Russell Crowe és az amerikai médiamocsok

The Loudest Voice / A legharsányabb hang

Russell Crowe kicsit megtokásítva, de ereje teljében tér vissza, hogy megmutassa nekünk, hogyan lett Roger Ailesből, a republikánusok királycsinálójából az amerikai jobbos propagandatévézés ura, hogy aztán végül a zaklatási botrányaiba fulladjon bele.

Ahogy a kicsit megúszósabb történelemórák kihagyhatatlan darabja mondjuk az Egri csillagok, úgy az egyetemek kommunikáció szakos hallgatóinak is megvannak a tipikus órán levetített filmjei, amelyek azért látványosabban szemléltetik a szakma csínját-bínját, mint mondjuk a Szabadság, szerelem a történelmet. Ilyen a Köszönjük, hogy rágyújtott, vagy a nemrég bemutatott Brexit – Háborúban mindent szabad, amely hatékonyabban mesél a kampánymenedzselésről és a befolyásolásról, mint a legtöbb tankönyv. Nem kellett sok idő, és a Showtime is készített egy nem egészen hibátlan, de remek szemléltetőeszközt az amerikai hírközlés egyik szeletéről, Russell Crowe előadásában.

A legharsányabb hangnál aktuálisabb sorozatot jelenleg nehéz elképzelni: van benne egy kis #metoo, Trump és fake news is. A sorozat Gabriel Sherman The Loudest Voice in the Room című regényén alapszik, amelynek keletkezése érintőlegesen meg is elevenedik a képernyőn: néhány epizódon keresztül Sherman azon fáradozik, hogy meginterjúvolja Ailes-t. A regény megfilmesítése már Ailes 2017 májusában bekövetkezett halála előtt is tervben volt, a produceri feladatokat pedig az a Tom McCarthy vállalta el többek közt, aki a 2015-ös Spotlighttal már megmutatta, hogy izgatják a fantáziáját az újságírós történetek. A hétrészes minisorozat mindegyik része egy-egy fontos évet ragad ki Ailes életéből a Foxnál: látjuk többek közt a megalakulást, a szeptember 11-i terrortámadást, Obama és Trump megválasztását, valamint azt is, hogyan omlik össze minden Ailes alatt a szexuális zaklatások napvilágra kerülése miatt.

Jobboldali, paranoiás, kövér – így foglalja össze a sorozat első perceiben Roger Ailes, vajon mit mondanának róla az emberek. Hét résszel később azonban mindenki előtt kikristályosodik, hogy nem ezek a jelzők írják körül a legtökéletesebben az Ailes-jelenséget, és bárcsak az lenne a legnagyobb baja, hogy jobboldali, paranoiás és kövér.

Roger Ailes neve Amerikában fogalom – ha kampánytanácsadó kellett a republikánusoknak, őt hívták, így egyengette Nixon, Reagan és Bush politikai karrierjét is, mielőtt megalapította volna 1995-ben a Fox News-t, ’éljen az objektív hírközlés!’ felkiáltással. Mindez ma már ironikusan hangzik, tekintve, hogy az élet nagylexikonjában valószínűleg a Fox News logója virít a propagandatévé címszó mellett, ám Ailes remek érzékkel látta meg a piaci rést a jobbos szavazókban, terve pedig bejött: a Fox News a mai napig a legnézettebb kábelcsatorna az Egyesült Államokban. Ailes húsos válla fölött pedig beleshetünk a kulisszák mögé: igazi morális fekete lyuk ez, a média sötét és mocskos, ám annál jobban működő fogaskerekei csikorognak a Foxnál Ailes zsarnoksága alatt. A legharsányabb hang egyik fele erről szól: miként csinálta meg egyszerre ördögi és mesteri módon a jobboldali megmondótévét, hogyan emelt fel és taszított a mélybe egy-két szalagcímmel bárkit, és mennyire nincs határa a pofátlanságnak, ha a nézőszámokról van szó. Mindezt hatásosan, de olykor kicsit tankkönyvszagúan adja át a sorozat: nagyon gyakran hangzanak el egymondatos bölcsességek, miszerint az emberek nem tájékozottak akarnak lenni, hanem azt akarják érezni, hogy tájékozottak. Roger Ailes és a sorozat érméjének ez az egyik oldala: az első részek nagyrészt arra fókuszálnak, hogyan fekteti le Ailes új birodalma alapjait. Amire viszont a sorozat második fele kifut, a sok szakmázás mellett már itt is van utalás: egy-egy illetlenül megfogdosott fenék, indokolatlan betüremkedés a nőnemű alkalmazottak privát szférájába. Mert ez az érem másik oldala: miután megismertük Rogert, a könyörtelen tévémogult, megismerjük Rogert, a szexuális ragadozót, aki hatalmával visszaélve zaklatta beosztottait évtizedeken keresztül, és végül emiatt rúgták ki a Foxtól.

Ezen a téren pedig kifejezetten jól teljesít a film: talán azok számára is hitelesen beszél a nőket ért szexuális zaklatások rétegzettségéről, akik csak egy fölöslegesen felfújt botránynak tartják a #metoo-t. Ha a nagyfiúkkal akarsz játszani, le kell feküdnöd a nagyfiúkkal – az efféle egymondatos bölcsességek természetesen ezen a téren is megvannak, ám a zaklatások bemutatása szerencsére nélkülözi a szájbarágósságot és a tanmese-jelleget.

A szakmai sikerek és az abszolút bukás közepén pedig ott áll Roger Ailes, akiről megtudjuk, hogy a maga szintjén zseni, hiszen úgy ért a tévéhez és a manipuláláshoz, mint senki más, de mindenekelőtt azt tudjuk meg, hogy egy végtelenül gusztustalan alak. Egy ennyire velejéig romlott karaktert pedig jóformán lehetetlen szimpatikus vonásokkal felruházni, pedig az lett volna az igazán nagy bravúr, ha nem csupán néhány gyerekkori traumával próbálják árnyalni azt, mitől is ennyire rossz ez az ember, vagy hogy a munkatársai mitől bírják elviselni. Russell Crowe nagy visszatérése ez, akit jóformán alig ismerünk fel a májfoltos hájrétegek alatt, erőteljes jelenléte viszont onnan is árad, szinte már most borítékolható egy sornyi jelölés számára. Az ilyen jelentős átalakulásoknál általában kötelező leborulni a maszkmesterek teljesítménye előtt, és míg Crowe külseje félelmetesen jól sikerült, nehéz elképzelni, hogy Sienna Millernél mi történt, akinél tokafronton kissé megszaladhatott az anyag, mert valahogy az ő arcát a sorozat végéig lehetetlen megszokni. Ő alakítja Beth-t, Ailes elvakult feleségét, ám ő is kicsit arra a sorsra jut, mint a többi mellékszereplő – a főszereplő dominanciája miatt csak mozgatórugók, önmaguk jogán egyáltalán nem érdekes karakterek.

Emiatt marad egy kis hiányérzet a sorozat végignézésével, ahogy amiatt is, hogy két ekkora volumenű témát jóformán lehetetlen kiegyensúlyozottan belezsúfolni hét darab ötvenperces részbe. Mindezek ellenére vitathatatlan, hogy rendkívül jól szemléltet egy igen komplex témát, hihetően, érthetően és izgalmasan mutat be egy olyan jelenséget, ami még most is ott van napjaink Amerikájában. Ebben segít az, amely a sorozat egyik nagy erénye: remekül használják a sok eredeti felvételt – akár a 9/11-ről, akár Obamáról és Trumpról –, amelyeket pont úgy helyeznek el a történetben, hogy sokkal világosabban meglátjuk, mi is húzódik egy adott Trump-beszéd mögött. A legharsányabb hang pedig ebben igazán jó: nem steril módon nyújt betekintést a média mocskos bugyraiba, hanem úgy, hogy felismerjük benne a minket körülvevő rémisztő valóságot.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.