Sir David beájulna

Jon Favreau: The Lion King / Az oroszlánkirály

A Disney 1994-es klasszikusának feldolgozásában teljesen valósághű állatok osztják meg egymással gondolataikat, olykor énekelve. Szép új világ? Azért reméljük, nem.

Az oroszlánkirály ötlet szintjén 1988-ban született meg, amikor a Disneynél úgy döntöttek, csinálnak egy dzsungelben játszódó oroszlános rajzfilmet. Egy darabig így is futott a projekt, mígnem valaki szólt, hogy az oroszlánok valójában a szavannán élnek. A munkálatokhoz 1991-ben kezdtek hozzá, de mivel a stúdiónál akkortájt a Pocahontas élvezett előnyt, a feladatot a „B csapat” kapta. A rajzfilmet végül 1994-ben mutatták be, minden bevételi rekordot megdöntve. Ugyanabban az évben egy indiai producer A dzsungel könyve 1894-es megjelenésének 100. évfordulóját egy élőszereplős filmmel szerette volna megünnepelni, ebbe a projektbe szállt be a Disney a költségek megosztása érdekében (és busás haszon reményében). Mivel a stúdió visszanyúlt a 1967-es animációjához, tulajdonképpen ez tekinthető az első élőszereplős feldolgozásnak, amit sok más hasonló követett – és ez a folyamat ma is tart. Az oroszlánkirály elkészítésére pedig a 2016-os A dzsungel könyvének (az immár második élőszereplős feldolgozás) rendezője, Jon Favreau kapott lehetőséget, melynek tényét még abban az évben bejelentették.

A közelmúltban szembesültem a ténnyel, hogy a Magyar népmesék rajzfilmsorozat 12-es karikával megy a tévében, és bár a mai gyerekek ingerküszöbe ennél sokkal többet bír el, a szabály, az szabály. Mert bizony gyerekkorunk (és az azt megelőző párszáz év) kedvenc meséi tele vannak meztelenkedéssel, ármánnyal, öldökléssel és rémisztő teremtményekkel, hogy felkészítsék a fiatalokat a nagybetűs életre. Már a Disney első egészestés animációja, az 1937-es Hófehérke és a hét törpe is úgy válhatott családi mozivá, hogy a Grimm testvérek gyűjtéséből ránk maradt mese cselekményén finomítottak és megtöltötték csetlő-botló karakterekkel, humorral, zenével. Így lett a stúdió védjegye a legváratlanabb pillanatban dalra fakadó tálalószekrény vagy a beszélő versenyautó és dinoszaurusz. Mert hát erre (is) jó az animáció. Technológiai demonstrátor. Ez volt ez első gondolatom, amikor megláttam Az oroszlánkirály remake-jének előzetesét. Valami, ami – az alkotók szándéka szerint – kijelöli az irányt és büszkén hirdeti a másokkal szembeni – vélt vagy valós – technikai fölényt. Ez a remake animációsnak animációs, de annyira fotorealisztikus, hogy sokan élőszereplősként emlegetik.

A legtöbb technológiai demonstrátor ugyanakkor nem kerül sorozatgyártásba, s ha mégis, akkor csak egy igen szűk (tehetős) réteg számára válik elérhetővé és általában még így is ráfizetés a gyártónak, de presztízs és reklám szempontjából azért fontos. Ez a film viszont egy családi mozi (kvázi tömegtermék), amitől mindenki sokat vár, de vajon van-e lelke? Van. Az oroszlánkirály az utolsó fű- és szőrszálig teljes egészében számítógéppel készült, amihez felhasználták, pontosabban szólva továbbfejlesztették az Avatar, A dzsungel könyve és a videójátékok megoldásait. Favreau a VR-technológia segítségével mászkált az egyes jelenetekben és ekként irányította a munkálatokat. A stábot szétküldte a világban, hogy állatkertekben és nemzeti parkokban figyeljék meg a karakterek mozgását és főbb vonásait.

Ami miatt ezt egy teljesen másfajta vállalkozásnak érzem, hogy a korábbi feldolgozásoktól eltérően ebben egyetlen ember sincs (a hőskorban a Bambi és a Robin Hood volt még ilyen). Eddig legalább volt egy Mauglink kapaszkodónak. Az 1994-es változatban az emberi tulajdonságokkal felruházott állatok megszólalnak és énekelnek, de működik-e ez a valósághoz a legapróbb részletekig hasonlító környezetben? Működik. Képes-e befogadni a néző a tudományos-ismeretterjesztő csatornák és a Disney találkozását; mennyire jó az, ha lát egy oroszlánfalkát és megérti, amit beszélnek? Képes; jó. Tény, nem lehet az egészet egy legyintéssel elintézni, hogy „ugyan, ez csak egy rajzfilm”: beszippant a közeg, ahol teljesen máshogy néz ki, ezáltal teljesen máshogy jön át minden. Az üzenet az, ami nem változott, mert annyira örök és annyira egyszerű, hogy ezer év múlva is megállja majd a helyét. Még mi, emberek sem kellünk hozzá (és dolgozunk is rajta). Ugyanakkor hiába a humor, a csetlő-botló karakterek, amit egy hagyományos rajzfilmben lehet finomítani, az itt nem történik meg, kicsiknek nem igazán való ez a film. Favreau hű maradt az eredeti cselekményhez, a hosszabb játékidő elsősorban az egyes jelenetek elnyújtását jelenti, hiszen ha valami ennyire élethű, miért nem mutatna be belőle többet.

A remake nem ördögtől való dolog, mint mindenki, a Disney is a piacról él. Ha nincs új ötlet, előveszi azt, ami egyszer (vagy többször) már bevált. Favreau beletette a szívét ebbe a moziba (mert beletette), nem éreztem azt, hogy elárulta volna a gyerekkoromat (már csak azért sem, mert 19 voltam, amikor bemutatták az eredetit). Az egeres stúdió lassan mindent felfal, uralja a közízlést, igyekszik mindent a maga képére formálni. Mindenki morog egy kicsit, de aztán az online jegyelővétel valahogy mégis lefagy. Tudtam szeretni, de vannak fenntartásaim, félelmeim: ha feldolgoznak valamit (amit amúgy továbbra sem tartok megbocsáthatatlan bűnnek), akkor vagy ne ragaszkodjanak minden képkockájában az eredetihez, vagy ne egy ennyire más közegben tegyék. Az oroszlánkirály megmutatja, hogy hol tart ma a számítógépes animáció, de azért őszintén remélem, hogy nem jelöl ki semmilyen irányt, amit követni kell, vagy a többiek önként követni fogják. Van helye az ilyen alkotásoknak a moziban, de ne váltsanak ki semmit, létezzenek külön, bővítsék a választékot, teremtsenek új kategóriát – de ami még fontosabb mindig legyen hozzájuk mondanivaló, valami szórakoztató történet.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.