Saul húga

Buvári Tamás: Magdolna

Vannak filmek, amelyeknél egyszerűen nem lehet teljesen figyelmen kívül hagyni a készülésük körülményeit, még akkor is, ha általában olyasmi tényezők, mint a költségvetés, vajmi keveset számítanak, amikor a végeredményt tekintjük. Hiszen a kisebb költségvetés sem volt akadály, amikor legutóbb egy magyar alkotás nagyjátékfilmes Oscarért indult harcba, és győztesen távozott a gáláról.

Mégsem könnyű szőrősszívű kritikusnak lenni például a Magdolna esetében, ami sok szempontból lehetett volna jobb film is (és természetesen sokkal-sokkal rosszabb is), viszont a közösségi finanszírozásból, mindössze húsz forgatási nap alatt elkészült alkotásnak egyáltalán a léte is kisebbfajta csodaszámba megy, az pedig különösképpen, hogy egy képileg ilyen kiváló film született belőle.

Egekig magasztalni ugyanakkor nem lehet, főképp a már fentebb is említett Saul fia miatt sem, ami szintén egy átlagos játékfilmnél kisebb költséget emésztett fel (noha még mindig más súlycsoport, mint a Magdolna), azonban Nemesék megtalálták a módját, hogy előnyükre fordítsák az anyagi behatároltság következményeit, amikor olyan képi és (főleg) hangi megoldásokkal forgatták le a második világháborús drámát, amit azóta is csak csodálni és tanulni lehet. Az összehasonlítás pedig szinte adja magát a Magdolna esetében, hiszen ezúttal is egy háborús filmdrámát kaptunk, ami a főszereplő néhány óráját (egészen pontosan két napját) mutatja be, ráadásul majdnem annyi tarkót bámulunk a film során, mint a Saul fia esetében.

Ezért kezdjük is rögtön a negatívumokkal, amik azért bőséggel akadnak, és amelyek csak elkerülhetőbbnek tűnnek a Saul fia tükrében. A legnagyobb probléma a Magdolnával talán az, hogy erősen érződik rajta, hogy rendezője, Buvári Tamás rutinosnak számít a rövidfilmek terén (néhány éve Filmszemle-díjat is nyert Kivégzés című Bodor Ádám-adaptációjával), de kevésbé mozog otthonosan nagyjátékfilmekben (a Szeretföld után ez a második), és a színészvezetéséből, a felépített világ részleteiből érződik még a rutintalanság. A Magdolna legtöbb jelenetében érződik, hogy a belső világ nagyjából a képhatárig tart, hogy a statiszták azért állnak ott, ahol, mert az operatőr és a rendező erre kérte őket; hogy a gyerekek azért játszanak, mert ez volt az utasítás; hogy a dialógusok sokszor életszerűtlenek és forgatókönyvízűek.

Mindezzel együtt a boldoggá avatási per alatt lévő Bódi Mária Magdolna (felnőttként Nagy Katica, gyerekként Buvári Villő) két napjának történetét feldolgozó film egyedi élményt nyújt, és mind képi megvalósításban, mind a főszereplője játékában messze túlmutat az „elvárt” színvonalon (nem is véletlen, hogy a film már e hónapban hazavihette a III. Kovács László és Zsigmond Vilmos Operatőr Verseny* díját). Tóth Zsolt monokróm képei helyenként egészen lenyűgözőek, és bár sokszor ezzel a film túlságosan is tisztában van, és indokolatlanul hosszan elidőz bizonyos részleteken, amikor nézőként beleszokunk a képek ritmusába, a vásznon zajló történet képes minket magával ragadni.

Ez még akkor is igaz, ha egyébként rögtön a főcím előtti felirat „szpojlerezik” egyet, és leírja, hogy Magdolna 23 évesen elhunyt, ezzel pedig kivon némi drámai feszültséget – annyit ugyanakkor nem, hogy ne ránduljon görcsbe a néző gyomra a haláljelenetnél. Magdolna történetét két, párhuzamosan futó napján keresztül ismerjük meg, az egyik szál a Jeanne d’Arc-i víziókkal küzdő 12 éves lány egy mondhatni hétköznapját mutatja be, a másik pedig a halálának napját. A film szerkezete remekül működik ebben a felépítésben, jó döntésnek bizonyult a rendező-forgatókönyvíró részéről, hogy ugyanakkora súlyt helyezett a gyermeki időszakra, hiszen egy mindössze két évtizedet élt ember esetében a gyermekévek különösen meghatározóak. Magdolnát, vagy ahogy mindenki nevezi, Magdit víziók kínozzák, amelyet Istentől származtat, ezek segítségével pedig öngyilkosságokat akadályoz meg, de meghitt kapcsolat fűzi a növényekhez és az állatokhoz is, kis falujában pedig ezen képességei miatt különös tiszteletnek örvend.

A gyermekkori időszak angyali szépséggel fényképezett ártatlanságát (kiemelten szép az egyik szekvencia, amikor egy iskolai szertár csontvázával ismerkedik a lány) szépen ellensúlyozza utolsó napjának világháborús apátiája, amikor már olyan megszokott társa Magdolnának és a környezetében lévőknek a halál, hogy egy-egy újabb áldozat már a saját anyja szeméből sem tud könnyet előcsalni: a folyamatos menekülésben élő szereplők teljes rezignáltsággal és nem sok vérmes reménnyel várják a bevonuló katonákat, az pedig szinte mindegy is, hogy megszállók vagy „felszabadítók”, németek vagy oroszok érkeznek-e épp, a golyóik és gránátjaik ugyanolyan könyörtelenek.

A remek képi megvalósítás mellé Szirtes Edina Mókus zenéje társul, a minimalista hangzású, de nagyon hatásos darabok megkönnyítik a néző számára az események értelmezését és befogadását, és bár van néhány jelenet, ami zenei aláfestés nélkül is megállta volna helyét, alapvetően pontosan a muzikális résznek, illetve a hangvágásnak is köszönhető, hogy nagyon ritkán érződik a filmen a kis költségvetés.

Összeségében egy egyedi, vizuálisan és zeneileg is kiváló filmmel lett gazdagabb a magyar filmtörténet, és téma iránt érdeklődők biztosan nem fognak csalódni a herkulesi munkával elkészült, háborús-életrajzi drámában. És bár egyelőre csak viszonylag kevés moziban látható a Magdolna, a rendező ígérete szerint hamarosan online is megtekinthetővé válik majd a magyar vértanú története. Ettől függetlenül, aki teheti, inkább nézze meg vásznon, hiszen így tud igazán érvényesülni monokróm, szinte költői látványvilág, ami ha nem is lesz a következő oscaros magyar, de a Saul fia „kistestvéreként” megéri megtekinteni.


* Nem azonos a Zsigmond Vilmos Nemzetközi Filmfesztivállal



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.