Privát filmtörténet I.

Hogyan (ne) felejtsük el életünk legnagyobb szerelmét?*

Amikor némi kitérő után 25 éves koromban közel kerültem hozzá, megváltozott az életem. Beléptem a filmgyár kapuján, az akkori Lumumba utcai egyes telepre, ahol az igazgatósági épületben a személyzeti osztály működött.

Már nem emlékszem, ki volt, aki végül is felvételit praktikusan intézte, az biztos, hogy Dárday István és Vitézy László szólt az érdekemben pár szót. A Balázs Béla Stúdió szervező titkára lettem, hivatalos gyári belépővel, ezentúl nem kellett arra hivatkoznom a portán, hogy a vágószobába viszek valami anyagot a laborból, mutatva a hónom alatt lévő fémdobozra. A Gyárban – így hívtuk akkoriban, nagybetűvel –, amelynek büféje mitikus találkozási pont volt, színészek, rendezők, felfedezésre váró, reményteljes ifjak és lézengő ritterek ültek kávézgatva, iszogatva, beszélgetve. Kis magyar Hollywood.

Volt persze előzménye is, mint minden szerelemnek: a mindennapi mozizás, a Filmmúzeum filmjei, a filmklubok vetítései utáni beszélgetések, a legendás kedd esti BBS programok, a valóság megismerésének vágya a fülledt hetvenes évek hazug hírei helyett. Zalán Vince előadóként vezetett egy klubot, a hetente zajló vetítéseken a Filmarchívum magyar, illetve nemzetközi anyagaiból válogatott. Sokat tanultam tőle.

A BBS akkori szervező titkára Lehoczky Orsi (akit a színház és a rádiózás elcsábított) volt, egy ideig a felvételvezetők közül Illy Kati vitte a dolgot, majd a feladatok elvégzése rám hárult. A nagy barna aktatáskámban hordtam az iratokat, levelezést, a különböző ügyek dokumentumait, egy hatalmas telefonkönyvet, címekkel. Rendes hivatalnokként ismerkedtem a tereppel, az emberekkel. Azzal kezdtem, hogy megnéztem a Pasarétre kihelyezett stúdió összes filmjét. Néhányat láttam már egy veszprémi egyetemi filmklubban, főleg dokumentumfilmeket, de a kísérleti-kisjátékfilmek, etűdök, tanulmányok, a főiskolás filmek jórészt ismeretlenek voltak előttem. Mivel a feladataim közé tartozott a filmek kölcsönzése is, készítettem egy katalógust a már nyomokban meglévő kiegészítéseként, képekkel, adatokkal, tartalomismertetővel. Ez segítette a filmek iránt érdeklődő szervezőket, akik jöttek az otszág minden tájáról, s hátizsákban cipelték el a nagy 35-ös tekercseket.

A dokumentumfilmek féktelen konkrétsága csábított a stúdión belüli alkotócsoportok közül az ún. társadalmi forgalmazás felé: tagjainak a filmek vetítése utáni beszélgetések során a résztvevők motiválása volt a feladata, „valóság-kubikolás”, ahogy egy rendező nevezte. Több helyre eljutottam így, munkásszállásokra, kultúrházakba és részt vettem egy interjúkötet készítésében a filmek rendezőivel. Nekem Zolnay Pál „jutott”, hetekig jártam a hozzá, akkoriban az Árpád úton lakott, közel a piachoz. Ott találkoztam Weöres Sándorral, Zala Márkkal, Marsek Gabival, néha ittunk egy üveg bort is. Fotográfia című filmje, televíziós portréi, Sámán című, Székely Orsolyával készített filmkölteménye meghatározó élményeim közé tartoztak, örültem a személyes ismeretségnek. Hosszan beszélt egy filmtervéről, amit nagyon szeretett volna elkészíteni Sebő Ferenccel, Eszem a gesztenyét címmel, Szécsi Margit és Weöres verseivel. Elolvashattam a forgatókönyvet, sajnos a stúdióvezetők egyike sem vállalta a filmet a Sámán fogadtatása után. Fiókban maradt, mint oly sok abban az időben.

Igaz, manapság is sokszor van ez így, bár akkoriban el lehetett menni legalább négy-öt különböző ízléssel bíró stúdióvezetőhöz. A mostani egyablakos rendszer, bebetonozott döntnökeivel, ha valamit elutasít, nincs hová menni. Legfeljebb el az országból, mint a címben említett film rendezőjének fia, Szász János is.


* Szász Péter filmcímének parafrázisa




Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.