Rendes feltámadás

Guillaume Nicloux: Thalasso / A terápia

Kortárs francia intellektuális Stan és Pan-történet, fanyar humorral és (konyha?)filozófiával. Mégis működik, ha valaki bírja a két központi karaktert.

Ha jól emlékszem, hat évvel ezelőtt egy különös francia filmmel kezdtem az azévi TIFF-emet, Guillaume Nicloux Michel Houellebecq elrablása című opuszával, amit kifejezetten a címszereplő kedvéért néztem meg. Ha van jelentős, és jelentőségéhez mérten vitatott írója korunknak, akkor az Michel Houellebecq, ez a szabadszájú, morcos, káromkodásból katedrálist, politikai inkorrektségből nyilvános imázst építő szerző, a mai francia irodalom „mocskos öregembere”: önmagában az, hogy sikerült őt kamera elé állítani, elviszi a hátán a filmet. Hát, felemásan vitte el, de rendezőnk azóta emelte a tétet: mert mi lehet biztosabb koktél egy provokatív nézeteiről ismert sztáríró szerepeltetésénél egy vicces, fiktív történetben? – egy provokatív nézeteiről ismert sztáríró és egy hasonló renoméjú sztárszínész közös szerepeltetése! Úgyhogy hat évvel elrablása után ismét találkozhatunk az Elemi részecskék, a Behódolás és több más kultuszkönyv szerzőjével, ezúttal egy olyan környezetben, amely mintha a regényei egyikének helyszíne lenne: egy fizioterápiás, tengervízzel gyógyító egészségügyi központban, ún. thalasszoterápiás klinikán, ahova hősünket ifjú, ázsiai származású felesége kíséri el, majd hagyja ott, és elnézve a Goncourt-díjas író fizikai állapotát, a kúra létjogosultságához aligha férhet kétség.

Houellebecq – aki ezúttal is önmagát alakítja – ugyanolyan rosszkedvűen csetlik-botlik ebben a számára olyannyira sterilen idegen miliőben, mint kiégett, középosztálybeli bohém hősei: két krioterápia és iszappakolás között a jóléti társadalom egészségügyi diktatúrája felett dohog, meghökken a diétán, az egészséges étrenden (tökfőzelék?! merde!), dühíti, hogy eltiltják az alhokoltól (pedig csak egészen keveset, alig egy üveg bort iszik az ebédhez), hogy sehol, még kint sem lehet dohányozni. És ekkor, a kétségbeesése határán jelenik meg a klinikán Gérard Depardieu, akivel ugyan nem ismerték egymást addig, mégis úgy viselkedik vele, Michellel, mintha ezer éve kebelbarátok lennének.

Csak hogy minden világos legyen: ez a film kettejükről szól, minden – elég bénán megszőtt – történénetszerű mellékszál ellenére, erről a két utánozhatatlan egyéniségről, értelmiségi Stan és Panról, Astérix és Obelixről; nélkülük a Thalasso egy alig-középszerű vígjáték – csak az nézze meg a filmet, aki ezzel tisztában van, és kíváncsi erre, rájuk.

Kíváncsi arra, hogy ez a két enfant terrible fürdőköpenyben, dugibort kóstolgatva, lopva cigarettázva társalog az „élet nagy kérdéseiről”, a szexualitástól a halálig, arra, hogy Houellebecq könnyeivel küszködve beszél arról, hogy – bár ő „egyik nap hisz, másik nap nem hisz” Istenben – a test feltámadása valóságosan értendő, egyszer úgyis találkozunk szeretteinkkel, mert a halál rendszerhiba, mert halál nem létezik, a katolicizmusnak végső soron igaza van (nem tudom eldönteni, hogy ennyire kitűnő színész, vagy spontánul, mintegy improvizatív módon sírja el magát, mindenesetre simán elhiszem, hogy képes meghatódni önnön mély gondolataitól); Depardieu larger than life egyéniségére, földhözragadt szkepszisére és nagyszájú hencegésére arról, hogy ki mindenkivel feküdt le és ki mindenkit ismer (Muhammad Alinak a péniszmérete fordítottan arányos az izomerejével, tudjuk meg egy állítólagos orgia-beszámolóról), és így tovább. És lehet a társalgásaikat felszínesnek, konyhafilozofáló egotripeknek minősíteni, és igen, lehet, hogy ez az egész egy orbitális blöff – de közben, szinte észrevétlenül meztelenednek le ők ketten, romlandó, testi valójukban, Depardieu a maga roppant hájtömegével, Houellebecq kórosan csenevész, megviselt tagjaival, hogy szinte késztetést érzünk a tekintetünk elfordítására (a kamera pedig láthatóan tudatosan keresi meg a legelőnytelenebb szögeket, ahonnan veheti őket), és lassan összeáll a kép, hogy miről is beszél ez a két fickó, akit Franciaország és a fél világ fenegyerekként ismer, látjuk a törékenységet, a sérülékenységet, az elkerülhetetlen mulandóságot a képernyőt kitöltő egók mögött.

Jelenlétük, paradoxális módon, kettős hatást vált ki: egyrészt az épater le bourgeoisie hagyományos francia művészimperatívuszát teljesíti be – ennek filmbeli „kihangosítása” az a férfi, aki odalépve hozzájuk, erkölcsi felháborodástól remegő hangon Franciaország szégyenének nevezi mindkettejüket, amit ők meglehetős egykedvűséggel fogadnak –, ugyanakkor ironikusan reflektál mindazon sztereotípiákra, amelyek a személyiségükhöz tapadnak, és amelyeket ők maguk igazolnak be eszmecseréik során (Depardieu természetesen dicséri Putyint és szidja François Hollande francia szocialista exelnököt, Houellebecq rákontráz, hogy Hollande-ot ő is utálja, ráadásul szerinte ő raboltatta el, mert tartott attól, hogy indul ellene az elnökválasztáson, amit nyilván meg is nyerne; ugyancsak ő higgadt sértődékenységgel fogadja, hogy összekeverik Yann Queffélec szintén Goncourt-díjas íróval; a színészt bosszantja, hogy egy fura rajongója Obélixet tartja a legjobb szerepének stb.).

Mindeközben zajlik a háttérben egy ingatag, helyzetkomikumra építő fedőtörténet, a Houellebecq-et egykor elrabló gengszterekkel, akik most az ő segítségét kérik egy időskori love story megakadályozásához, de mindez nem lényeges, az akció – ha úgy tetszik: a filmszerűség, a cselekményesség – látszatának fenntartásához van rá mindössze szükség. Ugyanúgy szimulákrumszerű, mint ahogyan maga a világ is az, amelybe Michel és Gérard belecsöppen, vagy Sylvester Stallone képtelenséggel határos felbukkanása (Jade Roberts „hivatásos” Sly-imitátor): emlékeztet arra, hogy amit látunk, a valóság képe, de nem maga a valóság, bár lehet, hogy fontosabb annál.

És hogy mi a valóság? A test romlása, az elfogadhatatlan, ezért különböző praktikákkal – gyógyterápia, szerelmi affér, újrakezdett élet, egyéb mondén úri huncutságok – kijátszani igyekezett öregedés, az elmúlás, a halál. És hogy lesz-e rendes feltámadás, attól függ, olyan napon ébredünk-e, amikor Isten éppen létezik.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.