Sitcom a negyedik falról

Jac Schaeffer: WandaVision / WandaVízió

A Marvel legújabb dobása olyan, mintha a kiábrándult Scorsesétől (és a vele együtt szomorúan bólogató filmkedvelőktől) kérne egy utolsó esélyt.

Nem is volt olyan régen, hogy Scorsese egy Empire magazinnak interjúban robbantotta fel az internetet azzal a kijelentéssel, hogy a Marvel-univerzum filmjeinek hosszú sora nem mozi, sőt, nézésük inkább egy vidámparki élményhez hasonlít. Sokakat megdöbbentő véleményét főként azzal támasztotta alá, hogy nyíltan kimondta: ezeknek a blockbustereknek nincs revelatív erejük, hiányzik belőlük a váratlannal való szembesítés és az igazán összetett, ellentmondásos karakterek. A Bosszúállók sequeljeként is értelmezhető nyolcrészes WandaVízió a Marvel legújabb dobása, ami meglepő módon olyan, mintha a kiábrándult rendezőtől (és a vele együtt szomorúan bólogató filmkedvelőktől) kérne egy utolsó esélyt. A Disney+ saját gyártása ugyanis hibái ellenére is egy több szinten izgalmas hibrid, ami vállaltan nem a nagyvászonra született.

Kép a WandaVision című sorozatból

A Jac Schaeffer által megalkotott sorozat középpontjában egy női bosszúálló, az Elizabeth Olsen által alakított Wanda Maximoff karaktere áll, aki viszonylag kevés műsoridőt kapott az MCU eddigi filmjei során. A sorozat egyszerre az ő eredettörténete és mutánsból boszorkánnyá válásnak útja is, melyekben fontos szerepet játszik szerelme, a 2018-as Végtelen háborúban meghalt Vízió (Vision, Paul Bettany). A egyre inkább egy kaptafára készült szuperhősöket felvonultató Marveltől szokatlan módon egy komplex hősnővel állunk szemben, aki elsősorban nem egy főgonosszal, hanem saját gyászával áll konfliktusban. Ezt azonban csak a sorozat teljes játékidejének közepén tudjuk meg, mivel az első néhány rész klasszikus hollywoodi bevezetés helyett egy szituációs komédiába csöppenti a nézőt. A Marvel Studios felirat fekete-fehérre vált, elindul egy 60-as évek sitcomjait idéző főcímzene, Wanda és Vision csilivili szuperhősök helyett egy Westview nevű kertváros átlagos házaspárjaként jelennek meg a képernyőn. Ki sugározza az adást? És kinek? Valóságot látunk, vagy valamilyen alternatív dimenziót? Hogy van mégis életben Vision, ha már egy előző filmben láthattuk meghalni? Wanda és Vision idilli mindennapjait ezek az egyre gyakrabban  felvetülő kérdések és különböző vészjósló jelek árnyékolják be. Először a fekete-fehér valóságban színes tárgyak bukkannak fel, majd a rádió furcsa üzenetet közöl, a harmadik rész a ’70-es évekbe ugorva színesbe vált, a következő a ’80-as évekbe ugrik, majd a fináléhoz közeledve elérkezünk a jelenbe, ahol kezdetét veszi a már ismerős, bosszútól fűtött, egymást püfölő szuperhősök sztorija.

Kép a WandaVision című sorozatból

Mintha a The Dick Van Dyke Show mise-en-scenejét vonták volna össze Alkonyzónából ismert sci-fi elemekkel, bevágva alá a műfajhoz elengedhetetlen konzervnevetést, ráadásul a korhoz illő reklámok is megszakítják a műsort. A részről-részre évtizedeket „fiatalodó” vígjáték formailag nagy műgonddal (és sok pénzből) készült hommage a tévézés aranykorának. Az összes létező sitcomos közhely visszaköszön a képernyőről, ami 2021-ben nézve térdcsapkodóan szórakoztató. Ezért nem is bánjuk, hogy viszonylag későn kapunk meg fontos információkat, mert nagyon könnyű elveszni ebben a világban – még annak tudatában is, hogy ez az idill nem fog sokáig tartani. A romatikus komédia fokozatosan alakul komoly problémákat felvető családi drámává, Wanda és Vision házasságát saját identitásuk kérdőjelei hozzák válságos helyzetbe. Időközben megismerjük a város lakóit és a műsort monitorizáló S.W.O.R.D. ügynökséget is, akik az FBI segítségével próbálják megérteni, hogy mi történik. Ezt a kissé gyengére sikerült akciószálat és az egyre több negyedik falat áttörő tévéműsort egy alaposan előkészített, váratlan fordulat alakítja szuperhősfilmmé. A szereplők a nézővel egyszerre értik meg, hogy mi mozgatja ezt a világot, és azt is, hogy ki akar közéjük állni. Ami azután történik, az elsősorban a Marvel-univerzum ismerői számára érdekes, de nézőbarát módon minden kérdésre választ kapunk, és amire nem, az egy kis utánaolvasással könnyen pótolható. A minden részletében nagy műgonddal legyártott sitcomot leváltják a CGI-akciójelenetek, Wanda gigantikus összecsapások során fedezni fel saját erejét, és Vision is megkapja a magáét. Végül a fináléban Wanda egyszerű mutánsból a Bosszúállók storyline-ját is meghatározó, nagyerejű boszorkánnyá válik, visszatérését a Marveltől megszokott, utolsó stáblista utáni jelenet vetíti elő.

Kép a WandaVision című sorozatból

A műfaji újításokon túl a műsor legnagyobb revelációja és egyben a komédia fő forrása a „kotnyeles szomszéd” szerepében tetszelgő Agatha, akit Kathryn Hahn utánozhatatlan játéka kelt életre. Ő és a Wandát alakító Elizabeth Olsen erős női hősök (vagy antihősnők?), Paul Bettany mellett ők a sorozat tartóoszlopai. Bár a klisészerű végső összecsapás és a paródiaszerű karakterekkel operáló megmentő alakulat sokat ront a sorozat megítélésén, Wanda összetett karakterfejlődése és Agatha kettős szerepe miatt könnyen megfeledkezünk a gyengébb pontokról. Persze az MCU hívei számos easter eggel és belső poénnal lehetnek gazdagabbak, a kevésbé beavatott nézőt viszont inkább a sokrétű színészi játék és a sitcomba bújtatott rejtélyes alaphelyzet ragasztja a képernyőhöz.

Kép a WandaVision című sorozatból

A Jac Schaeffer által megalkotott Marvel-sorozat a Disney saját streamingfelületén debütált, ami azt jelenti, hogy (a tíznél is több szuperhősös sorozattal készülő) Disney+ is meg akarja vetni a lábát a streamingóriások földjén, ezzel egy újabb virágot téve a mozi leendő sírkövére. Mentségére legyen, hogy a WandaVízió egy eleve streamingre született, formabontó sorozat, és egyben ritka példája annak, hogy ez az elsősorban szórakoztatással jellemzett műfaj is tartogathat váratlan meglepetéseket.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.