Ami csak a pofátlan fanservice csövén kifér

J.J. Abrams: Star Wars: The Rise of Skywalker / Skywalker kora

Valószínűleg ez lehetett a mottója J.J. Abramséknak a mindent lezáró finálé elkészítésekor, a Skywalker kora ugyanis annyira gátlástalan nosztalgiacunami, hogy szinte már csak azt várja az ember, mikor tolja be Obi-Wan Kenobi a Cantina Songra egy babakocsiban Baby Yodát.

Méltó módon minden lezárni minden idők egyik legnépszerűbb szériáját, mindezt úgy, hogy a megosztottságra és fanyalgásra valahogyan sokkal fogékonyabb rajongók is elégedettek legyenek – nem mondható, hogy J.J. Abrams egy laza ujjgyakorlat előtt állt. A nem kis kihívást tovább nehezítette, hogy a harmadik rész nagyban épült volna Leia hercegnőre, ám Carrie Fisher halála miatt ez már nem valósulhatott meg. Ráadásul a kármentés is az ő dolga volt, a széria a fináléra meglehetősen skizofrén helyzetbe került: az új trilógia első részével, Az ébredő Erővel a legtöbbeknek az volt a baja, hogy Abrams pofátlan biztonsági játékként újrahasznosította az Egy új reményt, a folytatást rendező Rian Johnsont pedig amiatt kövezték meg kis híján, mert szokatlanul és merészen nyúlt hozzá a Star Wars-univerzumhoz. Ebből a gigantikus kulimászból kellett valakinek kivakarnia a szériát, a Disney-nél pedig úgy döntöttek, hogy a mindent lezáró fináléhoz visszahívják Abramset, mert a biztonsági játék még mindig a könnyebb út, Abrams pedig valóban nem kockáztatott: annyi régi szereplőt, utalást, nosztalgiaelemet zsúfolt bele, hogy a Ready Player One is megirigyelné. Csak közben elfelejtett minden másra ügyelni és jó filmet rendezni.

Nem kell agytrösztnek lenni ahhoz, hogy tudjuk: ez a végső leszámolás filmje, ahol az Első Rend és az Ellenállás csap össze. Ahogy azt már az előzetesben hallott gonosz kacaj is előrevetítette, a halálból visszarángatott Palpatine fogja kavarni a csít a galaxisban. Rey épp jedinek tanul, a világ romokban, barátai pedig rászólnak, hogy szép dolog a gyakorlás, de az Ellenállás legjobb harcosaként nagyobb szükség lenne rá a csatatéren. Így hát folytatja Kylo Rennel a bolygóközi fogócskát, amelynek a végén el kéne jutni Palpatine-hoz, ehhez pedig egy olyan út vezet, amely során Rey-ék folyamatosan rohanva tárgyakat vagy embereket keresnek. A film idegbeteg tempót diktál, ám ez nem a feszességéhez, sokkal inkább a zavarossághoz tesz hozzá: Rey-ék bolygóról bolygóra száguldanak, s mire felfognánk, mi történik, már teljesen máshol vannak.

Sokat elmond a történetről, hogy a híresztelések szerint a forgatókönyvet még a forgatás megkezdése után is nagyban írták: egyértelműen látszik, hogy az íráson bukik el a film. A Skywalker kora rettentően didaktikus és kiszámítható, még a legdrámaibb „csavar” is kilométerekről kiszagolható, és legalább olyan gyakran lőnek el Coelho-szagú életbölcsességeket, mint sugárvetőket. A Star Wars persze mindig is egy mese volt, ahol a jó győz, a rossz bűnhődik, de a Skywalker kora lustán megírt sztorijára még ez sem mentség. Ugyanígy a következetlenségre sem lehet mentség a rendezőváltás, márpedig Abrams úgy állt hozzá Johnson második részéhez, mint egy különösen ocsmány szakításhoz: látványosan dobált ki mindent az ablakon, ami Johnson filmjére emlékeztethet bárkit. Ilyen például Rose szála, aki elég jelentős, bár kissé suta szerepet kapott Az utolsó jedikben, Abrams viszont látványosan suvasztja el egy ötmondatos szerepbe a csatasor végére a lányt.

A dramaturgia a történet lezárása mellett főleg azt szolgálja ki, hogy erős nosztalgiahadjárat alá helyezze a rajongói szíveket. Több meglepő visszatérés is van benne, amelyekről spoilerek nélkül nehéz lenne bármi érdemlegeset mondani, de mondjuk Lando Calrissian feltűnését már az előzetes is ellőtte. Nyilván megdobban az ember szíve, amikor a 82 éves Billy Dee Williams elérzékenyült tekintettel ül az Ezeréves Sólyomban, és az ilyen szívmelengető pillanatokból jócskán akad a filmben. Mindez azonban ambivalens érzéseket szül: ezek a pillanatok tényleg betalálnak, ám közben nagyon jól tudjuk, milyen olcsó hatásvadászat áldozatai vagyunk, a Skywalker kora pedig épp emiatt igen bosszantó élmény. Mivel ugyanis más erényt nem igazán tud felmutatni a film, ezeket járatja csúcsra – egy-egy utalással az eredeti trilógiából pedig valóban lehetetlen mellélőni, és nagyon jól tudta ezt Abrams is. Éppen ezért erős nosztalgiajellege miatt azok számára pozitív élmény lesz a Skywalker kora, akiket teljesen magával tud ragadni ez a fanservice-járat, és képesek szemet hunyni afelett, amit pont palástolni akar a film: ha lehántjuk róla a vastag nosztalgiamázt, mennyire gyenge lábakon áll az egész.

Mégis van azért pár erénye a Skywalker korának, de mondjuk ennyi pénzből 2019-ben már szinte kínos is lenne, ha egy olyan óriás, mint a Disney nem csinálna szép filmet. A harcok látványosak, a kutyafuttában megismert új bolygók szépek, Palpatine kizárólag villódzó fényben látható zombiarca is a helyén van, és a színészek is lenyomják a kötelezőt, még ha túl sok teret a két főszereplőn kívül nagyjából senki nem kap. Ők pedig hozzák az elvártat, bár Adam Driveren azért néha látszik a töprengés, hogy mégis mi a fenét keresek én itt, miközben izgalmasabbnál izgalmasabb projektekben vesz részt szinte állandóan.

A Skywalker kora legnagyobb erénye valójában az, hogy bevégzi a négy évtizedes sagát, és pontot tesz egy következetlen és kiegyensúlyozatlan trilógia végére is. Teljes mellbedobással doromboltatja meg a rajongói szíveket, miközben másra nem figyel eléggé. Hiába szép, hiába szívet melengető, túlzsúfoltságával és rohanó tempójával üresen hat, a dübörgő Star Wars-nosztalgia mögül kilóg a lóláb. Abrams valóságos galaktikus osztálytalálkozót rittyentett, ahol rég nem látott ismerősökkel találkozunk, ahol a nosztalgiáé a főszerep, ahol mindenki csak a szép dolgokról beszél, de közben érezzük, hogy már semmi sem olyan, mint régen volt.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.