Rich kids of Polaroid

James Cox: Billionaire Boys Club / Milliárdos fiúk klubja

A Kevin Spacey körüli szexuális zaklatási eljárások miatt csak majdnem három évvel a forgatás befejezése után került forgalomba James Cox filmje, ráadásul ezek után is csak kevés moziba jutott el. Ugyan az online stream-szolgáltatók, mint az Amazon Prime vagy az iTunes is felkarolták a sztorit, talán jobb lett volna, ha a végeredményt végül senki nem látja.

Szívesen kezdeném a történet összefoglalásával, de nincs mit és nincs miért, a film ugyanis hamarabb esik szét, mint a benne szereplő fiatal befektetők szisztémája. Az egyébként valós eseményeken alapuló történet főszereplője a húszas éveiben járó Joe Hunt (Ansel Elgort), aki tehetsége ellenére nem tudott feltörni a Beverly Hills-i elitbe. Szerencséjére korábbi osztálytársa, Dean Karny (Taron Egerton) rövid mérlegelés után a szárnyai alá veszi, amikor meglátja egy teniszklubban. Karny ezután bevezeti Huntot oda, ahova ő magától sosem tudna eljutni: az apjuk pénzén unatkozó Los Angeles-i fiatalok világába. A két egykori osztálytárs és újdonsült legjobb barát meglátja a busás profittal kecsegtető lehetőséget kortársaik (illetve leginkább azok családjainak) bankszámlájában és nekiállnak kidolgozni a saját befektetési rendszerüket. Ami tulajdonképpen egy piramisjáték, csak teflonnal bevont edények helyett arannyal és európai kocsikkal.

Hunt és Karny ötletéből egyvalami hiányzik: a masszív tőke. Ezt egyfelől újdonsült haverjaikra támaszkodva orvosolják, ám az igazi nagy pénzt Ron Levin (Kevin Spacey), az egykori Wall Street-i nagyhal beszervezésével akasztják le. Levin persze túl rágós falatnak bizonyul a fiatal befektetőknek, akik így elkerülhetetlenül csúszni kezdenek a lejtőn. Ekkor azonban egy teljesen másik film kezdődik, amely teljesen felváltja a már egyébként is csak sántikáló pénzügyi thrillert. A hátralévő játékidőt egy még kevésbé követhető és következetes akciófilm teszi ki, ami csak mélyíteni tudja az eddig sem túl sekély szakadékot a történet és a néző között.

De a problémák egyébként már sokkal korábban, az elbeszélő szerepének belépésekor elkezdődnek: a filmet Karny narrációja indítja be, amely egy pár mondatos felvezetés után teljesen eltűnik, hogy aztán véletlenszerűen újra fel- felbukkanjon. Azonban az elbeszélés következetlenségéből adódóan nem egyszer vagyunk tanúi olyan eseményeknek, amelyeknél Karny nem is volt jelen – felmerül tehát a kérdés, hogy mi értelme volt narrátort használni a történetmesélés eszközéül. Nem segít a dolgon a borzasztó vágás sem, pedig a filmográfiája alapján Glen Scantlebury elég rutinos figurának tűnik. Ennek ellenére a filmben gyakran követik egymást össze nem illő, értelmetlen jelenetek. Miközben a sztorinak alapvető része lenne az 1980-as évek elejét érintő gazdasági visszaesés (elvégre Hunték pont ezt a helyzetet használták ki), az évtized markáns hangulatából szinte semmit nem látunk viszont a vásznon néhány régi BMW-n és felcsapott galléron kívül. Coxnak mindössze egy rettenetesen erőltetett és blőd Jean-Michel Basquiat-poénra és kábéra belőtt szlengre futja, ez azonban édeskevés a zeitgeist visszaadásához.

Cox egyébként elkeseredetten lohol a Közösségi háló és A Wall Street farkasa nyomában, de sem Fincher karakter-felépítéséhez, sem Scorsese sodró lendületű történetmeséléséhez nem ér fel. Már az is óriási hiba, hogy Hunt felépítése nélkülözi a logikát, de más olyan szereplő sincs, akivel a néző azonosulni tudna, akinek értenénk a motivációit. Mintha a rendezés szándékosan kikerülné a személyiségfejlődés szempontjából valóban érdekes részeket, de még az obligát szerelmi szálak is esetlegesek, zavarosak és elvarratlanok. Cox úgy dobál be olyan, izgalmasnak tűnő ám valójában súly- és céltalan hívószavakat és neveket, mint a paradox filozófia vagy Steve Jobs, hogy arra még Horst Fuchs, a tévés vásárlások aranyfülbevalós atyaúristene is elismerően bólintana. És miközben rendezőként talán nem is lehet nagyobb hibát elkövetni a néző hülyének nézésénél, a Milliárdos fiúk klubja kiváló iskolapéldául szolgál erre a hübriszre. Ugyan jómagam nem értek különösebben a tőzsdéhez, befektetésekhez és úgy általában a gazdasághoz, de azt hiszem, hogy a valódi rendszer annál azért bonyolultabb volt, hogy a veszteséget átjavítsuk profitra.

A film egyetlen jó pontja Judd Nelson jelenléte, aki a történet korábbi feldolgozásában Joe Hunt szerepét játszotta, ezúttal pedig a főszereplő apjaként tűnik fel. A kortárs Hollywood két feltörekvő színésze, Taron Edgerton és Ansel Elgort látszólag azon fáradoznának, hogy leripacskodják Spacey-t a vászonról, aki egyébként sem nyújt kiemelkedő alakítást. A Milliárdos fiúk klubja menthetetlenül rossz film. Annyira, hogy talán önmagában is elég lett volna ahhoz, hogy parkolópályára tegye a nem olyan régen még ünnepelt Kevin Spacey hollywoodi karrierjét.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.