Az ezelőtti generáció

Goldsman, Chabon, Beyer, Kurtzman: Star Trek: Picard

A lassan nyolcvan felé közelítő Patrick Stewart meggyőző rugalmassággal tér vissza abba a közegbe, ami híressé tette őt a nyolcvanas évek végi kisképernyőkön, és ami megmentette a Star Trek franchise-ot a kihalástól. Azzal a különbséggel, hogy neki már nincs szüksége plusz hírnévre, a Star Trek viszont ismét azért küszködik, hogy releváns maradjon.

Amikor a nyolcvanas évek közepétől kezdett kiereszteni a levegő az eredeti csapattal (Kirk, Spock és a többiek) készített filmekből (a népszerű, de túlviccelt és az eredeti koncepciótól egyre messzebb sodródó Hazatérést a mozifilmes Star Trekek mélypontja, A végső határ követte), időszerűnek tűnt felfrissíteni az eredeti ötletet, és visszatéríteni az Űrszekereket oda, ahonnan vétettek: a tévébe, sorozatos formába, vadiúj csapattal, vadiúj küldetéssel. A ’87-ben debütáló Az új nemzedék (The Next Generation) Enterprise űrhajójának kapitányi székébe egy nem fiatal, de cserébe legalább ismeretlen brit Shakespeare-színészt ültettek, aki rigurózus szakmai hozzáállásával, makulátlan kiejtésével, de leginkább karizmájával egyben tudta tartani a kezdetben bukdácsoló történetet, így járulva hozzá ahhoz, hogy a TNG a televíziózás egyik legsikeresebb sorozatává váljon ’94-es befejezéséig (a sci-fi műfajban mindenképp). Az „újnemzedékes” Star Trek ezután még négy mozifilmet szült egyre csökkenő minőségben, míg 2002-ben végre ki nem múlt, hogy átadja a helyét egyéb ötleteknek (a franchise történetéről szóló írásunk ide kattintva, illetve ide kattintva olvasható el).

Azóta sok minden történt a Trek táján: az eredeti karakterek 2009-ben új színészeket és új idővonalat kaptak (eleddig) három nagyjátékfilm erejéig, de egy 2017 óta futó prequel-tévésorozat is borzolja a kedélyeket. A mostani tévés-streaminges boom idején szinte őrültségnek tűnt volna nem foglakozni valamilyen formában a tar kapitánnyal, sajnos ugyanaz az Alex Kurtzman az egyik ludas az új, minisorozat-jellegű Picardért, akinek részben a fejvakarós 2009-es rebootot is köszönhetjük, és aki az említett, 2017 óta futó Discovery óta egyfajta főgyámja az egész franchise-nak (többek közt animációs sorozatot, meg mindenféle más spin-offokat is terveznek a meglévők mellé). Szóval áll a bál rendesen Trekfalván, a kérdés az, hogy ér-e valamit az új, Marvel-féle mozgóképuniverzum-építés részeként elképzelt Picard, fel tud-e nőni az erdeti, Gene Roddenberry fémjelezte, bevallottan naiv, de nemes, érzőszívű és utópisztikus Star Trek-koncepcióhoz, tud-e újat mutatni a most futó miridányi tévésorozat között, vagy csak egy iparszerűen erőltetett fan service az egész? Is-is.

Képileg, történetvezetésileg, meg pláne a CGI tekintetében lapos, olcsó tucatsorozat. De hát az Original Seriest és a TNG-t sem az innovatív képi megoldások tették érdekessé, hanem a filozófiai mag, ami az emberiséget és annak felelősségét, szerepét folyamatosan újragondolta más fajok, más technológiák tükrében; és az egész franchise dramaturgiai mozgatórugója mindig is a kíváncsiság volt, az űr feltérképzetlen végtelenségét bejárni és feltérképezni akaró emberi pionírszellem. Erre tökéletlenül ugyan, de valamelyest rímelni próbál a Picard: itt a tízrészes történet alapproblémája a lények által teremtett lények, konkrétan a saját tudattal rendelkező androidok kérdéséhez kapcsolódik. Egyiküket ismerhetjük is közelebbről: Datának hívják, és ő volt a TNG váratlan közönségkedvence azzal, hogy mindig emberszerűbbé szeretett válni, holott olyan alapvető emberi tulajdonságai hiányoznak, mint pl. a humorérzék. Az ő és Picard kapitány közti barátság a háttere a Picardnak azáltal, hogy Data egy – az ’94-es befejező rész és a mostani sorozat közti 18 évnyi hiátusban helyet kapó, romulánokkal való konfliktusban – saját szilikonéletét áldozza fel a hús-vér Picardéért. Kapitányunk közben látványosan szakított a Csillagflottával, és franciaországi szőlőjén tengeti hátramaradt életét kutyájával és két maga mellé fogadott romulán segítővel.

A jó hír az, hogy a Picard ha nem is mellőzi a 2009-es reboot új idővonalát, legalább viszonylag keveset foglalkozik vele: itt már nem is annyira a romulánok a főellenség (lévén hogy pont az ő bolygójuk szétrobbanása, és az életmentés miatti huzavona van a Picard-Csillagflotta-szakítás hátterében), és nem is a borgok (habár a fan service jegyében azért fontos szerepet kap egy borg kocka a cselekményben), hanem valami teljesen új, ami igazából nagyon régi. Mint kiderül, az alapkonfliktus a romulánok – és újabban a Föderáció – androidfóbiája, illetve annak pontos eredete. Tudniillik egy robotlázadás nyomán a Föderáció is betiltotta a mesterséges intelligencia ilyesfajta használatát, az androidokat: a TNG befejezése után húsz évvel Data parancsnok ezek szerint már nem is készülhetett volna el. Többet nem árulnék el a cselekményből, nehogy spoilerezés vádjával a hajótömlecbe vettessek, annyit viszont muszáj megjegyezni, hogy ha valakinek feltűnne a Mass Effect című nagyszerű játéktrilógiával való meglepően sok hasonlóság a cselekmény sok elemére vonatkozóan (még a szedett-vedett csapat összevakarása is olyan), az valószínűleg nem téved.

Egyébként olyan sok játék, sorozat, film és könyv foglalkozik mostanság a teljesen emberinek tűnő androidok életével, jogaival, emberekkel való viszonyával (hű de messzinek tűnik már a Terminátor, ahol még egyértelműen gonoszak voltak), hogy ha valaki kicsit fogékony az összeesküvés-elméletekre, hamar kitalálhatna egy olyant, miszerint ezek a popkulturális művek mind androidok által voltak írva érzékenyítő céllal, hogy az emberiséget lassú neveléssel hozzászoktassák a hatalomátvételhez. Vicc-vicc, de itt azért jóval többről van szó: könnyen párhuzamba lehet állítani az android-kérdést a rabszolgaság, illetve a rabszolga-felszabadítás narratívájával is, ami ezáltal hátborzongatóan aktuálissá teszi a Picardot (és a többi ezzel foglalkozó alkotást).

A Star Trek-sorozatok és filmek egyik erőssége mindig is a sokszínű szereplőgárda volt, a Picard viszont annyira kaotikus lett, hogy csak kapkodjuk a fejünket: van itt egy teljesen felesleges, szamurájszerű romulán fiú, egy alkoholista ex-parancsnok, egy még alkoholistább űrhajós, egy android-ikerpár, és természetesen a régi rajongói szívek megdobogtatása végett felbukkannak becsületben megöregedett arcok a TNG-ből és más Star Trek-sorozatokból is: van itt Rikertől Seven of Nine-ig szinte minden és mindenki. A sorozat nagy felfedezettje a Han Solo-szerűen laza Rios kapitány (Santiago Cabrera), aki magányos űrhajóját saját maga hologram-verzióival tölti fel, ezek mindegyike más akcentussal beszél; csalódása pedig Jurati doktor (Alison Pill), aki remegő ajkakkal játssza túl a szerepét. Persze, mindegyik régi-új karakterhez valamiféle személyes jellegű cselekményszál is kapcsolódik, ami sajnos túlságosan is lelassítja a sorozat tempóját, ráadásul nagyrészük teljesen érdektelen a fősztorit illetően. Pedig lennének ott izgalmas dolgok, hiszen az említett, Mass Effectből lopott ötlet teljesen más fénytörésbe van állítva a borg kocka által, de a Csillagflotta belső ellenségei is megérnének egy alaposabb misét.

Alapvetően jó ötlet tehát, hogy karakterközpontúbbá tennék a Star Trek-franchise-ot, de ez a koncepció kiteljesedni csak jobb forgatókönyvírókkal és Stewarthoz méltóbb színészekkel tudna – az öreg, noha folyamatosan reflektál saját korára és halandóságára, meglepően mozgékony és irtó jó formában van. Nem is csoda, hiszen a második évad szerződésein már meg is száradt a tinta, szóval most már nincs megállás. Ám ebből már nem lesz tévétörténelem – egy szép búcsú viszont még lehet.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.