlatokból és emlékezetből kell megfestenie a megfesthetetlen lányt. És bár a vonalait már álmából felkeltve is le tudná rajzolni, nem lesz elégedett a képekkel, hiszen egyre többet lát a portré mögött rejtőzködő lányból. Az alkotás folyamata így fonódik össze a szerelem kibontakozásával, így lesz a szemlélődő művészből résztvevő szerelmes. Az ebből születő portrék pedig jól szimbolizálják a két nő kapcsolatát: az egyik a klasszikus porté, szabálykövető, szép, de üres, a másik pedig a lehető legtávolabb áll a hagyományos portréktól: az alak kicsi rajta, ráadásul lángol, Marianne szeme már csak attól is könnybe lábad, ha ránéz. A külső portrét mindenki látja, ám a belsőt csak a két nő értheti meg, ahogyan ezt szívszorítóan be is mutatja a film utolsó felvonása, amelytől ember legyen a talpán az, akinek nem facsarodik el a szíve annak ellenére, hogy jól tudja a néző, hova fog befutni ez a hajó.

Egy képzőművészeti témájú filmhez természetesen festői képek dukálnak, a film női operatőre, Claire Mathon pedig gyönyörű felvételeken örökíti meg a két nő közös útját. A sziget marcona sziklái és a rajtuk megtörő hullámóriások képei váltakoznak a kúriabelsőben felvett jelenetekkel: ez utóbbi meglehetősen minimalista, mintha minden egyes beállítás egy csendélet lenne.

Héloise karakterét Sciamma kifejezetten Adele Haenel számára írta, akivel nemcsakhogy már dolgoztak együtt, de évekkel ezelőtt egy párt alkottak. A 30 éves színésznő rendre olyan karaktereket játszik el, akik durcás arccal lázadoznak valami ellen, és egy ideig itt is úgy tűnik, hogy Héloise is csak egy hisztis úrilány, aki hobbiszinten bosszant festőket. Aztán ahogy Marianne-nal együtt a néző is elkezdi megfigyelni a lányt, összeállítani a belső jellemrajzát a fejben, úgy lesz sokkal komplexebb karakter, úgy válik a megfejthetetlen lázadóból szerelmes nő, Haenel pedig hálásan bizonyítja, hogy igenis képes beengedni a nézőt a szúrós tekintet mögé. Ehhez azonban kell az is, hogy úgy működjön a kémia, ahogyan az működik közte és Noémie Merlant között, a két francia színésznő ugyanis tökéletesen hangolódik egymásra.

A Portré a lángoló fiatal lányról nem véletlenül remekelt az idei díjszezonban, és nem véletlenül emlegetik Oscar-esélyesként az idegennyelvű filmek kategóriájában: Sciamma úgy mesél sallangmentesen két ember reménytelen szerelméről, ahogy kevesen tudnak. Hosszasan kell tanulmányozni, ahogy egy festményt, ám megéri megfigyelni minden egyes kis mozzanatát.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.