Szélsőséges áldozathozatal

Rose Glass: Saint Maud

Felzaklató első filmjével Rose Glass odafigyelést és odaadást követel a nézőtől, amit zárójelenetének kíméletlen taglójával hálál meg.

Valami tragikusan rút dolog történt egy brit kisváros kórházában, ahol korábban Maud ápolóként dolgozott. Arról, hogy mi, fogalmunk sincs. Nem is nagyon lesz. Maud (Morfydd Clark) múltja úgy dereng körülöttünk, ahogy Maud testében és elméjében és lelkében az a mételyező, pusztító, kétes eredetű valami, amit a nő istennek vél. Maud a kórházban történtek után megtért. Maud már hospice-gondozó. Tökéletes munka, ha az embernek ott lüktet a szívében a nemrég meglelt szentlélek. Első kliense egy valaha híres, haldokló táncművész, aki utolsó napjait széthulló porhüvelyére legyintve töltené el, bulizva, kefélve, vastag hedonizmussal tagadva az alagutat, meg a végén a fényt. Ha valaki megérett a szenteltvizes beöntésre, az Amanda (Jennifer Ehle), akit Maud frissen kinőtt angyalszárnyai alá venne. Amanda egy ideig hagyja, talán még érdekli is a dolog, talán ő is érzi azt az orgazmikusan intenzív teremtői jelenlétet rákette szervezetében – szexuális katarzis és vallási önkívület csodás rímpárja ez – amitől Maud feje minduntalan hátrabicsaklik, állkapcsa pedig szinte leszakad arcáról a rohadt nagy eufória rohamszerű görcsében. Talán. De az is lehet, hogy Amanda csak szívatja az Úr igéjét ijesztő áhítattal terítő ápolóját. Amandának nem ájtatos prédikációkra van szüksége, hanem valakire, aki megigazítja a párnáját halálos ágyán. Amikor pedig látványosan gonosz módon végleg elutasítja Maud istenét, Maud ehhez az istenhez fordul segítségért, de mintha valaki egészen más válaszolna neki. Ami ezután jön, az rettentően távol áll Maud mennyei atyjának üdvösségétől.

Kép a Saint Maud című horrorfilmből

Rose Glass következetes, átgondolt, kompromisszumképtelen és lenyűgözően felkavaró szerzői bemutatkozása gyönyörű kötéltáncot jár a spirituális, a szociológiai, a pszichológiai és természetfeletti horror jegyei között egyensúlyozva, teszi mindezt ráadásul úgy, hogy filmjében kizárólag a központi karakterre összpontosít. Mindent Maud szemszögéből látunk, Maud szinte minden precíz eleganciával komponált, sötét színtónusokban megmerített baljóslatú képen ott van, a viselkedésére adott külső reakciók is a róla formált képet erősítik és árnyalják. A Saint Maud egy elveszett, magányos, megrágott és újjászületve kiköpött nő viszolyogtató karaktertanulmánya. Glass többnyire érzékenyen – olykor viszont némileg didaktikusan – emeli ki címszereplőjének fizikai és mentális mélyrepülése mögött rejlő gyámoltalan őszinteségét. Maud és Amanda lassan fortyogó klerikális macska-egér játszmáit – hit kontra hitetlenség, mértékletesség kontra mértéktelenség, fizikalitás kontra lelkiség, befolyásolt kontra befolyásoló – az avatatlan szent küldetéstudata tüzeli. Egyszerűen csak jót akar, mindenáron. Minél több vélt vagy valós eredménye van térítésének, annál többet akar tenni, annál jobban elhiszi, hogy az, ami vele történik, igaz. Azt a jót akarja másnak, amit ő érez. Csak hát, amit ő érez, az téveszme. A jó nem ilyen.

Kép a Saint Maud című horrorfilmből

A különböző rémisztő tüneteket produkáló nőt az a brutális ótestamentumi eredetű szentencia tartja fogva, amit egy koldushoz fordulva meg is fogalmaz: Isten azt akarja, hogy ne vesztegessük el fájdalmainkat. Maud aszkéta. Kukoricára térdepelve imádkozik (imádságai egyfajta narrációnak is tekinthetők), szögekkel teli cipőben botorkál, izzó sparhertre tenyerel, testét vágások csúfítják. Nem pocsékolja el a szenvedést, ha szenved, akkor nagyon szenved, minden molekulájában (közben Adam Bzowski disszonánsan sikító zajzenéje nagyítja fel Maud kínjait). Démoni, nem evilági hatalmak küzdelme a Saint Maud, ezt a horrorklisét ugyanakkor Glass internalizálja: nincsenek egymásnak feszülő angyali és sátáni teremtmények, nincsen pap és nincsen ördögűzés, csak egy szerencsétlen senki van, aki a mennyek sugallatára elhiszi, hogy valaki. Az önsanyargatás pszichotikus istenvízióiban találja meg egyetlen értelmét: a tudatot, hogy egyedülléte a gyarlók között a múlté, hogy megtalálták. A kérdés, hogy ki vagy mi találta meg. Maud viszont ezt a kérdést nem firtatja, Glass pedig nem firtatja, hogy Maud miért nem firtatja. Mesteri sejtetések és utalások apró, esetenként bizarr, szürreális, abszurd képei-szekvenciái jelzik csupán, hogy mitől és miért és hogyan jár Maud szivacsos agya (Ben Fordesman képeibe nem talál utat a fény, sem isteni, sem bármilyen). Azáltal, hogy Glass a cselekményközpontúság helyett karakterét boncolja élve, a Saint Maud szavak, szájbarágás, erőltetett párhuzamok és metaforizáltság nélkül húz provokatív párhuzamot a pőre őrület és a megszállott vadkereszténység között. Maud hanyatlása gyorslefutású, jelenetről jelenetre egyre részletesebben tárul fel végtelen bizonytalanságának káosza és az a szomorú üresség, ami kitölti porózus személyiségét.

Kép a Saint Maud című horrorfilmből

A film leglesújtóbb jelenete, ahogy a saját bűnös vágyaitól undorodó Maud egy bárban megpróbál emberként szocializálódni: egzisztenciális nullpontjának hangsúlyozásán keresztül Glass menthetetlen, ugyanakkor szimpátiára sem érdemes áldozatként ábrázolja a nőt, aki realitásvesztett drogfüggőként kapaszkodik az öreg kaporszakállú délibábjának képzelt üzeneteibe, vagy épp azok hiányába. Gyenge ember, aki kizárólagos megoldásként menekül megváltójához, amikor pedig az mégsem engedi magához közel, újabb és újabb áldozatokat mutat be kegyeiért. Maud nem nézett Bergman-filmeket: annak elfogadása, hogy Isten kussol, nem opció számára. Áldozathozatala ezért végül a lehető legszélsőségesebb – és legsokkolóbb – formában nyilvánul meg. Glass nyilván látta párszor a Taxisofőrt és A hitehagyottat (Paul Schrader valószínűleg emeli kalapját), és a Carrie-t, de ki nem. Maud és kálváriája több egyértelmű referenciapontok ötvözeténél. Nagyjából itt kell megemlíteni, hogy Morfydd Clark bevállalós, elhivatott, magabiztos és tiszta alakítása nélkül a Saint Maud olyan lenne, mint a kereszténység hívők nélkül. Rég uralt filmet ennyire összetett és kiszámíthatatlan és veszélyes karakter. Az utolsó jelenet akkor éghet igazán az emlékezetbe, ha végig Clarkkal vagyunk, aki Maud fokozatos leépülését minimális és gigantikus gesztusokkal félelmetesen közelivé és érthetővé teszi. Másként fogalmazva: Glass odafigyelést és odaadást követel a nézőtől, amit zárójelenetének kíméletlen taglójával hálál meg. A Saint Maud maradandó és felzaklató élmény, az viszont esélyes, hogy a stáblista leperegte után egyesek ész nélkül fognak rohanni a legközelebbi gyóntatófülke irányába.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.