Redneck-romantika és akadémizmus

Ron Howard: Hillbilly Elegy / Vidéki ballada az amerikai álomról

Legújabb filmjében Ron Howard demokrata nézeteit meghazudtolva igyekszik szobrot állítani a „redneck-büszkeségnek”, miközben konvencionális sikersztorija épp a leszakadó amerikai vidék társadalmi hierarchia alján elfoglalt pozíciójának konzerválása mellett tesz hitet.

Ron Howard esetében nem csak filmográfiájának bemutatása (Apolló 13, Egy csodálatos elme, Hajsza a győzelemért) irreleváns – hiszen alkotásainak nagy részével a nyugati közönség nagy része már találkozott –, de stílus- és védjegyeinek, illetve „filmművészeti újításainak” ismertetése is teljességgel hiábavaló, ám nem azok trivialitása, hanem teljes hiánya okán. Howard munkásságát, témáit, célközönségét – illetve Oscar-gálákon való állandó szereplését és kifejezetten ezen alkalmakra készített filmjeit – elnézve az akadémizmus fogalmával lehetne legjobban jellemezni. Elbeszélői stratégiái sosem haladták meg (legkésőbb) a millennium környékén, a 90-es évek optimista korszellemében rögzült és az amerikai Filmakadémia által is elismert képi és narratív konvenciók halmazát; a könnyed befogadás, a szentimentalizmus és az immerzió mindig is elsőbbséget élveztek művészetében.

Kép a Vidéki ballada az amerikai álomról (Hillbilly Elegy) című filmből

Elsősorban életrajzi filmekhez köthető a neve – játszódjanak azok akár autóverseny-pályán, vagy az űrben – melyek mindig sikerorientált és az amerikai álmot példamutatóan beteljesítő (általában fehér férfi) karaktereknek állítanak szobrot, maximálisan legitimálva az uralkodó ideológiát. A kapitalista amerikai szubjektum folytonos legitimalizációját nem titkoltan erős érzelmi, a meghatódást és örömkönnyeket előcsalogató dramaturgiai építkezéssel és monumentális zenei motívumokkal (illetve egyéb melodrámai elemekkel) támogatja meg. Nincs ez másképp legutóbbi (ismét Oscar-jelöléseket magáénak tudó) alkotása, a Vidéki ballada az amerikai álomról esetében sem. (A magyar címadás megtévesztő lehet; a rendező korántsem áll olyan reflektáltan a témához, mint elsőre gondolnánk).

Kép a Vidéki ballada az amerikai álomról (Hillbilly Elegy) című filmből

Ebből a szempontból nehezen érthető a szakma egyhangúan lesújtó véleménye, hisz Howard a bevált formulát alkalmazta ismét, jóllehet érzékenyebb témához nyúlt ez alkalommal, mint gondolta. Az Ohióban játszódó vidék-romantika az elnökválasztási kampány szezonja idejében való debütálása megkerülhetetlen politikai olvasatokat – sőt, elsősorban azokat – szült az államokbeli sajtóban. A republikánus többségű Ohio már-már propagandisztikusan pozitív színezetű bemutatása kivívta saját ítéletét a baloldali érzelmű magazinoknál, ám ezen orgánumok részéről alighanem képmutatásnak érződhet, hogy ugyanezt nem tették meg Howard korábbi konzervatív-szellemű alkotásai esetében. Hasonlóan a rendező ügye is kétséges, aki Twitter bejegyzéseiben és interjúiban nyílt Trump-ellenes megnyilvánulásokat tett, miközben a Netflixen az ő szavazóinak igyekezett virtuális vállveregetést adni.

Kép a Vidéki ballada az amerikai álomról (Hillbilly Elegy) című filmből

Az amerikai „vidékre” nagy figyelem irányult az utóbbi években, főként a redneck-sztereotípiákat vették (újra) górcső alá a művészek – gondoljunk a Három óriásplakát Ebbing határában, vagy a Floridai álom című filmekre. Amennyiben e műveket a Trump-adminisztráció számonkéréseként értelmezzük Hollywood részéről, Howard gesztusa nem illeszkedik a sorba. A Hillbilly Elegy sokkal inkább a periférián élő tradicionálisabb életvitelű közösségekhez „leereszkedő” és e társadalmi csoportok kegyeiért esedező családi melodráma és felnövéstörténet. A demokrata nézeteket valló Ron Howard egy film erejéig megengedte magának, hogy a „redneck-becsületnek” állítson szobrot, és ebbe úgy érezte, belefér egy kis humorizálás az amerikai őslakosokon (akiket egy rendes ohiói márpedig „indiánoknak” hív – állapítja meg a főhős poénokért felelős nagymamája), vagy a lengyel bevándorlókkal; de nincs hiány a család mindenek felett állóságát hirdető eszmeiség tautologikus ismételgetéséből sem.

Kép a Vidéki ballada az amerikai álomról (Hillbilly Elegy) című filmből

A történet főhőse, J.D. Vance (Gabriel Basso) „lezüllött vidéki közegéből” igyekszik kitörni, hogy véghezvihesse azt, ami édesanyjának (Amy Adams) szociális és családi körülményei miatt nem sikerült. Diákmunkákat vállalva fizeti tandíját a Yale jogi karán, hogy majd diplomájával a jogász-elit valamely megbecsült tagjának kezei alatt dolgozhasson. Ám épp a siker küszöbén állva kapja a rossz hírt, egyenesen Ohióból: anyja visszaesett drogfüggőségébe és heroin-túladagolás folytán életveszélyes állapotba került. A klasszikus cselekménybeli dilemma már jól ismert a közönség számára: vajon feladja-e J.D. karrierálmait, ha a családja a tét? Ron Howard ismét mindent megtesz nézőinek komfortjáért, így a nehéz döntés meghozatala végül elmarad, és mindkét probléma egy csapásra megoldódik.

A rendező populista törekvéseit – ezen túlmenően – mi sem példázza jobban, minthogy bár romantizálja az amerikai vidék kisembereinek világát, ugyanúgy legitimálja a Wall Street-szellemiségű, globális nagyvállalatoknál dolgozó tőkések körét, mi több, állítása szerint az egyedüli út a sikerhez a perifériára került csoportok számára, ha az elit működésének logikáját eltanulja, és azon keresztül küzdi feljebb magát a társadalmi hierachiában. Jól példázza ezt a gondolatot a film azon jelenete, melyben egy zártkörű rendezvényen J.D. családját „leredneckezi” az egyik fölényeskedő értelmiségi résztvevő, melyet bár a főhős kikér magának, a film végén ugyanennél a társaságnál jelentkezik állásinterjúra.

Kép a Vidéki ballada az amerikai álomról (Hillbilly Elegy) című filmből

A feltörni vágyó kisember balladáját elmesélő film tehát elfojtásra, saját igazának (részleges) megtagadására neveli nézőjét. Mindemellett pedig Howard fel sem veti a lehetőségét annak a gondolatnak, miszerint az édesanya, Bev drogfüggősége és félrecsúszott élete esetleg pont e hierarchiának, a társadalmi rétegek predesztináló mivoltának tünete volna; az ehhez hasonló devianciákat az egyénnek és a családnak a számlájára írja. Az, hogy Bev karrierálmai nem teljesültek, aligha a rendszerből fakad, a kapitalista nyugat törvényeit megtanuló nagymama (Glenn Close) megadja a választ: ott követte el a hibát, hogy egy ponton feladta. Nem válhatott tehát Ron Howard sikertörténeteinek állandó opportunista hősévé, hiszen nem törtetett és „nem hitt magában” eléggé; az amerikai álom nyertesévé majd csak a másodgenerációs J.D. válhat, aki hozott értékeit lefojtva, önmagát ezzel meghazudtolva az értelmiségi elit részévé válhat, miközben a híd a különálló társadalmi rétegek között – a rendszer ezen mechanizmusai miatt – sohasem épülhet fel.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.