Sejtelmes posztrock a láthatáron

Fargo mozikoncert a 20. TIFF-en

A Coen testvérek zseniális Fargója és a francia Fragments trió elektronikus-posztrock zenéje találkozott tegnap este a Diákművelődési Házban, egy mozikoncert jegyében. A végeredmény egy egyszeri és megismételhetetlen élmény, ami gyönyörűen beigazolja, miért is hívjuk a filmet audiovizuális művészetnek.

Az utóbbi évek TIFF-kiadásainak örökös szenzációjává avanzsált az ún. mozikoncert, amelynek keretében a filmművészet klasszikusaihoz élő zene társul. Ezen események sikeréhez pedig bizonyára nagyban hozzájárul a film hőskorszaka iránt érzett apadhatatlan nosztalgiánk. Digitális bennszülöttekként vágyakozunk az analóg technológia után, éppen úgy, ahogy a Dolby-hangzás kényelméből kiutat keresve várjuk az élőzenés filmvetítéseket, ami ezelőtt 100 évvel még alapértelmezett volt. Nem véletlen, hogy a TIFF-es mozikoncertek ezidáig némafilmeket hoztak magukkal (ld. Metropolis, Faust, A generális), azonban a Coen testvérek mesterműve, a Fargo, markáns vízválasztó ebben a történetben. Hiszen a Fargo hangosfilm, jellegzetes minnesotai akcentussal, amihez Carter Burwell norvég népzenékből inspirálódott filmzenéje nem keveset adott hozzá.

A francia Fragments trió így hatalmas kihívás elé állította magát, amikor elhatározta, hogy ennek a „coeni” víziónak új zenei formát kínál. Már-már íratlan szabály a remake-remix világban, hogy egy újrafeldolgozásnak az áll a legjobban, hogyha az teljesen más irányba indul el az eredeti műhöz képest. Ami ezt a játékot halálugrássá teszi, hogy mindezt érzékeny egyensúlyban kell tartani ahhoz, hogy az ab ovo alkotás ne sérüljön, eredeti jelentését ne írja felül az új forma. A Fragments szerencsére elegánsan vette mindkét kanyart. Burwell gigászi zenekari hátterét és folklórbeütésű hegedűszólóit elhagyta, de valami mást nyújtott cserébe. A három tagból álló Fragments elektronikus zenével, posztrockos dob- és gitárhangszereléssel mesélte el a szánalmas Jerry Lundegaard történetét, aki saját feleségét raboltatja el azért, hogy apósától pénzhez jusson.

Kép a 20. TIFF Fargo filmkoncertjéről

A mozikoncertet felkonferáló TIFF-fesztiváligazgató, Tudor Giurgiu mellett jelen volt Románia francia nagykövete, Laurence Auer, aki magabiztosan kijelentette, hogy a franciák szeretik a Coen testvéreket. És a Fragments koncertjét hallgatva nehéz lenne cáfolni Auer állítását. A trió – noha néha-néha ránézett a vászonra – érezhetően kívülről-belülről ismerte a Fargo belső ritmusát. A zenei betétek másodpercre pontosan maradtak abba és kezdődtek el, olykor két jelenet közötti vágással együtt, máskor pedig egy karakter megszólalása, egy éles zörej indította útjára a zenét. A Fragments jól tudja, hogy egy-egy zenei betét kezdete dramaturgiai fajsúllyal bír, ehhez mérten a dalokat adott karakter perspektívájához lehet rendelni. A brainerdi rendőrnőhöz, Marge-hoz és szende férjéhez, Normhoz idilli, lágy dallamok társultak, míg a két alvilági alaknál, Showalternél és Grimsrudnál erőszakos ritmusok jelentek meg.

Hangzása és hangulatvilága alapján a Fragments zenei aláfestése Lynne Ramsey Sosem voltál itt című filmjének a zenéjéhez hasonult a leginkább, amihez a Radiohead gitárosa, Jonny Greenwood szerzett zenét. A bűn és a bűnhődés egyaránt sejtelmes dallamokban köszön vissza ezekben a filmzenékben, ahol az elektronikus zene olyan ridegséget képes átadni, ami nem csak a szereplőket jellemezheti, de a Fargo esetében mindez a minnesotai és dél-dakotai telet is passzentosan ábrázolhatja.

Kép a 20. TIFF Fargo filmkoncertjéről

Önmagában a mozikoncert mint többszörösen idézőjelbe helyezett műfaj, különös viszonyt épít fel a film képével, a hozzá tartozó eredeti párbeszédekkel. A Fragments érdeme, hogy a Fargo lényegében az a film maradt, ami 1996-ban elnyerte a legjobb rendezés díját Cannes-ban, ugyanakkor a trió zenéje mintha háromszorosan aláhúzta, kiemelte volna a film alapértelmezett jegyeit. Az egyik kézenfekvő példa erre, hogy az élő zene rámutatott az eredeti film elképesztő vágására. A Fargo vágója, Roderick Jaynes, 1997-ben egy Oscar-jelölést zsebelt be munkájáért és újfent beigazolódott, hogy abszolút megérdemelten: a film vágásának ritmusa valójában láthatatlan zene finom ritmusváltásokkal, amire a valódi zene játszi könnyedséggel volt képes csatlakozni. Ironikus módon a mozikoncert csendjei is nagy hatást gyakoroltak a közönségre, pontosabban a film humorára. A csendekben még nagyobbat ütött a szereplők Minnesota nice akcentusa, ahol az előzékeny, eltúlzott „yah” és „you betcha” szavak ismétlődésétől hasát fogta a közönség. Ellenben ehhez kapcsolódik a mozikoncert egyetlen szépséghibája, az optimalizált hangosítás hiánya. A román felirat követésére így több alkalommal kellett hagyatkozni, lévén, hogy az eredeti párbeszédeket olykor teljesen elnyomta az élő zene hangereje.

Kép a 20. TIFF Fargo filmkoncertjéről

A Fargo és a Fragments trió kombinációja összességében pazarul kihangsúlyozta azt, hogy miért is hívjuk a filmet audiovizuális művészetnek. A mozikoncert ad valami régit – valamit, amit már kényelmesen megszoktunk és megszerettünk –, és ad valami újat – valamit, ami meglepetéssel és lúdbőrrel teli. És ebben a képletben az élő zene az évtizedek óta változatlan képet egyaránt élővé és spontánná teszi. Pontosan ez az a típusú vérfrissítés, ami ráfér a 21. század mozijára. Hogy a néző újra azt érezhesse, hogy az az élmény, amit a mozitól kap, az valóban egyszeri és megismételhetetlen.




Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.