Szélesvásznú pantheon

Az Infinity Saga filmjeiről

Emlékszünk még? Röpke 11 évvel ezelőtt, amikor még csak tíz másodperces logó szerénykedett bizonyos képregényfilmek elején, amikor még semmiféle garanciát nem jelentett a minőségre (és főleg a sikerre) a Marvel név, beröppent a mozinézők életébe egy lecsúszott, de sármos sztár, aki gyakorlatilag önmagát alakítva egy bádogmaskarában, laza félmosolyával megváltoztatta az amerikai filmipar tájképét.

Az azóta eltelt időben összesen 22 mozifilmmel és 18 (!) különböző formátumú sorozattal bővült az ún. Marvel Cinematic Universe (Marvel-moziuniverzum vagy moziverzum), azaz az MCU, amely mozgóképek mindegyike, ahogy a név is mutatja, egy (nagyjából) összefüggő univerzum részei, ami már méretét tekintve sem söpörhető a szőnyeg alá. Azt pedig el lehet mondani, hogy ha valódi szuperhősök nem is léteznek, mégis a fél világ őket bámulja, és fél Amerika belőlük él.  

Az első, 2008-as MCU-film, a Robert Downey Jr. főszereplésével készült Vasember (Iron Man) már csak azért is mérföldkő (és ez különbözteti meg a korábbi, Marvel-logóval billogzott adaptációktól), mert ez volt a Marvel első teljesen saját finanszírozású filmje. A film jogai csaknem húsz évig hánykolódtak különböző stúdiók között, végül 2006-ban visszaszáltak a Marvelre, és megkezdődhetett a film gyártása. A 140 millióból készült befektetés világszerte 585 millió dollárt hozott vissza a stúdiónak, úgyhogy a mindenkori hollywoodi trend szerint sejthető volt, hogy folytatás fog készülni Tony Stark kalandjaiból. Azt ugyanakkor talán maga a Marvel sem sejtette, hogy mennyi.

Az a bizonyos, egy évtized alatt átalakult filmes tájkép talán egyik legtettenérhetőbb változása az egyre jobban elharapozó univerzumépítési-láz, ez azonban (egyelőre) úgy túnik, csak Marveléknek sikerült igazán. A bizonyítási kényszert folyamatosan magán érző, és azt láthatólag nem jól kezelő DC a (hivatalos nevén) Infinity Saga sikere láttán maga is nekiállt összeforrasztani a legnagyobb húzóneveit, de a Universal is nekiállt a szörnyes (vagy az eddigiek láttán inkább csak szörnyű) Sötét Univerzumnak, de még Harry Pottert és varázslóbandáját is most már a Wizarding Universe-ben, vagyis a Varázsló Univerzumban kell keresni.

Az már egy másik kérdés, hogy eddig még senkinek nem sikerült igazán reprodukálnia a nyerő formulát a Marvelen kívül, a DCU nagyjából két, mérsékelten sikeres szólófilmjét, a Csodanőt és az Aquamant leszámítva csupa elkapkodott, mégis túlfújt lufi-szerű próbálkozáskból áll, az állítólag sötét Universal-univerzum még annál is gyatrább, egyelőre Tom Cruise újrabugyolált Múmiája alkotja egyedül, és várja (kérdéses sorsú) játszótársait. A Rowling-féle varázsvilágot lehet utólag ráerőltetve univerzumozni, de pont annyira van értelme, mintha az Iliászt és az Odüsszeiát holnaptól a Homéroszverzumhoz sorolnánk.

Mit csinált jól (legalábbis jobban, mint versenytársai) a Marvel? Hogy sikerült életben, és jól tejelően tartania egy amúgy kissé túltelítődött, adaptált filmes műfajt? Most, hogy érezhetően lezárult egy korszak a Marvel (és a képregényfilm-rajongók) életében, egy kicsit áttekintjük ezt a film-sagát, természetesen ezúttal „csak” a mozifilmekre koncetrálva, van azokon belül elég elemezgetésre érdemes. Nem fogunk minden filmre egyformán hosszan kitérni, mert bár igazán nézhetetlen egy sincs az MCU filmjei között, kevésbé jók és fontosak azért itt is akadnak.

Vasember: Kezdődik!

A mindent elindító, a most már klasszikus, 2008-as Iron Man az eredeti Marvel-recept első terméke – legalábbis látszólag. Ugyan Downey Jr. Tony Starkja folyamatosan viccelődik, de maga a film kifejezetten realisztikus hangvételt szeretett volna megütni. Ennek megfelelően kortárs háborút dolgozott fel a helyszínválasztásával, Starknak sivatagi terroristák közül sikerül kilőnie magát (többféle értelemben) egy sufniban barkácsolt, állig felfegyverzett páncéllal, eközben pedig a lelkiismerete is felébred, hiszen ezúttal rá lőnek a saját (nevével ellátott) gyártású rakétákkal, úgyhogy hamarjában szuperhősnek is áll.

Az MCU indítófilmje zárómondatával és -gesztusával különbözteti meg magát a háztetőkön kesergő, arcát és identitását kínosan rejtegető DC-s filmektől: Tony Stark minden egyéb tanács ellenére kiáll egy seregnyi újságíró elé, büszkén és lazán jelenti be közvetlen a feketébe vágás előtt: „I am Iron Man”. Ezzel a gesztussal pedig jelzi a Marvel: most nem játsszuk el újra a már untig ismert szuperhős-melléksztorit a titkos identitással, és annak minden kellemetlen velejárójával.

Ugyan a történet leírva képregényes, a film technikai megvalósítása a rendező (és a filmben Tony asszisztensét, Hogant is alakító) Jon Favreau szándékai szerint követi az ekkori szuperhősfilm-trendet, á lá Batman: Kezdődik!, és igyekszik a valóságba ágyazni az amúgy persze képregénylapokról átemelt történetet. Mindenestre az Infinity Saga gerincét adó történet sikeresen indult el, és a (most már minden Marvel-produkciónál hagyományosnak számító) stáblista utáni jelenet kellően csigázta fel a képregényrajongók érdeklődését: vajon tényleg megpróbálkozik végre valaki egy komolyan vehető, nagyszabású Bosszúállók-filmmel?

El is hasalhatott volna szinte rögtön az ambíciózus projekt, hiszen az ezután következő néhány MCU-film még nyomaiban sem mutatta, hogy itt valami tényleg izgalmas készülődne. A Hihetetlen Hulk például annyira nem jött össze, hogy a Bosszúállókra már Hulkot (azaz Bruce Bannert) cserélt a stúdió, Edward Nortont Mark Ruffalo váltotta; de sem a Vasember második része, sem a Thor elsője nem lett sokkal jobb, mint erős közepes. Szerencsére aztán a Marvel rátalált valami működőre Amerika kapitánnyal, és onnantól kezdve nem volt megállás.

Amerika kapitány: aminek nem kellene működnie

Azt nem sokan gondolták volna még 2011-ben, hogy az MCU legjobb filmjeit köszönhetjük majd az amúgy nyilvánvaló módon politikai propagandaeszközként megszületett, rémegyszerű morális értékrenddel bíró szuperkatona karakterének. A Marvel maga sem számíthatott arra, hogy egyik legnehezebben exportálhatónak tűnő hősére is pont annyira vevők lesznek Amerikán kívül is, mint belföldön, ennek ellenére bevállalta, hogy önálló filmje legyen Steve Rogersnek, azaz Amerika kapitánynak is.

Ahogy maga film a léte, úgy a főszereplő személye sem volt nyilvánvaló, bármennyire is tökéletesnek tűnik a(z amúgy nem túl izgalmas, de szimpatikus) Chris Evans, hiszen nem sokkal korábban még egy másik Marvel-hős bőrgúnyájában mentette a világot a mosolyognivalón csapnivaló az ezredfordulós Fantasztikus Négyes duológiában. Az ugyan tény, hogy a Tim Story-féle feldolgozás a legkevésbé múlott Evans munkáján, de igazán emlékezeteset nem alakított John Storm szerepében.

Ehhez képest nemcsak egy kellemesen önreflexív, és képregényesen bugyuta első, valamint egy iszonyatosan feszesen megrendezett, -írt és -vágott második részt (talán az MCU egyik legsikerültebb, legprofibb darabja, A tél katonája), de egy epikusan szórakoztató, és mégis komolyan vehetően végigfilozofált harmadik epizódot (Polgárháború) is kapott a csillagos, amerikai színű trikókban feszítő kapitány.

Evans pedig szinte részről-részre ugyanazt tiszteletreméltóan eljátszott gerincességet volt képes nyújtani a Bosszúállók vezetőjeként, Amerika kapitány megingathatatlansága pedig pont annyira hősies és mégis azonosulhatóan emberi, amire az MCU-nak a folyamatosan beáramló szuperhős- és gonoszkavalkád közepette olyan nagy szüksége van. Az egyre több Oscar-díjassal erősítő Marvel-istálló arcai között pedig néha felüdülés látni a lelkesen egyszerűen eljátszott, de pont ettől hatásos Evans Amerika kapitányát, akiről valahogy lepereg a politika, de megmarad benne a közvetíteni szánt, egyszerű érték, pont ahogyan az egy képregényhőshöz méltó.

A fordulópont: Bosszúállók

Néhány jól és néhány közepesen sikerült filmmel vágott bele tehát a Marvel a nagy fába, és 2012 áprilisában mutatták be a Bosszúllókat, ahol az önálló filmet kapott hősök kiegészültek a korábbi mellékszereplő Fekete Özveggyel és Sólyomszemmel, és talán először sikerült a Marvelnek felülmúlni a rajongók várakozásait.

A Bosszúállók önmagában is elemzésre érdemes mű, hiszen egy olyan korlátozó ipari konglomerátum terméke, ahol a legkisebb képkockáért is emberek tucatjai felelnek, és ahol egy-egy film tartalmi részét nem egyedi látásmódú alkotók, hanem sokkal inkább producer-hadak határozzák meg, Joss Whedonnak mégis sikerült egy koherens, élvezetes pár órát gyúrnia ebből a katasztrófa-alapanyagból, annyira, hogy azóta is mindenki másolni igyekszik a receptjét.

Whedon maga a bosszúállás előtt is a szórakoztatás és a rizikóvállalás határán egyensúlyozott, több-kevesebb sikerrel – több, mert egy személyben megalkotta minden idők egyik legjobb kultsorozatát, a Firefly-t, kevesebb, mert az meg különböző okok miatt egy szezon után el is hasalt. Ebben a sorozatban is számos olyan alkotói döntést hozott Whedon, amik rizikósnak is nevezhetők, ugyanakkor „mélyítik” az általa kitalált világot (csak példák: a jövőben nem az angol, hanem a kínai a mindenki által használt közös nyelv, bizonyos szavajárások és káromkodások ezért fordítás nélkül, kínaiul hangzanak el; az űrben nincs hang, tehát a hangos robbanások száma minimális stb.).

Ezt a hozzáállást a Bosszúállókra is megtartotta Whedon, és még az MCU-n belül is talán az egyik legerősebb filmet sikerült megrendeznie a nerdkirálynak, aki elsősorban megfelelően érezte, hogy melyik szereplő mekkora súlyt kapjon a sztoriban, ahhoz, hogy ne essen szét a film története, és ritka jól találta el a humor és komolyság arányát is. Így például belefér a (még Vasember által realisztikusnak ábrázolt) világ hangulatába, hogy a világpusztító eseményeket elindító Lokit a végén katartikus csata helyett egyszerűen csak a padlóhoz csapkodja Hulk, miközben Tony Stark éppen (nem először) próbálja feláldozni az életét a világért, a végén viszont mindenki együtt saormázik (giroszozik) – és mégis érdekel a folytatás.

A következő fázis: világépítés

Nem lehet ugyanakkor csak csúcspontokban élni, némiképp döcögősebb lett az MCU előrehaladása az első nagy akadály leküzdése után. Tony Stark például a harmadik szólófilmjével lett gazdagabb, de a forgatókönyvet ezúttal jegyző Shane Black egy vitatott, a sztori szempontjából védhető, de a rajongói elvárásokkal teljesen szembe menő döntéssel (a képregénybeli Vasember egyik legnagyobb ellensége, a Mandarin ebben a feldolgozásban csak egy színész, akit felbéreltek a szerep eljátszására) nem aratott osztatlan sikert.

A sorrendben ezután következő képregény-adaptációsor Thorral folytatódott, aki egy fantáziátlan második résszel, a találóan fantáziátlan című Sötét világgal tette hozzá a magáét az univerzumépítéshez, egyúttal az MCU egyik leggyengébb, legklisésebb filmje is lett. A Bosszúállók után nagy népszerűségnek örvendő, Tom Hiddleston alakította Loki sem volt képes életet lehelni az unalmas történetbe (évezredek óta szunnyadó gonosz, felébredés, csata, világmindenség megmentése).

A gyengus 2013-as év után aztán eljött 2014, és vele együtt A tél katonája, pár hónapra rá pedig A galaxis őrzői, amelyek egyből feledtetni tudták a gyengébb előző évet. A Russo-testvérek egy remekül megírt és kivitelezett kémtörténetbe bújtatták el a kötelező csatajeleneteket, James Gunn pedig az utóbbi évek nosztalgia-hullámát remek zenei érzékkel lovagolta meg, és készítette el a legstílusosabb Marvel-filmet.

Mindkét film ugyanakkor önmagán túlmutatóan is képes működni – Russóék a rejtőzödő, üldözött hőssel, a földhözragadt morális kérdésekkel foglalkoznak, a dróntámadásokkal önbíráskodó Amerikát pellengérezik ki filmjükben, egyúttal pedig árnyalják a Jó és Rossz kérdését a világmentőből világuralomra törővé lett S.H.I.E.L.D. bukásának bemutatásával. Eközben Gunn „térben kifelé” növelte a Marvel-moziverzumot, hiszen az űrbe vitte, és némiképp galaktikus kontextusba helyezte a színes maskarás hősöket, és nem maradt meg a Thor-filmek játszott, szimbolikus sci-fi-szintjénél, a film (és a forgatókönyv) gerincét adó soundtrack viszont remek érzelmi kapaszkodót nyújtott a nézőknek a mordályos mosómedvékkel és (alig) beszélő fákkal telezsúfolt ötletorgiához.

Ezután visszaszálltunk a Földre, 2015 májusában megérkezett a várva-várt igazi folytatás a Bosszúállókhoz (hiszen a két film közötti időben egy kicsit minden Marvel-produktum ontotta magából az utalásokat, külön élvezetes lehet az ez iránt érdeklődőknek az ebben az időben felfutó két, kifejezetten erősre sikerült Marvel-sorozatban, a Jessica Jonesban és a Daredevilben elrejtett „húsvéti tojások” összegyűjtése), ami azonban messze érte el az előd színvonalát. Vontatottabbra, fellengzősebbre sikeredett, és továbbra is probléma volt a korábbi Marvel-betegség, az unalmas főgonosz személye, pedig a James Spader hangján megszólaló, világuralomra törő mesterséges intelligencia még izgalmas is lehetett volna.

De aztán érkezett a félig Edgard Wright-féle Ant-Man, ami kellően (és szó szerint) ismét apróvá tette egy MCU-film történetét, a Peyton Reed által befejezett film (Wrighttól „kreatív nézeteltérések” miatt vált meg a Disney). A Paul Rudd által játszott piti tolvajból lett kényszerhős remekül megírt (és helyenként még mindig érezhetően wrightos) történetének világa a galaktikus magasságok után a mikro- és makro-mélységekig vitte a nézőt, a film végén a kvantum-univerzumot is megvillantva. Hangyaember pedig zárta is az ún. második fázist: az MCU világa, a nagy összecsapások helyszíne immár a legkisebb bogártól a bolygónyi méretű istenségig felépült.

Harmadik fázis: csaták és háborúk

Az MCU harmadik fázisa rögtön erősen indított, a Russo-testvérek ismét nagyot alkottak, ezúttal pedig már senkit nem ért meglepetésként, hogy Amerika kapitány harmadik szólófilmje (Polgárháború) is megérdemelt anyagi és kritikai sikernek örvendhetett 2016 tavaszán. A rendező-testvérpáros Whedonhöz hasonlóan remek érzékkel adott teret az egyre népesebb szuperhősgárdának, a filmet megkoronázó reptéri csatajelenet pedig talán az egyik legszórakoztatóbbra sikerült képregényfilm-jelenet valaha.

Az erős kezdés után még kaptunk egy színes, látványos, misztikus kitérőt Benedict Cumberbatch „furcsa doktorával”, ami egy kicsit túl sok klisét sorakoztat fel ahhoz, hogy igazán jó legyen, de a lezárásra ezúttal (végre) nem lehetett panasz. A végeérhetetlen (és dramaturgiailag sokszor teljesen fölösleges) ökölcsata helyett egy frappáns, egyedi megoldással menti a létezést Dr. Strange, a film kreatív látványvilága pedig még az amúgy sem gyenge látványfilm-felhozatalból is kiemelkedik.

Ezután pedig egy pár évig tévedhetetlennek tűnt a Marvel-gépezet, egymás után következtek stílusos, viszonylag fiatal alkotók remek munkái, előbb James Gunn folytatta a Galaxis őrzőit egy laza kazettafordítással, majd John Watts érkezett, és hazahozta Pókembert (Spider-Man: Homecoming), utóbbiban pedig még a Birdmanban Bosszúálló-bashingelő egykori Batman, Michael Keaton is csatlakozott a Marvel-moziverzumhoz.

Eután a hawaii rendező, a kellemes nevű Taika Waititi következett, és még a korábbról fennmaradt „hibákat” is orvosolta: Thor végre jó szólófilmet kapott, ráadásul a Marvel ezúttal nem követte a wrightos hibát, és hagyta, hogy a félőrült függetlenfilmes, a saját maga rendezte filmjében az egyik legnagyobbat alakító, kőfickónak CGI-ozott Waititi azt csináljon, amit akar. A királydrámák után a viharisten inkább komédiára nyergelt át műfajilag, de ez még jobban is állt neki.

Waititi után pedig Ryan Coogler következett a fiatalfilmes sorban, és nem is okozott csalódást: a Fekete Párduc még a vártnál is nagyobbat robbant, főképp a film amerikai bevételeit tekintve, hiszen végre az afroamerikai közönséget is sikerült az egykori, keményöklű polgárjogi mozgalommal névrokon szuperhősnek becsábítania a moziba. De az anyagi oldalától is eltekintve, a Fekete Párduc minden gyengeségével együtt is egy remek film, ismétlésgyanús soundtrackkel.

Russóék ezután erősen folytatták az évet a Végtelen háborúval, ami ugyan kissé tényleg végtelennek tűnt (több értelemben is), ám végre beérett a Marvel gonosziskolájának az első Bosszúállók óta várt ultrafőgonosza, Thanos főszerepet kapott a háromórás eposzban, ez pedig össze tudta tartani a kiterjedt történetet, és a most már szó szerinti hadseregnyire duzzadt hőshalmokat.

A Marvel lendülete ezután kissé ismét megtorpanni látszott, következett két mérsékelt siker, előbb a 2018-as évet zárta a kellemesen langymeleg második Ant Man-film, ami ugyanakkor pont megfelelő és elégséges átkötés lett volna az idei, egy korszakot lezáró Végjáték előtt, de Brie Larson szociális szükségből életre hívott Marvel kapitánya még kapott erőltetetten feminista és utánérzés-szagú kitérőt.

Ezután már nem volt „csak” annyi volt hátra, hogy a kvázi showrunnerekké avanzsált Russo-testvérek még egy eposzban elvarrjanak minden fontosabb szálat, és mint egy jó sorozattól az elvárható, felvonultatni az új szezon szereplőit, kiírni a régieket (a valóságban ugyebár most lejáró, évtizedes szerződésekről van szó a legtöbb alaptag – Downey Jr., Chris Evans, Mark Ruffalo, Scarlett Johansson – esetében), és persze egyúttal lezárni a kétórás mozifilmek csaknem tucatjaiból összerakott történetet. És bár a moziban ülve a szinte félórásra nyújtott stáblista (ami egy kisebb magániskola végzős tablójaként is működhetne) láttán az ember talán visszavágyik a pármásodperces Marvel-logók idejére, elég hamar eszébe jut, hogy kár volna azért a 22 filmért Vasembertől a Végjátékig.

Végjáték után

Kérdés, hogy meddig képes fenntartani a Marvel azt a meglehetősen magas színvonalat, amit az Infinity Saga filmjeivel megütött. A Végjáték után sincs ugyanakkor megállás, hamarosan érkezik A galaxis őrzőinek harmadik része, szerencsére (ismét) James Gunn vezérletével, de Tom Holland Pókembere is csatlakozik a többfilmes hősökhöz, sőt, még a Fekete Özvegynek is készülőben van a régóta késő szólókalandja.

Újabb MCU-filmek tehát jönnek – legalábbis egyelőre. Mert akármilyen felépített is egy univerzum, elég néhány egymást követő anyagilag bukó szuperhősfilm, és a szépen felépített világok is összeomolhatnak.

Mindenestre a Marvel valami nagyot, tényleg egy egész univerzumot hozott össze, és egyelőre magasan a versenytársai fölött teljesített. Megfelelően ötvözte a jól megfizetett, tehát jól kivitelezett technikai, és a kevésbé kiszámítható, helyenként rizikós alkotói oldalt, (általában) jó érzékkel válogatott a tapasztalt, profi és a párfilmes, szerzőibb rendezők, stábtagok között.

A legfontosabb megvalósításuk azonban az talán mégis az, hogy valóban sikerült – többek között éppen a készített filmjeinek mennyiségével is – visszaadni a képregényben megismert, folytatátos történetek élvezetét a szélesvásznon. Vasember, Amerika Kapitány, Thor és a többiek sokféle történetet és gondolatot képesek szórakoztató, eladható köpenyben prezentálni, és némi, pár óránál tovább megmaradó szellemi értéket csempészni a nyári popcornmozik világába (amire, elnézve az elmúlt évek felhozatalát, meglehetősen nagy szükség lesz ezután is). Lássuk mi következik a végtelen után.

Az MCU/Infinity Saga alkotásainak Filmtetten megjelent kritikái:

Első fázis:

Második fázis:

Harmadik fázis:



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.