Románok, de mégsem. Ukránok, de alig?

Zámborszki Ákos: Szomszédaink, a magyarok

Vélemények sorozata a kisebbségben élő magyarság múltjáról, jelenéről és jövőjéről. Egységes kép négy teljesen különböző ország hasonló helyzetéről és mentalitásáról. Egy történelmi trauma autoimmun betegsége és bonctana.

Egy kisfiú szalad végig az iskola folyosóján, homlokára román zászló kötve és azt kiabálja román nyelven: „Ki a magyarokkal az országból! Ki a magyarokkal az országból!”

Nem lehettem több nyolcévesnél, és ez volt az első alkalom, amikor azzal az érzéssel találkoztam, hogy lehet, mégis több van a világban a magyar nyelvű osztályomnál, családomnál és utcámnál. Ugyanakkor szüleim reakciója a jelenetre egyetlen empatikus mondat volt: „Ezt tanulta, nem ismer mást.” Ebben az apró gondolatban sok minden van elrejtve, kezdve a megértéssel, beletörődéssel, túllépéssel és egy olyan hozzáállás továbbadásával a következő generációnak, ami ha a kisebbségi közösség túlélését nem is garantálja,  az egyénét igen.

Kisebbségi magyarként felnőni, anyanyelven végezni a líceumot, magyar társakkal és barátokkal körbevéve – mindez érdekes egyvelegét adja egyrészt egy makacs ellenkezésnek minden olyannal szemben, ami egy-egy darabot kíván lekanyarítani identitásunkból, másrészt egy elfogadó liberális életvitelnek, ami segít nem elutasítani a többségben levő nemzetet. Ezzel a talán kissé zavaros, nyitottságra törekvő szemlélettel sokkal nehezebb lelki próbatétel végignézni ezt a dokumentumfilm-sorozatot, mint egy részrehajló, egysíkú világlátással. A Szomszédaink, a magyarok révén négy olyan mikrokozmoszba kapunk betekintést, ahol a magyarság kisebbségként kell éljen és túléljen (Szlovákia, Románia, Szerbia és Ukrajna).

A viszonylag nagy hiátussal elkészült négy rész (az első hármat már szinte hat éve sugározták, ez csak nemrég egészült ki az ukrajnai epizóddal) annak ellenére állít fel – teljesen organikusan – egységes motívumokat, hogy különböző országokban lett forgatva és más-más egyének lettek megszólítva, a földművestől az értelmiségig. A kisebbségi magyarokat országtól függetlenül leginkább az asszimiláció, az egyenlőtlen esélyek, a jogaik megszerzése és fenntartása, nyelvük és tradícióik ápolása és tovább örökítése érdekli leginkább. Azon országok többségi társadalmai pedig, ahol élnek, a történelmi Nagy-Magyarország visszaállításától félnek – vagy az elnyomástól, a kisebbség felülkerekedésétől.

A félelmek hátterében nyilvánvalóan olyan történelmi hátterek lapulnak, amelyeket boncolgatni és értelmezni szinte lehetetlen. A sorozat egyik nyilvánvaló vonzata a történelem megkérdőjelezése. Kik írják és írták a történelemkönyveket? Létezik-e egy általános igazság, egy egységes történet, amire rákoppintva azt mondhatja az olvasó, hogy „igen, ez történt, itt teljesen kiiktatódott a szubjektivitás és tényszerűen, minden politikai napirend nélkül lett megírva”?

 A sorozatot felépítő és alkotó csapat nagyon egyenesen és célzottan tapint rá erre a kérdésre, és a választ minden olyan magyar ismeri, aki nem a tanügyminisztérium által szerkesztett tankönyveket használta szentírásként a történelemórákon: a történelem relatív és mindig mások írják. Itt maradjunk ennyiben, a néző ezt továbbgondolva viszont feltehet magának pár ijesztőnek tűnő kérdést. Egyik az lenne, hogy meddig lesznek még olyan tanárok iskoláinkban, akik hivatásuknak érzik egy árnyaltabb párbeszéd létrehozását? A másik kérdés, ami talán még kellemetlenebb, hogy mi bizony miben ferdítünk észrevétlenül a saját szemszögünket előtérbe helyezve, szemet hunyva a tényszerű valóságra? Reális és talán aktuális is a kérdés, mert miért lennénk mi a tisztábban látó fél?

Mindkét oldalon megjelenik a „mi” és a „ti” dualizmusa: „mi” a másikkal szemben határozzuk meg önmagunkat, növelve a szakadékot, ugyanakkor táplálva az összetartozás érzését a saját kis csoportosulásunkon belül. Ezt a sorozat egymással szembeállított tükrökkel, riportanyagokkal helyezi előtérbe, így a megfogalmazott félelmek akár dialógusként is értelmezhetők, leképezve azt a valóságot, ahol a két nemzetnek jelenleg nagyjából ugyanennyi értelme van egymás felé megfogalmazni érveket és hitvallást.

Könnyebb összetartozni, ha van egy közös rossz, és milyen egyszerű egy népet kővel dobálni, mert az ők felmenői a mi felmenőink fölött uralkodtak. Ugyanazokat a „hibákat” követjük el és ugyanazoktól a jogoktól fosztjuk meg őket, amelyektől a mi nemzetünk, közösségünk lett megfosztva a múltban. Ez azért is érdekes, mert valahogyan előszeretettel kerüljük ki a nacionalizmus kérdését és ez mindkét oldalra igaz. Legfőképpen az a legizgalmasabb, hogy még mindig egy romantikus képet táplálunk a nemzetek és társadalmak ébredéséről, mintha ez egy természetes folyamat lett volna bizonyos földrajzi területek evolúciójában. A sorozatot nézve eléggé világos lesz bárki számára, hogy a mai napig a nációk önképzavarának a levét issza a kisebbség – de a többségi nemzet is. Mindenki a másiktól fél és a másságtól, ugyanakkor az okok különbözőek. Hogy kinek van igaza, az a nézőpont kérdése marad – de talán nem is ez a fontos.

Az egyik valós félelem, ami felmerül, az asszimiláció és az ennek következményeként megtörténő eltűnés. A saját kis közösségeinket elnézve lehet, hogy ez (még) nem annyira nyilvánvaló, viszont azon a ponton, ahol a dokumentumfilm Ukrajna egyes részeire kalauzol el, hihetetlenül fájdalmas betekintést kapunk a durva valóságba. Itt teljes a pusztítás és mélységes a zavar a kisgyermekek életében, akik távolabbi családtagokra hátrahagyva várják szüleik hívását, hogy mikor költözhetnek el a kilátástalanságból. Magyarok, de csak félig. Románok, de mégsem. Ukránok, de alig.

Ez a kép, amit az alkotók itt megörökítettek, és a hang, amit megszólaltattak, tagadhatatlanul minden kisebbégben élő ember legsötétebb félelme. Nem azért, mert a másik nemzetet gyűlölnénk, hanem mert ez jelenti a beolvadás és felhígulás végső stádiumait. Ahol a család már nem érintetlen, a nukleusz megsérült, és elfelejtettünk olyan meghatározó tradíciókat, amelyek továbbadása fontos alapkövei identitásunk megőrzésének. A féltett mondavilágunk, a tájszólásaink, néptáncaink, népdalaink… és végül a nyelvünk: nézőként ezeket láthatjuk a semmibe veszni, és ez leírhatatlanul hátborzongató.


Vajon hogyan kezelhető a vegyes házasságok kérdése? Ezekből egyenesen következik-e az asszimiláció? A bemutatott párok mindennapos, sajátságos próbatételei bizonyítják, hogy az ilyen családban nevelkedő gyermekek esetében – ahhoz, hogy mindkét kultúrát egyaránt magukénak érezzék – szisztematikus odafigyelés és rengeteg munka szükséges. Hogy mennyire elég ez és milyen szinten lehet kontroll alatt tartani – továbbra is nyitott kérdés marad, hiszen a nagyobb értelemben vett közösség nyomása lehet, hogy többet nyom a latban, főleg ha keveredik egy mélyről érkező beilleszkedési vággyal. A történelmi visszatekintésen kívül és a jelenlegi helyzet elemzése mellett tökéletes gyakorlat arra  is ez a négyrészes sorozat, hogy megnézzük, mi magunk hányadán állunk ezekkel a kérdésekkel. Ki milyen eszközökkel vértezi fel gyermekeit annak érdekében, hogy egy egészséges identitást és hovatartozást alakítson ki bennük? Hol van a határ a saját értékeink megőrzése, védelme és a velünk együtt élő nemzet elfogadása és befogadása között?

Ez a kisebbségek kérdésével töltött közel négy óra jó esetben olyan kérdéseket fog hátrahagyni a többségben, amelyekre konkrét válasz nem létezik, viszont fontos belső monológok megszületésére adhat egy esélyt. Mindenki maga döntheti el, milyen szinten akar foglalkozni a kérdéssel: a Szomszédaink, a magyarok révén nem kioktatásban részesül, hanem fókuszban láthat egy olyan témát, amelynek leginkább töredékeivel szoktunk találkozni.

Ritka élmény így, teljes egészében emészteni a „magyar kisebbség és a trianoni trauma”-tematikát és úgy gondolni a jelenségre, mint az a pont, ahol több ország találkozik és kényelmetlenül együtt halad előre. Érdekes élmény felszínre törni a saját tavacskánkból és rácsodálkozni: körülöttünk ugyanilyen állóvizek vannak, hasonló ökoszisztémával.

A sorozat részei korlátozott ideig a következő linkeken érhetőek el:

1. Románia

2. Szlovákia

3. Szerbia

4. Kárpátalja (Ukrajna)



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.