Nagyobb a füstje

Remake-be szabva: Rebecca / A Manderley-ház asszonya (1940, 2020)

80 évvel A Manderley-ház asszonya bemutatója után, idén október közepétől a Netflixen nézhető az új Rebecca. Azt nem is vártuk, hogy bárki lekörözze Hitchcockot, de lehetett volna ez az új film olyan jó, mint amilyen szép.

Hitchcockot utánozni olyan, mint Michael Jacksont újraénekelni: mindenki látványosan belesül. Persze lehet azt mondani, hogy Ben Wheatley nem is utánoz, hanem ártatlan kézzel adaptálja vászonra ugyanazt a Daphne du Maurier-regényt (és nem fogjuk megkérdezni, hogy miért is volt szükség egy újabb adaptációra), csakhogy egy ilyen filmtörténeti előkép elkerülhetetlenné teszi az összehasonlítást. Wheatley nyilvánvalóan pontosan tudja ezt, igyekszik tisztelegni nagy elődje előtt (nem is tehetné meg, hogy ne tisztelegjen), de mély meghajlása mesterkéltre sikeredik, a dereka is beáll tőle, s mindhiába: A Manderley-ház asszonyának új verziója csak az egyszernézős-felejtős Netflix-filmek sorát gazdagítja.

A közös történet szerint egy cifra úriasszony szegény, szerény és szépséges társalkodónője beleszeret egy dúsgazdag, özvegy férfiba. A dél-európai napsütés hamarosan gondterhelt angol hűvösre vált: a gyors házasságkötés után a pár hazatér a férfi birtokára, a pazar szépségéről híres Manderley-kastélyba, ahol egy rideg és szigorú házvezetőnő s egy csomó titok vár az új asszonyra, aki úgy érzi, szinte kísérti az elődje szelleme. Egyik változatában sem lesz a regényből a szó szoros értelmében vett kísértethistória, de Hitchcock igen jól megérezte benne a horrorba hajló lánymese műfajkeverési lehetőségeit – Wheatley kevésbé, ő inkább csak a melodrámát találta meg a sztoriban.

Az új Rebecca első fejezete – a szerelem és a gyorsan összehozott házasság története – könnyed, modern és energikus. Aztán Manderley-be érve valami fura, múltbeli ködbe süllyed vissza a sztori, hiszen az ódon kastély hangulata is ezt diktálja – csakhogy ezzel együtt a film is elveszíti a lendülete nagyrészét. Mondhatni udvarias regényfelolvasássá válik, pedig egy darabig még sodorna magával a fantasztikus részletességgel kidolgozott (megőrződött) helyszíneinek, díszleteinek és jelmezeinek köszönhetően. Szögezzük le máris: ha a 2020-as Rebecca stábja teljesíti az összes új feltételt és Oscar-közelbe kerülhet, az biztosan a látványtervezésének lesz köszönhető. (Hitchcock Rebeccája bezzeg elnyerte a legjobb filmnek és a legjobb fekete-fehérben forgató operatőrnek járó Oscar-szobrocskát, s maradt kilenc további jelöléssel.)

Az új adaptáció legfőbb báját és illatát az adja, hogy egy igazi angol kastély a történet nagyrészének helyszíne: a Manderley-ház nem más, mint az 1600-as évek elején épült, patinás Hatfield House (amely kényelmes távolságra, alig egy órányi autóútra van Londontól, s valószínűleg ennek is köszönhető népszerűsége a filmesek körében: közel 30 filmes „kredittel” rendelkezik). Lépcsők és boltívek, kazettás faburkolat a falakon s a mennyezeten, aranycirádás keretű festmények, hatalmas kandallók – igen, ismerjük el, beszippant ez a színpompa. De ha azzal is vádoljuk Wheatleyt, hogy csupán jól kellett helyszínt választania, a pazar berendezés ott állt, készen, nos a vidéki angol arisztokrácia jelmezeit mégiscsak ki kellett dolgozniuk ehhez a kosztümös filmhez – és Julian Day jó munkát végzett. Persze… minek ez a csodálatos díszlet, minek az aprólékosan kidolgozott jelmezek, ha ezek sem bírják leplezni, hogy a sztori erőtlen, egyszerűen unalmas, és nulla feszültség van benne?

Hitchcock zsenialitása épp abban rejlett, ahogy a hiánnyal s a belőle származó feszültséggel játszott. Képes volt a megfelelő, jól előkészített pillanatban a kamerával is lekövetni a hiányzó (fő)szereplőt, hogy az egy éve eltűnt asszony (egy igazi, láthatatlan femme fatale) jelenléte tapinthatóvá válik a díszes hálószobában, s emiatt az új főszereplő valóban az őrület határára bír sodródni. Wheatley filmjében az új asszony megússza egy kis nyomasztó emlékkel, inkább csak a kézzel hímzett iniciálék kísértik, az emléket könnyűszerrel legyűri. Nem segítik ebben azok a film noirra emlékeztető megoldások sem, amiket a filmben esetlegesen (néhány tört képsík, ferde tükör, szokatlanabb kameraállás – összefüggő dramaturgiai hatás nélkül) vagy szájbarágósan helyez el (pl. A sanghaji asszonyt idéző tükörlabirintusos előszoba, aminek a furcsaságát kétszer kell megélnünk, vagy a szintén kétszer megjelenő, furcsán, de különösebb üzenetet nélkülözően kavargó CGI-madárcsapat, ami talán Hitchcock – és Daphne du Maurier – madarainak veszélyességét próbálja felidézni, de csak egy elvarratlan és megmagyarázatlan, üres szimbólum marad). Hitchcock (és George Barnes operatőr) mestere volt a fények és az árnyékok használatának, a nagyon világos és nagyon sötét foltok kontrasztjával egy szempillantás alatt rémítővé tudta tenni a legkedvesebb arcot is, az óriási ablakok rácsainak, előttük burjánzó növényzetnek, a szobákban elhelyezkedő, különféle tárgyaknak a szabálytalanul furcsa vagy ellenkezőleg, szigorú rácsokká olvadó árnyéka, egy vízfelület arcra tükröződő remegése jelzi, hogy az új de Winters asszony számára nincs menekvés, a múlt árnyai mindenünnen vészjóslóan ránehezednek, valami végzetesen súlyos titokkal áll szemben. És hát… Hitchcockot tényleg lehetetlen utánozni, Wheatley minden vizuális „nyomasztási” kísérlete is kimerül a házbelsők sötét tónusában. Idézet-próbálkozásai ellenére az új Rebecca csak egy vézna romantikus dráma marad, ami azért is irtó kellemetlen, mert Ben Wheatley csinált már működőképes horrort is (ld. a Karlovy Varyban díjazott Valahol Angliában / A Field in England, és Az ABC gyilkosságok / The ABCs of Death című antológia egyik rendezője volt). A film noir idején jól bevált eszköztár sikerreceptjét talán jó diákként megtanulta, de nem volt képes újraértelmezni vagy legalább újrahasznosítani, így az ő Rebeccája unalmas és konvencionális hollywoodi film lesz.

Ebben azonban nem csak a filmnyelv szegényessége, hanem a karakterei is ludasak. Bár Joan Fontaine (mai ingerküszöb fölül nézve) picit túljátszotta néhány jelenetét az 1940-es filmben, és Lily James most sokkal természetesebbnek tűnik, férfi kollégáiknál éppen fordított a helyzet. Bár Wheatley-nél koncepciószerűen erőteljesebben érvényesül a női nézőpont, mint Hitchcocknál, érezzük, hogy az álmok özvegy hercege titokzatos és izgalmas karakter kellene, hogy legyen. Armie Hammer azonban csak egy lehengerlően jóképű, kifogástalan úriembert alakít, akinek az arcán átfutó felhők csak annyira sűrűek, mint amikből egy futó nyári zápor simogathatna elő – lényében nyoma sincs az egy éve raktározott titoknak és az őrlő bűntudatnak, amitől Laurence Olivier figurája olyan ambivalens, zsarnok és esendő, vagy durva és gyengéd között ingadozó, lobbanékony, ijesztő és kimondottan kellemetlen szereplő bírt lenni. Hammer színészi jelenléte annyira gyenge, hogy az ő Maximja nagyjából biodíszlet egy erős nő történetében – míg a hitchcocki feldolgozásban épp fordítva volt: egy (összességében nem gyengén eljátszott!) esendő és érzékeny fiatal nő volt a katalizátora egy megkeseredett férfijellemnek. 

Azt viszont meg kell hagynunk, hogy a történet kulcsfigurája, a hátborzongató házvezetőnő jól sikerült figura az új Rebeccában is. A rezzenéstelen arcú Kristin Scott Thomasnak talán ez eddig a legjobb alakítása, alakja sokkal erősebb és érdekesebb, mint a színpadiasan picsogó vagy összerogyó, vagy kezét szívére szorítva ébredő női főszereplő maga, a film végén felsejlő queer-vonal pedig neki köszönhetően érzékletesebb, mint a 80 évvel ezelőtti előképben.

Az új Rebecca tehát szép kivitelezése ellenére is gyenge tisztelgés marad a nagy előd előtt. Kár, hogy az elegáns kárpit alatt rozsdásak a rugók. A nagy nemzetközi forgalmazó erőteljes ajánlásának köszönhetően nagyobb a füstje, mint a lángja, akárcsak a filmben a lángok martalékává váló Manderley-é.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.