A Dárday–Szalai páros filmtörténeti mérföldkőnek tekinthető alkotása közel fél évszázad után sem veszített semmit a jelentőségéből és élvezhetőségéből.

„Véget ér a tanítás, / szabad lesz az iskolás, / elmarad az egyszeregy, / minden könyv pihenni megy” – aki látta ezt az abszurditásában is megejtően emberi filmjelenetet, aligha feledheti. Dárday István és Szalai Györgyi (és említsük meg az operatőrt, Koltai Lajost is) Jutalomutazás című 1974-es filmjének nem ez az egyetlen mozzanata, amely a hatvanas-hetvenes évek cseh filmszatíráinak legjobb pillanatait idézi – de azoktól merőben eltérő filmkészítési-esztétikai alapállásból. Az, ahogy az énektanár próbálja begyakoroltatni a kissé bárgyú úttörődalt a tehetséges gitárosként ismert kamaszfiúval, aki az iskola beatzenekarában játszik, és láthatóan szívesebben adná elő a Vándorlás a hosszú úton című slágert, de zavartan, lesütött szemmel, kínlódva igyekszik megfelelni a feladatnak, többet árul el a generációk közti kommunikációs szakadékról, a (nem csak iskolai) rendszer zavarairól-visszásságairól, mint bármely szociográfiai tanulmány; teszi ezt ráadásul – ne féljünk kimondani – rendkívül szórakoztatóan.

A szociografikus jelleg nem csak a problémafelvetésben és témakezelésben érhető tetten: a Jutalomutazás az egyik első „zászlóbontása” annak a sokféle alkotót tömörítő, de a film szerepéről való gondolkodást tekintve programszerűen egy irányba tájékozódó áramlatnak, amelyet Budapesti Iskola néven jegyeznek. Ennek a – nevezzük így – nemzedéknek a legfőbb filmnyelvi sajátosságaként a dokumentarista elemek fikcióval való elegyítését, abba való átemelését, a valóság kor- és kórképeinek a fikciós elbeszélésmóddal alkotott szerves egységét szokás kiemelni: „szemük mint kifogyhatatlan nyersanyagú és energiaforrású felvevőgép működött szakadatlanul”, írja róluk Létay Vera. Dárday filmjének merészen kísérleti jellege többek közt abban áll, hogy megtörtént eseményekből kiindulva teremt játékfilmes alaphelyzetet úgy, hogy amatőr (vagy civil) szereplőkkel a dokumentumfilm-készítés módszereire emlékeztető módon játszat el fiktív karaktereket. Maga Dárday így fogalmaz: „játékfilmjeink a valóságban tetten ért helyzetet megszüntetve megőrzik, és az elemzést a fikció világába átemelve végzik el”. De mit jelent ez a gyakorlatban?

A Jutalomutazás pőre cselekménye viszonylag egyszerűen összefoglalható: Forgó Anna elvtársnő, a fiatal járási úttörőtitkár azt az örvendetes hírt kapja, hogy egy tanulónak lehetősége nyílik angliai (!) jutalomutazásra. Persze nem akárkiről lehet szó: a delikvensnek jó megjelenésűnek, fizikai dolgozók gyermekének, aktív úttörőnek kell lennie, aki játszik valamilyen hangszeren. Lázas keresgélés kezdődik, meg is találják a megfelelő jelöltet, a fentebb említett, 13-14 év körüli kamaszfiú, Balogh Tibike személyében, csakhogy az édesanyában – miután beleegyezését adta az utazáshoz – egyre súlyosabb kétségek merülnek fel, nem akarja elengedni egyszem fiát messzi idegenbe. Minden társadalmi, közösségi nyomás ellenére meggyőzi hezitáló férjét is álláspontja helyességéről, és végül nem engedik el a gyereket, aki helyett végül egy kislányt küldenek Angliába. Dárdayék kivételes teljesítménye abban mutatkozik meg, ahogyan az alig-felskiccelt szituációkra, az improvizatív játékstílusra (előre megírt dialógusok jószerével nem voltak a filmben) építve képesek megalkotni egy többféle szempontból értelmezhető, mégis egységes narratív egésszé összeálló filmelbeszélést, amelynek hitelességét a minden képkockát átható dokumentumszerűség szavatolja, anélkül, hogy elveszne a fikcionalizáltság érzete. Hiszen – ahogy Szalai Györgyi elmondja – a párttitkár valóban párttitkár, az iskolaigazgató valóban iskolaigazgató, a parasztasszony valóban parasztasszony, a szereplők reakciói, párbeszédei nemcsak valószerűek, hanem valósak, és egy erős alkotói koncepció rendezi ezeket történetté.

És épp ebből az autentikus ábrázolásból, a – Dárday által említett – „megszüntetve megőrzés”-ből fakad a film metszően szatirikus, húsbavágó hatása: a saját közegükben természetesen mozgó figurák, a konszolidálódó Kádár-kor atmoszférája és díszletei már önmagukban üzenetértékkel bírnak – és ez az „üzenet” korántsem olyan egysíkú, mint amilyennek első látásra tűnhet. A zárt falusi kisközösségben élő maradi reflexek, a minden újtól, távolitól, változástól való idegenkedés (az anya félelme, hogy nem azt a gyereket kapja vissza, akit elengedett) bírálata mellett megmutatkozik a hatalomnak alárendelt bürokrácia (a benne résztvevők némelyikének jóindulata ellenére) személytelen és agresszíven tolakodó, a szülőket lényegében kényszerhelyzet elé állító, nyomásgyakorló jellege, a „norma” teljesítésének a mindenekfölöttisége, végső soron a létezett szocializmus felülről irányított modernizációjának kudarca. Így kerül üllő és kalapács közé a hallgatag és senki által meg nem hallgatott kiskamasz, aki számára talán élete lehetősége, a kitörés esélye úszott el, és aki felcserélhető elemmé válik egy mindenáron megoldandó egyenletben. Mint ahogy az a kislány is, aki végül helyettesíti őt a jutalomutazáson – hiszen az erről szóló oklevélen nem is a saját neve, hanem a Balogh Tibikéé szerepel. És amikor a zárójelenetben a fiú – időnként nagyot húzva az olcsó sörből – a Vándorlást énekli-gitározza az iskolai bulin, mintha egy másik dal szövege visszhangozna bennünk ironikusan: „Szabad lesz az iskolás...”