Superbad gyerekcipőben

Gene Stupnitsky: Good Boys / Jó srácok

Dildóval rohangáló gyerekek, egy csomag extasy és indokolatlanul sok káromkodás. Ilyen felnövésfilmet nem gyakran látni.

Max (Jacob Tremblay), Lucas (Keith L. Williams) és Thor (Brady Noon), azaz a „Babzsák Boys” elválaszthatatlan barátok, és nem éppen a suli menő srácai. Ennek ellenére kapnak egy váratlan meghívást a hétvégi csókolózós buliba. A kihagyhatatlan lehetőségnek csak egy akadálya van: egyikőlyüknek sincs semmiféle gyakorlata a csókolózás tudományában, így célul tűzik ki, hogy fényt derítenek a titok nyitjára. Kutatómunkájuk során a bolti lopástól a könnyű testi sértésen át a drogárulásig a létező legvadabb kalandokba keverednek, miközben végigkáromkodják a filmet. Ezt a sztorit mondhatni számtalan feldolgozásban láthattuk már, hatodik osztályos gyerekekkel azonban még biztosan nem. A Superbad és a Virsliparti (Sausage Party) alkotói, Seth Rogen és Evan Goldberg csak produceri szerepben vettek részt a Jó fiúk gyártásában, de munkásságuk érezhető befolyással van a filmre.

Az Office sorozat írói gárdájából induló páros, Gene Stupnitsky rendező és Lee Eisenberg forgatókönyvíró első saját nagyjátékfilmje főként a néző nosztalgiájára épít. A gyermeki ártatlanság, a csínytevések és a világ dolgaira való első rácsodálkozás olyan élmények, amit mindenki átélt már, Max és barátainak kalandjait nézve pedig egy kicsit mi is visszakerülünk fiatalabb énünkbe. Ez a hatás elsősorban a gyerekek szemszögével való azonosulásnak köszönhető: a film sosem leereszkedőn közelít alanyaihoz, a fiúk a történet hősei és így is vannak kezelve. Végig velük maradunk, a kamera pedig a csapat negyedik tagjaként a gyerekek szemmagasságában tartja nézőt.

Apropó szem, a marketingkampány egyik központi humorforrása az volt, hogy a 18-as korhatár-besorolású film főszereplőit alakító színészek nem nézhetik meg saját filmjüket még minimum 6 évig. Ez már önmagában sokat elmond a várható színvonalról. A poénok nagy része ugyanis a gyerekek által félreértelmezett funkciójú szexuális segédeszközökből ered és persze abból a tényből, hogy a fiúk szóhasználatától még a legtöbb Seth Rogen-karakter is elpirulna. Hogy mindez hatásosabb legyen, az alkotók úgy döntöttek, hogy egy mindenki számára jól ismert filmes architektúrára húzzák rá az egyszerű koncepciót. A Jó srácok egy klasszikus értelemben vett felnövésfilm, a műfaj toposzaiból és közhelyeiből összeállítva, valahol félúton a Dennis, a komisz és a Superbad közt, egy maréknyi vulgaritással megspékelve.

Felszínességétől eltekintve kétségtelen, hogy van valami igazán bájos abban, ahogy a gyerekek a számukra ismeretlen dolgokhoz naiv és ártatlan szemmel közelítenek. A fiúk által különleges betekintést kapunk a „felnőttek” világába, így pedig a film néhány jól ismert élethelyzetbe tud új és szokatlan megközelítésből humort csempészni. Az olyan jelenetekben, mint amikor egy gyerek szülei a házasságuk elhidegülésének okát magyarázzák neki virágnyelven – két különböző nézőpontból és rengeteg egymásnak szánt szúrással, és ami csak úgy elszáll a fiú feje felett – érződik csak igazán, hogy mennyi lehetőség rejlik a filmben. A felszínes poénok és sablonos cselekmény mellett a film nem zuhan teljes felelőtlenségbe és néhány komolyabb téma is szóba kerül alkalomadtán. Thor azzal a problémával szembesül, hogy valódi szenvedélye, az éneklés, nem egyezik az általa felépíteni kívánt vagány srác önképpel, Lucasnak otthoni gondjai vannak, Max pedig kénytelen belátni, hogy lassan eltávolodik barátai érdeklődési körétől. Ezek a mélyebbre ható motívumok azonban sajnos csak nagyritkán dugják ki fejüket az önismétlő humor folyamából. Még ha kezdetben jól is szórakozunk rajta, a sokadik altáji poénon már nehéz őszintén mosolyogni.

Gyerekszínészekkel filmet készíteni nagy kihívás. Komolyabb szakmai előélet híján játékuk gyakran erőltetettnek, vagy művinek érződhet, a Jó srácok azonban nem fut bele ebbe a kelepcébe. A három főszereplő egyénisége hiteles és őszinte tud maradni. A srácok egyszerre aranyosak és vásottak, és még ha néhány mondat kivételesen mesterkéltnek is tűnik a szájukból, a film végére menthetetlenül a néző szívéhez nőnek. Érdemes figyelemmel kísérni a karrierjüket, különösen a központi karaktert alakító Jacob Tremblay-t, aki olyan filmek főbb szerepeiben is bizonyította már színészi készségeit, mint a 2015-ös A szoba (The Room), vagy Az igazi csoda (Wonder) című dráma.

Hiányosságait legaktuálisabb példával az év elején bemutatott Éretlenségivel (Booksmart) szembeállítva lehetne szemléltetni. Olivia Wilde első filmje ugyanis a szókimondástól, a szerethető karakterekkel átélt őrült kalandokig mindennel rendelkezik, amivel a Jó srácok, ­ezek mégis társulnak egyfajta újító szándékkal, intelligens humorral és azzal az esztétikai és tartalmi mélységgel, ami azt 2019 legemlékezetesebb coming-of-age-filmjévé tette. Ezek nélkül a Jó srácok mindössze egyszer használható poén marad.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.