A Free Guyból áradó életigenlés és pozitív energia a filmbéli Free City polgárainak lelkével együtt a nézőkét is megmentené.
A filmtörténetből több példát is tudunk hozni arra a sztorira, amelyben a főszereplő egyszer csak ráeszmél, hogy az egész élete egy hatalmas hazugság. És nem, nem amolyan ibseni módon, hanem szó szerint és véresen komolyan. Gondoljunk csak Will Ferrell Felforgatókönyvben (Stranger Than Fiction, 2006) alakított karakterére, akit az a tény mozdít ki monoton hétköznapjainak tengetéséből, hogy felfedezi, ő egy készülő regény központi alakja, a legismertebb példa pedig valószínűleg a Truman Show, amelyben a Jim Carrey által alakított Truman Burbank döbben rá, hogy biztonságos kis világa nem más, mint egy hatalmas valóságshow, és életét naponta követik az amerikai tévénézők tömegei a nappalijuk kényelméből. Ami a 90-es éveknek volt a Truman Show és a 2000-eseknek a Felforgatókönyv, az a 2020-as évtizednek Ryan Reynolds legújabb mozifilmje, a Free Guy.
A jól ismert történetet az alkotók aktualizálták, és feltételezett célközönségük, azaz a huszonöt év alatti fiúk érdeklődési köréhez igazították. Így Reynolds Trumane, vagyis a címszereplő Guy már nem egy valóságshow díszletei között, főként nem egy regény lapjain ébred öntudatra, hanem egy videójáték fiktív univerzumában, ahol eredetileg még csak nem is ő lenne a hős. Guy csupán egy NPC-karakter, ami az angol „non-player character” szakkifejezés rövidítése, ami pedig annyit tesz, hogy a figurát előre megírt komputerkódok, nem a játékosok irányítják. Így tehát hiába is él Guyunk Free Cityben, azaz a szabadság városában, hiszen nála és a város átlagpolgárainál még a gamerek által mozgatott figurák is szabadabban mozognak a világban. Guyt persze ez a történet kezdetén csak egy icipicit zavarja, hiszen ő alapvetően egy optimista szemléletű, mindig vidám fickó, aki minden áldott reggel széles mosollyal köszönti az aranyhalát, munkába menet pedig szinte az összes járókelőnek akad egy-egy jókívánsága. Ki gondolná, hogy ilyen is lehet egy banki alkalmazott átlagos hétfő reggele. Vagy azt, hogy ez a srác az ügyfeleinek még csak véletlenül sem gúnyosan, hanem őszintén és tiszta szívből kívánja a tranzakciók után, hogy ne szép, hanem csodálatos napjuk legyen.
Mindehhez még jön, hogy a város, amelyben Guy él, nem egy barátságos, idilli kis hely, épp ellenkezőleg. Mindennaposak a bankrablások, az erőszakos bűncselekmények és a gyilkosságok, körülbelül a Grand Theft Auto játékok világát kell magunk elé képzelnünk, amelyet az alkotók egyébként inspirációul is használtak, kiegészítve Free Cityt egy kis fortnite-os behatással. Itt, Free Cityben válik egyik pillanatról a másikra önálló egyéniséggé főszereplőnk, akinek azzal kezdődik a nagy kaland, hogy elkezd többre vágyni, majd magányosnak érzett életébe hirtelen berobog egy nő. Guy persze első látásra belezúg, így innentől a sztori azt járja körül, hősünk miként próbálja megszerezni álmai asszonyát, miközben a determinált szerepe elleni lázadást mind Free Cityben, mind a való világban általános döbbenet fogadja, a játékot forgalmazó cég vezetője pedig megfeszül, hogy letörje a Guy-féle szabadságharcot. Őt a nagyközönség számára is egyre ismertebbé váló, új-zélandi származású függetlenfilmes, Taika Waititi (Hétköznapi vámpírok, Jojo Nyuszi) alakítja jó sok ripacskodással, ám szerencsére szórakoztatóan. Karaktere azért van annyira berágva Guyra, mert retteg, hogy az átlagos csávóból hőssé lényegülő arc magánakciói révén kiderülhet, csupán nyúlta a Free City nevű játék alapjait. Hogy honnan? A fiatal, tehetséges, ám nem túl nagy önbizalommal rendelkező alkalmazottja, Klavi (Joe Keery) és az ő társalkotója, valamint a Guy szívét megdobogtató női karakter irányítója, Millie (Jodie Comer) az erőszakot teljes mértékben nélkülöző, az életet szimuláló, leginkább talán a The Simshez hasonlítható projektjéből.
A történet tehát egy fiktív videójátékot használ háttérnek, ilyen szempontból pedig a Ready Player One-nal rokonítható, ami nem is véletlen, hiszen mindkét film forgatókönyvét Zak Penn írta, másodmagával. Az is hasonlónak mondható a két moziban, hogy a videójáték-közeget, a gamerek rétegvilágát csak csomagolásnak használják egy romantikus kalandfilm eladásához, amely a felszín alatt általános érvényű, mindenkihez szóló üzenetet fogalmaz meg. Míg ez a Ready Player One-ban az volt, hogy akármennyire is szürkébbnek tűnik a valóság a virtuális világnál, abban is meg kell keresnünk a fontos, maradandó és tartalmas pillanatokat, a Free Guyban az, hogy túl rövid az élet, hogy ne fogadjuk el a kínálkozó kalandot, és hogy a félelmeinknek, szorongásainknak engedve csupán mellékszereplők, szürke senkik maradjunk. A film biztatja a nézőjét, hogy le tudja győzni az akadályokat, ha összeszedi magát, és nekikezd végre az élet valódi megélésének ahelyett, hogy elpazarolná valami biztosra, de kiszámíthatóra és unalmasra. Ez a gondolat még úgy is tök pozitív és feltöltő erejű, hogy a Free Guy kicsit szájbarágósan, sziruposan és didaktikusan fogalmazza meg.
Nem véletlenül tesznek meg a készítők átlagembereket hősöknek és juttatják győzelemhez, korlátaik leküzdéséhez a bankban dolgozó Guyjal együtt Free City más polgárait is (egy rendőrt, egy biztonsági őrt, vagy éppen egy baristát). A cél ugyanis egyértelműen az, hogy a Free Guy megtekintése közben ne csak remekül szórakozzunk a látványos, izgalmas és akciódús élményen, hanem a teremből kilépve velünk maradjon a bizsergető gondolat, hogy sosincs késő nekiindulni, és hogy mindenkit várhat egy új élet lehetősége. És igen, ez így talán rettentően közhelyesen hangzik, de a lényeg, hogy a varázs működik, és az ember határozottan jobban érzi magát Guy és társai diadalmenetét nézve. Még úgy is, hogy Jodie Comer és Joe Keery teljesen hitelesre, azonosulhatóra és szerethetőre hangolt huszonéves karakterei kivételével az összes többi szereplő elképesztően túl lett írva és játszva, Ryan Reynolds hurráoptimizmusa pedig pár ponton már tényleg megterhelően sok. A lényeg ugyanis a Free Guy hatalmas szíve, és egy olyan év után, ami mögöttünk van, nagyon is kellenek az ehhez hasonló életigenlő filmek.
