Posztmarveles stressz szindróma

Sam Hargrave: Tyler Rake - A kimenekítés / Extraction

Mihez kezdenek a marveles alkotók a Bosszúállók szinte történelmi sikere után? Egyesek megpróbálnak eltávolodni az akció műfajától és kínos fantasy-kalandfilm remake-hez adják az arcukat (Robert Downey Jr. és a Dolittle), mások folytatják az egyébként is szép és többnyire igényes színészi munkájukat (Mark Ruffalo és a Dark Waters), a kemény mag pedig visszatérni látszik a képregényadaptációhoz, ugyanis A kimenekítés az Ande Parks, Joe Russo és Anthony Russo által közösen jegyzett, Ciudad című képregény filmes feldolgozása.

A Bosszúállókat rendező Russo testvérek ezúttal produceri és forgatókönyvi minőségben dolgoznak, míg a film rendezője Sam Hargrave, a Marvel-filmek állandóvá vált kaszkadőrkoordinátora és harci koreográfusa, a főszereplő pedig a szintén marveles Chris Hemsworth. Mintha a Bosszúállók forgatási szüneteiben összeütött produkcióról lenne szó, és lényegében a végeredmény is ehhez a szinthez mérhető.

Tyler Rake (Chris Hemsworth) az akciófilmek hőseinek archetipikus példája: exkatona, jelenleg zsoldos, kiégett nihilizmusában tengeti napjait és hatalmas fizetség fejében különböző, nagyon kényes feketepiaci munkákra bérelhető fel. A legújabb megbízatása szerint egy épp börtönben tartózkodó indiai drogbáró fiát kell kimenekítenie a rivális bangladesi drogbáró karmai közül. A megbízást egy Saju (Randeep Hooda) nevű végrehajtóember intézi, azonban nem hűségből: komoly fenyegetést kap, hisz amennyiben nem szerezi vissza a fiút, a drogbáró megöleti a családját. Saju ennek függvényében cselekszik, azonban – kissé hihetetlen módon – sem neki, sem főnökének nincs elég pénze kifizetni Rake-et és csapatát, így a mentési folyamat nem föltétlenül a tervek szerint alakul, ráadásul a bangladesi oldalon a drogbáró egy egész város fölött uralkodik, maga mögött tudva magasrangú katonai vezetőket is.

A történet nem különösebben eredeti, nagy fordulatokra ne várjunk benne, sőt, a végére kimondottan kiszámítható lesz, és a film által feldobott témák is maszatosak, kidolgozatlanok. Jó sok dologról szó van: nemzetközi bűnözés, korrupció (a drogbáró kezére játszó katonai személyek által), a társadalom alján lévő, nehéz sorsú gyerekek bűnbe esése, az ártatlanság elvesztése, apa-gyerek viszony, valamilyen hatalomnak való kiszolgáltatottság, traumafeldolgozás stb. Rake neve nem véletlenül „Gereblye”: ő is egy eszköz, amit használnak, akárcsak az elrabolt gyerek, akit nem az iránta érzett szeretetből akar visszaszerezni az apa, hanem a rivális drogbáróval való státuszharc megnyerése végett. Ezzel szemben látunk egy másik típusú apát, Sajut, aki szeretettel viszonyul a családjához, gyerekéhez, és mindent megtesz a védelmükért. Van tehát a filmnek tematikai érzékenysége, de legtöbbször annyira jelzésszerűen és képletesen fejezi ki („Gereblye” nevű főhős), hogy túlzás lenne kijelenteni, hogy erről vagy arról szól.

A legjobban felépített viszony egyértelműen Rake és az általa kimentendő fiú, Ovi Mahajan (Rudhraksh Jaiswal) között kellene legyen, azonban itt is azt látjuk, hogy nagyon kevés jelenettel ágyaznak meg annak az érzelmi viszonynak, ami a végére kikerekedik közöttük. Mindezek mellett a film „mély” üzeneteként el is hangzik egy Coelho-mondat Ovi szájából (a forrást ugyan nem jelzi): „nem attól fulladsz meg, hogy a vízbe esel, hanem attól, hogy a víz alatt maradsz”. A film érzelmes jeleneteire tett kísérletek is hasonlóan idézet- és közhelyszerűek: megindító ambient zenére vágott montázsszekvencia, veszélyes helyzetben a főhős elméjében bevillanó emlékkép egy szeretett személyről, a halálban és vérben edzett katona érzelmi kitárulkozása stb. Ezek miatt az egész cselekményszál naiv szentimentalizmusba torkollik és nem válik átélhető drámává, holott a filmnyelvi eszközök – a zene, a szubjektív flashbackek – azt sugallják, hogy nagyon kellene érezni valamit, de sajnos ez nem történik meg.

Viszont akciófilmet nem föltétlenül ezért nézünk. A film kreatív megoldásai és izgalmasabb jelenetei egyértelműen a mozi első felébe csoportosulnak és egy szórakoztató első felvonást nyújtanak. Jól érezhető a rendező kaszkadőr-koordinátor mivolta, hisz valóban látványos, többnyire feszes és energikus, néhol indokolatlanul eltúlzott akciójeleneteket kapunk, és ez a film az újabb tanúságtétele annak, hogy a hosszú beállítások valamiféle reneszánszukat élik: A kimenekítés is él a látszólagos egysnittesség nyújtotta lehetőséggel és a helyenkénti túlzások ellenére látványosan és jól felépítve teszi. A film egyik kellemes dramaturgiai megoldása is itt történik: egy rövid ideig elhagyjuk a főszereplőt és egy teljesen jelentéktelennek tűnő karaktert követünk. Egyértelműen ez a film vizuális csúcspontja, de sajnos ahogy a történet kezd kiszámíthatóvá válni, úgy az akciójelenetek feszültsége is eltűnik, így a végére egy ötlettelen és unalmas lövöldözéssé egyszerűsödik a dramaturgiai csúcspont.

A hosszú beállítást leszámítva is kellőképpen kreatív marad a fényképezés és külön öröm, hogy elmentek Indiáig forgatni, így a történetnek megágyazó miliő és hangulat élővé és hitelessé válik. Chris Hemsworth-nak pedig jól áll a randalírozás és a „nekem már nincs semmi vesztenivalóm” attitűd, de az explicit, hidegvérű gyilkolások után hiteltelenné válik az érzelmi kitárulkozása. Ez persze nem föltétlenül színészi hiba, inkább konceptuális tévedés és műfajfilmes reflex: ürügyet adni a látványos és jelen film esetében kimondottan brutális vérengzésre. Az igényes technikai megvalósításnak (kivéve az egyik legrosszabb CGI-robbanást, amit nagyköltségvetésű filmben láttam) és a feszes akciójeleneteknek köszönhetően korrekt műfaji élmény lehet a film, de ezt leszámítva sajnos nem sok egyébbel tud szolgálni.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.