Szemben a Szövetkezettel

Grímur Hákonarson: Héraðið / The County / Tejháború

A késői kapitalizmus egyre gyakrabban válik filmes főgonosszá. A társadalmi osztályok közötti folyamatosan szélesedő szakadék és a kiszolgáltatott réteg frusztrációja csak idén három népszerű filmben is a konfliktusok mozgatórugójává vált: a Joker, az Élősködők és A Wall Street pillangói valamilyen módon mind az elnyomottak lázadásáról szól, és ugyanez a dinamika mozgatja az izlandi rendező, Grímur Hákonarson új filmjét is – azonban a Tejháború fenti példáknál jóval visszafogottabban fogalmazza meg a kritikáját.

Hákonarson pár évvel ezelőtt a Kosokkal hívta fel magára a nemzetközi közönség figyelmét, ami 2015-ben elnyerte a Cannes-i Filmfesztivál Un certain regard-díját. A Kosok megalapozta Hákonarson vizuális és történetmesélési stílusát, melyet a Tejháborúba is átmentett: az előbbiben egy magányos juhtenyésztőnek kell megküzdenie az állatokat veszélyeztető fertőzéssel és az emiatt bevezetett szigorú szabályokkal, az utóbbiban egy özvegy tejtermelő elégeli meg a hivatalosan a közösség érdekekeit védő Szövetkezet diktatúráját. A Kosok szépelgés nélkül ábrázolta az izlandi hegyvidéken élő, a nagyvárosi élettől visszavonult gazdák életét, akik számára az állattartomány jóval többet jelent egyszerű megélhetésnél. A Tejháború ugyanígy egy elzárt agrárközösségben, sivár környezetben játszódik, és szintén olyan emberekről szól, akiknek az egyre kevésbé kifizetődő munkájuk a mindenük.

Azonban van egy nagy különbség a két film főhőse között: a juhtenyésztő Gummi (Sigurður Sigurjónsson) él-hal az állataiért, míg a tejtermelő Inga (Arndís Hrönn Egilsdóttir) a férje miatt vágott bele ebbe a bizniszbe, mely akkor válik igazán nagy teherré, amikor a férfi meghal egy autóbalesetben. Inga már régóta elégedetlen a farm helyzetével, mivel annak robotizálása súlyos adósságba taszította őket, ebből pedig úgy lehetetlen kilábalni, hogy a kisgazdaságok megvédésére létrejött Szövetkezettől túl magas áron lehet a szükséges termelőanyagokat beszerezni. Ha a gazdák olcsóbb helyről vásárolnának, a Szövetkezet többé nem venné meg a termékeiket, ezzel a biztos csőd szélére taszítva őket. Előnyös helyzetéből adódóan a Szövetkezet maffiaként kezd el működni, hogy zsarolással tarthassák félelemben és kényszeríthessék besúgásra a gazdákat.

Inga a férje halála után végképp besokall ettől a helyzettől és a Kosok hőséhez hasonlóan ő is fellázad a szabályok ellen – csak nem titokban, hanem a lehető legnyilvánosabb helyen: a Facebookon. A Szövetkezet piszkos ügyeit kitálaló poszt hatalmas port kavar, és Inga több ellenségre lel, mint barátra, hiszen bár szinte minden gazda szenved a monopóliumtól, félnek magukra haragítani a túlélésük forrását. Azonban Inga nem adja fel, és minél inkább próbálják meghátrálásra kényszeríteni, annál makacsabbul tart ki az igazsága mellett.

A Tejháborúra könnyű lenne ráhúzni, hogy egy feminista felszabadulástörténet, tekintve, hogy egy kemény egyedülálló asszony áll ki benne a hatalom ellen, fokozatosan forradalmat szítva a kitartásával. Azonban az északi filmművészetre jellemző visszafogottság miatt hiányoznak a katartikus nagyjelenetek és kinyilatkoztatások. Bár Inga a kezeslábas-fejkendő szerelésében nagyon emlékeztet a Három óriásplakát Ebbing határában rendőrséggel harcoló hősnőjére (Arndís Hrönn Egilsdóttir még hasonlít is Frances McDormandre), a választott eszközei kevésbé radikálisak: tejjel beborítani a Szövetkezet épületét kevésbé sokkoló, mint felgyújtani a rendőrkapitányságot, de az üzenet így is átjön.

Mivel a film az intenzív érzéseket lefojtottan mutatja meg, ehhez igazodó nézői hozzáállásra van szükség annak befogadásához. Hákonarson megint úgy készített filmet az emberi frusztrációról és dühről, hogy egy sztoikus hőst tett a történet élére, és túl kevés kapaszkodót ad az azonosuláshoz. Az alapvetően szimpatikus figurák a specifikus élethelyzeteik ellenére univerzális problémákkal néznek szembe (ki ne érezte volna kiszolgátatva magát a monopóliumoknak az élete során?), de mivel a harcuk fontosabb, mint a személyiségük megrajzolása, nehéz velük azonosulni. Ez falat képez a néző és a történet közé, emiatt pedig inkább érdeklődéssel, mint zsigeri átéléssel figyeljük az eseményeket. A Tejháború tudatosan kerüli a hatásvadászatot, amivel talán jobban a valóság talaján mozog, mint a Joker vagy az Élősködők – de nem is üt akkorát.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.