Recycling

Tim Miller: Terminator: Dark Fate / Terminator: Sötét végzet

Hiába bukik meg a moziban, hiába döngölik földbe a kritikák, ez a franchise, mint a ripityára lőtt, de mindig újra összeálló Terminátor, csak nem akar megdögleni.

Pedig ideje lenne már nyugdíjazni a szériát, és belátni, hogy James Cameronnak volt egy jó ötlete, amiből két zseniális filmet is kihozott, de ez nem elég ahhoz, hogy ötévente újranézzük ugyanazt az apokaliptikus esti mesét. Mert ez a franchise bizony ugyanazt az alapsémát húzza elő újra meg újra, mert amikor eltért tőle (Megváltás), csúfosat elhasalt. Emiatt pedig az elmúlt években felkapaszkodott a Hollywoodban még mindig gőzerővel száguló nosztalgiavonatra, hogy a folytatásként eladott, nem is annyira rejtett remake-elést megpróbálja az öreg motorosok visszahívásával legitimálni.

Legutóbb Schwarzenegger tért vissza a Sárkányok Anyjával (Emilia Clarke) az oldalán, hogy beálljon a DJ-pult mögé, és összemixelje az első két Terminátort. Ez kevés volt a sikerhez, de nem elég nagy bukás ahhoz, hogy végleg sírba küldje a filmsorozatot, így most az egész csapatot visszahozták: James Cameront producerként, Linda Hamiltont morcos Terminátor-vadász nagymamaként, és még Edward Furlongot is (bár ő csak DNS-mintának kellett a CGI-os visszafiatalításhoz), hogy feltehessük a klasszikus kérdést: jó-jó, de minek?

A Sötét végzet minden ízében rutinmunka, amely szinte pontról pontra játssza újra Az ítélet napját. Ami nemcsak azért unalmas, mert ahhoz a filmhez se hozzátenni, se elvenni nem nagyon lehet, hiába süti most Linda Hamilton el a klasszikus egysorosokat („Visszatérek!”), vagy fordítja azt ki Schwarzenegger („Most nem térek vissza!”), hanem azért, mert idejétmúlt és avítt már ez a vízió a lézerpuskával lövöldöző gépekről, akik a szálló pernye meg a széjjelguruló koponyák között átgyalogolnak az emberiségen.

A Terminator: Genysis a maga félresikerült módján legalább megpróbálta átrántani a mába Cameron múlt századi világvége-vízióját, amikor okostelefon applikációkon támadt a Skynet, a Sötét végzetet rendező Tim Millert viszont annyira leköti a fénymásolás, hogy fel sem merül benne, hogy így, a hatodik film táján talán már gondolni kéne valamit ember és gép, analóg és digitális viszonyáról azon felül, hogy a gépek elveszik az emberek munkáját. A Terminator ma már porosnak tűnik, és ezen nem változtat az sem, ha a világképét updatelik, és ezt a franchise-t is nőiesítik, hiszen Cameron már 1991-ben is úttörő volt a női akcióhősök színpadra állításában. Az, hogy egy helyett három kemény nőt kapunk, nem oszt, nem szoroz az izgalmakon, ahogy a mitológián megejtett újítás – miszerint a nőnek már nem kell gyereket szülnie, mert ő maga lesz a megváltó – is kiszámítható csavar és jelentéktelen módosítás marad.

Mondhatnánk, hogy legalább a régi ismerősöket jó viszontlátni, de a karikatúrává rajzolt Schwarzenegger és a kissé görcsösen keménykedő Linda Hamilton helyett egy új igazolás, Mackenzie Davis lesz a film szíve-lelke. Akinek karaktere egyébként is olyan, mintha a Terminátort gyúrták volna egybe a fiát megszállottan védő Sarah Connorral, de az amerikai függetlenfilmek (meg a Black Mirror emlékezetes San Junipero epizódja) felől érkező Davis olyan érzékenységgel, égimeszelő termetén is átütő törékenységgel játssza a szuperkatonát, hogy az néha tényleg szorít egyet-kettőt az ember szívén. Ellentétben azzal a sok, önsegítő könyvből ideollózott idézettel sorsról, szabad akaratról és miegymásról, amit az emberiség megmentőjének a szájába adnak, és amitől a Sötét végzet a Terminator-saga Coelho-kiadásának tűnik. Se a melodráma, se a vígjáték – a függönyös Schwarzenegger-betét – nem áll jól a filmnek, az egysorosok a lapostól a kínosig terjedő skálát járják be lenyűgöző gyorsasággal, a kreatívan kigondolt akciókból pedig a súlytalan CGI törli ki végül a feszültséget.

A Sötét végzet tényleg a legjobb Terminator a kettes óta, de ez nem jelent sokat: hiába dolgozott hat ember, köztük James Cameron a sztorin, hiába fokozták szó szerint az égig a tétet, és váltották a teherautós-motoros üldözést kotrókocsis-dzsipes, majd helikopteres-repülős üldözésre, csak egy fokozatosan unalomba fulladó folytatást sikerült összehozni, ami nem elég rossz ahhoz, hogy végleg elkaszálja a franchise-t, de annyira jó se, hogy fenntartsa iránta az érdeklődésünket. Kizárólag Sheldonoknak ajánlott, akik megőrülnek, ha félbe kell hagyniuk egy filmsorozatot.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.