Riasztóan rojalista romantika

Alexis Cahill: Maria, regina României / Mária, Románia királynéja

Ne legyenek kétségeink: a „történelmi” címkével ellátott filmalkotások, ahogy régebben is, ma is leginkább a propaganda eszközei, pláne Romániában; elsősorban a szívhez szólnak, nem az észhez. Pont, mint – legalábbis a film szerint – Mária királyné 1919-ben.

Van abban egy enyhe irónia, hogy egy idegen származású (a brit királyi házból érkező, de igazából német) monarcháról egy idegen származású (Olaszországból érkező, de igazából angol) rendezőnek kellett elkészítenie a filmet. (Tényleg, miért nem egy echte román rendező?) És ahogy Mária sem számított túl jártasnak a világpolitika porondján – legalábbis a film szerint –, úgy rendezőnknek is ez az első nagyjátékfilmje. Azelőtt inkább televíziós produkciókban mozgott, és ez meg is látszik a filmen: ez nem egy rendezői, urambocsá szerzői alkotás, hanem egy produceri-gyártásvezetői öszvér. Művészi vízió hiányában egy kínosan egyensúlyozva összerakott szörnyszülött, ahol bizonyos látványelemek a helyükön vannak, mások nagyon nem (a korabeli Párizs CGI-képei még az Assassin’s Creed-játékokban is jobban néztek ki), a történet pedig a félműveltek magabiztosságával pipálja ki a forgatókönyvíró checklist összes vonatkozó kockáját, leginkább azoknak nyalva be keresztcsontig, akik – ne feledjük, a Nagy Egyesülés centenáriumának árnyékévében vagyunk – valamiféle szirupos román nemzeti romantikát várnak a filmtől, és semmi egyebet.

Spoilerek következnek: a szuperszimpatikus Mária királyné (Roxana Lupu), dacolva a román parlament politikai döntésével, valamint férje, Ferdinánd (Daniel Plier) teszetoszaságával, továbbá saját fia (Anghel Damian) düh- és irigység-kereszttüzével, elmegy Párizsba az első világháborút követő béketárgyalásokra, hogy segítsen Brătianu miniszterelnöknek (Adrian Titieni), hogy udvarolják ki Erdélyt Romániának. Minden báját bevetve szóbaáll mindenkivel, aki számít, egészen Wilson amerikai elnökig (Patrick Drury), akit a film csúcsjelenetének számító, de igazából mélyen demagóg jelenetben pik-pakk meggyőz, hogy, khm, „egyesítse” Romániát – mintha az szét lett volna szakítva. Számon kéne-e egyáltalán kérni a történelmi hűséget vagy ellenkezőleg, a pongyolaságot egy ilyen filmen? – hangzik jogosan a piros-sárga-kék kérdés, hiszen mégiscsak „fikciós” alkotásról van szó, színészekkel, díszletekkel etc. Örök dilemmája marad ez a kosztümösebb műfajoknak, ám egy biztos: egy olyan filmnél, ami ennyire pimaszul fogja vitorlájába a nemzeti populizmust, alapkövetelmény megpiszkálni a történelmi hátteret is. Ami ezesetben – azonkívül hogy igen leegyszerűsítő, trehány és fájdalmasan romantizál bizonyos, talán egyébként is túlzott kultusznak örvendő történelmi alakokat (pedig 2019-ben már igazán tudhatnánk, hogy szentek márpedig nincsenek, még akkor sem, ha korona volt rajtuk) – egy arculütéssel is felérhet a romániai magyarok számára. Ugyanis Mária királyné – legalábbis a film szerint – már egész pontosan száz évvel is ugyanazt szajkózta, amit azóta is szajkóz az összes román politikus, ideológiai színezettől függetlenül: hogy tudniillik a nemzeti kisebbségek kérdése meg van oldva. Már 1919-ben is meg voltunk oldva, tetszenek érteni? A mindenkori román politika másik alaptételéről – miszerint mindig más a hibás: a fanarióták, az oroszok, a németek, a törökök, a Habsburgok – nem is beszélve.

Ha ezeken a propagandisztikus, népbutító vonásokon túl jól működne filmként, még fájdalmasabb lenne, mert akkor még talán külföldön is kíváncsiak lehetnének rá – ez nem így van, noha kétségkívül érződik a Mária, Románia királynéján, ha nem egyéb, a produkciós profizmus (főleg, ha összehasonlítjuk a közelmúlt másik kínos kérdéseket rosszul feszegető román filmjével, a konkrétan amatőr, komolyanvehetetlen Vakok völgyével / Valea orbilor). De még a máskor nagyszerű román színészek (pl. Adrian Titieni) is mindössze szövegfelmondó gépként funkcionálnak a sematikusan fotografált grandiózus díszletek között, Mária királyné (Roxana Lupu) pedig konkrétan irányítás nélkül, szende mosollyal sodródik a nemzeti dagályban, alig 2-3 arckifejezés segítségére támaszkodva. A film, mint minden „történelmi” alkotás, az obligát archív felvételekkel ér véget, ezzel mintegy összeszőve, vagy inkább összeszkoccsozva az alkotók fickióját a valósággal. A résen lévő néző itt döbben rá, hogy mit látott: second hand nosztalgiát, ami talán még veszélyesebb mint az igazi, személyes nosztalgia, hiszen egy történelmi távlatból érkező, desztillált, azonnal bodító vegyület ez, amit nem mételyez meg a „kételkedem, tehát vagyok” gondolkodás kényelmetlensége.

Nem nézhetetlen alkotás: ha valakit nem zavar, hogy mennyire gátlástalan rojalista-nemzeti propagandát néz, akkor vígan fedezheti fel benne a forgatókönyvíró-szakkönyvek sematikus jótanácsait, és a látottakat összevetheti azzal a tudással, amit megbízhatóbb, alaposabb forrásokból szerzett erről a történelmi korszakról és ezekről a személyiségekről. Csak egyvalamiben reménykedem: a mostanában Magyarországon emitt-amott változó intenzitással megfogalmazott, történelmi filmeket számonkérő igény nem efféle nemzeti maszlaggal átitatott, hazug alkotásokat fog szülni. Ha mást nem is érdemes, legalább ezt vonjuk le tanulságként a Mária, Románia királynéjából.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.